Kicsit szakítunk ma a "hagyományokkal", és ismeretterjesztő cikkek mellett teret adunk egy kicsit komolyabb  tanulmánynak, remélve azt, hogy kedves olvasóink ugyanakkora örömmel és érdeklődéssel olvassák majd, mint ahogy kicsiny szerkesztőségünk tette.
 

Következzék hát Álvaro de Sande spanyol katonatiszt magyar fronton végzett tevékenysége, annak minden izgalmával és buktatójával együtt. Médiaszokások szerint közölnünk kell, hogy ezt a tanulmányt csak most, csak Önöknek, csak itt, hiszen eddig még publikálatlan forrásról és tanulmányról van szó.

In memoriam Sahin–Tóth Péter

A magyar történelemírás feltáratlan fejezetei közé tartozik a külföldi zsoldosok magyarországi tevékenysége. Az általános közfelfogás szerint a koraújkorban a Magyar Királyság területén megfordult zsoldosok inkább kárt okoztak, mint hasznot hoztak. Nyilvánvaló és vitathatatlan tény, hogy a zsoldos életforma az ország lakosai számára sok esetben a pusztítást, a lelketlen rablást jelentette. Történetírói szemmel és történelmi léptékeket figyelembe véve azonban az is mérlegre helyezendő, hogy az oszmán előrenyomulással szemben a magyar haderő elégtelen volt. A Habsburg birodalom többi tartományaiból származó katonai és pénzügyi segítség nélkül a Magyar Királyságot az Oszmán Birodalom könnyűszerrel bekebelezhette volna.
A zsoldos katonák intézményi hátterét, az ország hadszervezetét, hadszervezését, a hadüggyel kapcsolatba hozható archontológiákat a közelmúltban több kolléga részben feldolgozta, illetve e témában további eredmények várhatók. Viszont a Magyarországot megjárt idegen zsoldosok tevékenységét szisztematikusan még nem tártuk fel, amit ismerünk róluk, általában nem a legjobb színben tűntette fel tevékenységüket. Egyes történészeink feldolgoztak bizonyos korszakokat, vagy egyes személyeket. Így Sahin–Tóth Péternek köszönhetően ismerhetjük a 15 éves háború francia anyanyelvű zsoldosainak magyarországi tevékenységét. 

Én magam – Szakály Ferenc nyomdokain járva – feldolgoztam Bernardo de Aldana 1549 és 1552 közötti levelezését. Jelenleg folyamatban van V. Károly jóvoltából Magyarországra került spanyol és itáliai zsoldosok 1527–1553 közötti tevékenységének feltárása.
Kutatásaim egyik epizódja Álvaro de Sande eddig ismeretlen tevékenysége Trencsén vármegyében. A jelenlegi tanulmány születésének szomorú apropóját kedves barátom és kollégám váratlan és tragikus halála adja. Úgy gondolom, hogy emlékét leginkább úgy tudom méltón ápolni, ha témaválasztásom az olvasó eszébe juttatja Péter magyar-francia történelmi kapcsolatok feltárása érdekében tett erőfeszítéseit és kiváló kutatási eredményeit, illetve magas szintű oktatói és tudományszervezői tevékenységét.

Kutatásaim során többször szembesültem azzal a ténnyel, hogy V. Károly a magyar történelemben semmiképpen sem tekinthető kívülálló személynek Habsburg Ferdinánd és Szulejmán szultán közötti versengésben. Ezen esettanulmány terjedelmét messze meghaladja, hogy V. Károly magyarországi aktivitását kifejtsem. Így csak arra nyílik mód, hogy felhívjam az olvasó figyelmét arra, hogy a magyarországi eseményekben szerepet vállaló, V. Károly szolgálatában lévő személyek gyakran olyan tehetséges katonák, vagy diplomaták voltak, akik már vagy kiemelkedő tetteket hajtottak végre, vagy itt szereztek olyan tapasztalatot, amivel későbbi pályafutásukat megalapozták. A Magyar Királyság ügyeiben szerepet kapott császári képviselők relatív nagy száma semmiképpen sem tekinthető véletlenszerű, sporadikus esetnek. Úgy tűnik számomra, hogy a Habsburg fivérek számára a magyar front – más európai területekkel egyetemben – egyfajta „káderképző” volt. A térségbe küldött császári vazallusok nem voltak kegyvesztettek, sem "kontraszelektáltak", a magyar események a császár európai politikájába szervesen integrálódtak. 

A diplomaták közül teljesség igénye nélkül említem meg Johann Wese lundi érseket és Cornelius Scheppert, akik a birodalmi vallási (Wese) és a dán (Schepper) ügyek mellett a váradi béke előkészítésében, az oszmánokkal való tárgyalásokban is kiemelkedő szerepet ját-szottak. Ferdinánd udvarában megtalálhatjuk a király kegyét sokáig bíró Gabriel de Salamancát, Ortenburg grófját, Juan de Hoyost, aki Kelet Európában Hans von Hoyosként vált ismertté, vagy akár a két Castillejo titkárt. (közülük Cristobal a spanyol irodalomtudomány által is számon tartott reneszánsz költő.) A királyi udvarban található jelentős és rendkívül nagy spanyol „lobbi” mellett más nemzetiségű személyekkel egyetemben gyakran szolgálták spanyol diplomaták Ferdinánd –egyes esetekben V. Károly császárral közös – diplomáciai ügyeit. (pl. Pedro Laso de Castilla, Alonso de Gámiz, Martin de Salinas, etc.) Magyarországon kezdte diplomáciai pályafutását 1527-ben, majd Mexikó és később Peru alkirálya lett Antonio de Mendoza. Pedro de la Cueva és Wolfgang Pratner az oszmánok 1532-es Bécs elleni hadjárata okán Pozsonyban igyekeztek V. Károly szolgálatába szerződtetni magyar huszárokat.

Kutatásaim alapján úgy kalkulálom, hogy V. Károly jóvoltából a magyar végeket 1527-1556 között összesen kb. 12-15.000 spanyol és itáliai zsoldos járta meg. Bár már 1527-től kimutat-ható jelenlétük Ferdinánd magyarországi katonái között, mégis meglepően keveset ismerünk közülük. Ha összeszedjük azokat a sporadikus információkat, amelyek a spanyol katonák magyarországi diszlokációját rekonstruálják, érdekes tanulságot vonhatunk le: a spanyol elitkatonák kimondottan a dinasztia és annak birtokainak védelmét kellett, hogy szolgálják, ezért az oszmánok valószínűsíthető támadási útvonalába helyezték el őket. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a húszas években még a horvát végeken találkozunk velük. Majd ugyanezek a kapitányok 1529-ben már Bécs védelmében vezényelnek 700 spanyol katonát. A két Bécs elleni hadjárat tapasztalatára építve, illetve a későbbi császárváros védelmében 1532 után általában Székesfehérvár, Esztergom, Komárom, Pápa váraiban helyezték el V. Károly jóvoltából küldött zsoldosokat. A 30-as évek nevesebb spanyol zsoldosai voltak a Lascano fivérek. (közülük Pedro még 1529-ben Gradisca kapitánya volt, míg Tomás de Lascano Esztergomban állomásozott, majd főkapitányként egy Kassa melletti csetepatéban vesztette életét 1539-ben.) Jacopo di Medici, Marignano grófja 1542-ben Brandenburgi Joachim Buda visszafoglalására indított seregében irányított pár ezer spanyol és itáliai katonát. Bár a magyar történelemtudo-mányban rendkívül negatív a megítélése, de Itáliában kiemelkedő karriert futott be 1560-ban, Djerbánál bekövetkezett haláláig Bernardo de Aldana. Aldanát a spanyol történelmi emlékezet a kor kiváló tüzérkapitányaként tartja számon. A császár mellett már 1532-ben Bécsig is eljutott az olasz Giovanni Baptista Castaldo olasz és spanyol katonáival egyetemben – 1551-1552 között Aldana parancsnoka és ellenfele – szintén jól ismert szereplője a magyar történelemnek. 

Ezen esettanulmány főhőse sem ismeretlen a spanyol történetírásban. Álvaro de Sande 1545 tavaszán érkezett Bécsbe, majd onnan vonult tovább Magyarországra egyes adatok szerint 2500, mások szerint 2800 spanyol katonával. 
 

A Sande család kastélya Valdefuentesben

Álvaro de Sande Piovera első márkija volt. V. Károly és II. Fülöp szolgáltában több olyan haditettet hajtott végre, ami miatt megkapta birtokul a spanyolországi Valdefuentest. Miután Magyarországot elhagyta, a schmalkaldeni háborúban vett részt, ahogy erről még később szó lesz. 1560-ban tavaszán rábízták a törököktől frissen elfoglalt Djerba várának védelmét Piali pasa ostromseregével szemben. A sereget szállító és Gian Andrea Doria által vezetett hajóhad katasztrofális vereséget szenvedett és visszavonult. A magukra maradt védők két hónap heroikus küzdelmet követően adták fel Djerbát. A tengeri ütközet és az azt követő ostrom során többen is török fogságba estek. A foglyok közül kiemelkedő történelmi nevek Berenguer Requesens, Sancho de Leyva, Fadrique de Cardona. A magyar történészek számára ismerő-sen hangzik a halálos sebesüléssel fogságba eső Bernardo de Aldana tábormester neve is, aki a flotta tüzérségének főkapitányi rangját töltötte be, illetve maga Álvaro de Sande. Míg Sandét Isztambulban, a Héttoronyban tartották fogságban, addig Aldana Tunisz városában halt bele a tengeri csata során szerzett sérüléseibe. A sors fintora, hogy az eltérő években Magyarországot is megjárt két katona sorsa végül 1560-ban egy másik törökellenes fronton fonódik egybe. Az ő életük szimbolizálhatja azt a kapcsolati rendszert, ami az oszmán hódítás kontinentális és tengeri szárnya között rejtetten meghúzódott. 

Álvaro de Sandénak, Valdefuentes urának címere

Szelim szultán IX. Károly francia királynak tett gesztusát követően Sande kiszabadult az isztambuli fogságból. (Más vélemények szerint Miksa főherceg közbenjárására szabadult 40.000, vagy 60.000 escudo váltságdíj kifizetése árán.) 1565-ben az oszmán flotta hozzákezdett Málta ostromához. Garcia de Toledo által vezetett, a sziget felszabadítására indított flottában a partraszálló sereg parancsnoka Álvaro de Sande, mint a nápolyi spanyol gyalogság parancsnoka és Ascanio della Cornia vett részt. Támadásukra az oszmánok felhagytak az ostrommal és hajóra szálltak. 1570-ben a Nápolyban állomásozó gyalogság főparancsnokaként szolgálta II. Fülöpöt. Ezen időszakban egyik katonája nem más volt, mint a „lepantói félkarú”, Miguel Cervantes de Saavedra, a Don Quixote későbbi szerzője. II. Fülöp király Sandet 1571-1572 között ideiglenesen Milánó kormányzójának nevezte ki. Feltehetően 1574 márciusában mint várkapitány hunyt el Milánóban.

Álvaro de Sande tábormesteri rangban spanyol katonáival 1545 tavaszán, V. Károly és Ferdinánd közötti megegyezés alapján került a Kárpát-medencébe. Érdemes megvizsgálni I. Ferdinánd magyar és cseh király V. Károly melletti követének, Alonso de Gámiznak levelezését. Úgy tűnik, hogy a spanyol egység zsoldja körül már elég korán konfliktus kerekedett a két Habsburg fivér között. Ferdinánd leveleiben szokatlanul kemény stílusban kritizálja császári bátyját, miszerint Károly azzal, hogy késlelteti a zsold kifizetését, megszegte adott szavát és nem a korábban egyeztetett módon jár el. Sande seregét az eredeti szándék szerint a törökök ellen használta volna fel a Habsburg kormányzat. Viszont még Bécsig sem jutottak el a katonák, amikor Ferdinánd 1545 márciusában sérelmezte, hogy V. Károly nem hajlandó küldeni a megígért 311.000 rajnai forintot, ami miatt Ferdinánd hitelét vesztheti a hitelezők előtt. A számon kért összeg egy részét a spanyol katonák fenntartására kívánták felhasználni. Egy későbbi levélből kitűnik, hogy Bécs városának megerősítését is ebből a pénzből fedezték volna. A pénz kapcsán kerekedett vita végigkíséri Sande magyarországi tevékenységét. Április 28-án Ferdinánd Gámizon keresztül informálta a császárt, hogy Sande katonái lázadozni és fosztogatni fognak, ha rövid időn belül nem kapja meg a megígért pénzt, amiből a zsoldot is fizetni tudja. 
A magyar történelemírásban jól ismert, hogy 1545 környékén a magyar rendek újból reményüknek adtak hangot, hogy az 1542-1544 közötti Valois–Habsburg háború lezárását követően Károly végre Magyarország felé fordul és segít öccsének a törököt az országból kiűzni. Ferdinánd május 8-án kelt levele egyértelműen utal erre az eufórikus hangulatra és a reményre, hogy Károly saját költségén tartja fenn Magyarországra szánt spanyol zsoldosokat. 

„Rendkívül fontos lenne (Sande serege és a megígért pénz), leginkább most, amikor a határokon törökök állomásoznak és fontos lenne, hogy (a spanyolokat) harcba vethessék ellenük. És ha (a törökök) Eger ostromát tervezik, mint ahogy attól tartani lehet, (a spanyolok) megsegíthetnék (a várost) és nehogy a zsoldhiány következtében e feladatukat elhanyagolják. (A nyújtott segítség) által a magyarokban és a mi tartományainkban növekedne Császári Őfelségébe vetett remény és jó vélemény, látva, hogy saját embereivel és saját költségén védi és védelmezi őket. Ez ügyben írtam Granvelle úrnak és Őfelségének is.”  

Egyértelmű, hogy fenti levélben kifejtett véleménnyel szemben a császár úgy vélte, hogy a terhet meg kell, hogy ossza a két testvér: míg az egység megszervezése és elküldése a császári adminisztráció feladata, addig a zsold biztosítása már Ferdinánd vállán kellett, hogy nyugodjon.
Sande katonáinak zsoldja hosszú hónapokig rendezetlen maradt. Ferdinánd 1545. novem-ber 9-én Bécsből már azt írta, hogy a zsoldra szánt pénz még továbbra sem érkezett meg, így már négyhónapnyi elmaradt zsolddal tartoztak. A spanyol tercio fizetőmestereit Bécsből Augsburgba küldte tovább, hogy a császári adminisztráció egyenesen nekik adja oda a zsoldot. 1546. januárjában Ferdinánd és Károly között a zsoldfizetés kapcsán támadt konfliktus tetőzött. Ferdinánd Gámizhoz írt levelében elkeseredve írta, hogy mindent megtett, hogy rendezze a kérdést és számára hatalmas szégyen, hogy a császár a saját spanyol katonáit ennyire semmibe sem vette. Ráadásul a zsold ki nem fizetése következtében a spanyolok kárt okoztak a Magyar Királyság lakosainak. Ferdinánd Ortiz zászlóst (alferez) küldte, hogy kérelmezze a zsold kifizetését a császárnál.  
Bár Álvaro de Sande seregét az eredeti tervek szerint a török ellen kívánta felhasználni a Habsburg kormányzat, mégis a sors úgy hozta, hogy a török által fenyegetett területektől messze, Trencsén vármegyében vessék be őket: 

„A vár, amely ellen a spanyol katonák az elmúlt napokban megindultak, nem Erdélyben található, hanem Csehország felé, a törököktől messze eső területen, ahonnan nincs semmilyen hír velük kapcsolatosan. A terület egy korábbi, lázadó vazallusunké volt, akit Podmanizquenek hívnak.”
– írta Ferdinánd Alonso Gámiznek 1545. december 11-én Bécsből. A levélben említett Podmanizque nem más mint Podmaniczky János. Trencsén vármegyében a Kosztka és a Podmaniczky családok közötti birtokviszály ekkor már sok éve tartott. Kosztka Pétert és test-vérét Miklóst még az 1520-as években Szapolyai János hívta be Lengyelországból. Miklós a királyi gyalogság főkapitánya lett, míg Péter felső-magyarországi főkapitány. Ezenkívül megkapták Árva, Sztrecsen és Lietava várait. 

A Vág völgyének meghatározó kiskirályai között a viszály 1533-ban robbant ki, amikor Podmaniczky János a Vág mentén fekvő Lednicet elfoglalta. A Podmaniczky és a Kosztka családok közötti viszály áldatlan állapotokat teremtett a környéken. 1534-ben Podmaniczky János Kosztka Miklóst el is fogatta és Beszterce várába zárta, ami kiváltotta mind a Szapolyai, mind a Ferdinánd párti urak elégedetlenségét. Végül Lasky Jeromos közbenjárása mentette meg Kosztkát. 1534-ben Ferdinánd csapatai lerombolták Podmaniczky János budetini várkastélyát. A korabeli áldatlan közállapotok lehetővé tették, hogy a két család vi-szályuk során kihasználják a kettős királyság által keletkezett hatalmi vákuumot és ezáltal hosszú időn keresztül kerülték el a felelősségre vonást. 

/Szerző: Korpás Zoltán/

Folytatása következik...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.