Móra Ferenc: Tápéi furfangosok (részlet)

"A pragmatica sanctio-ról is volt egy szép olvasmányunk, mert az is beletartozik az inasi közismeretbe. Alighanem valami akadémikusból lehetett kinyírva, mert egy csöppet értelmetlen volt. (De csak éppen annyira, amennyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpróbáltam a nevezetes és költséges törvényt a gyerekeimnek elmagyarázni a maguk nyelvén. Aki nem aludt, vagy legyet nem fogdosott, az hallgatta is türelmesen."

A XVII. század végén a Habsburgok Duna-menti tartományaiban az öröklés rendjét érintően hasonló volt a helyzet, mint Angliában, - persze más okok miatt, de - célszerű volt azt újraszabályozni. A spanyol örökösödési háború (1701-1714) megindulásával I. Lipót azért döntött így, nehogy az angolokéhoz, netán a spanyol Habsburgokhoz hasonló helyzetbe kerülhessenek.

I. Lipót - még fiatalon	I. Lipót - már nem annyira fiatalon

1703-ban, az akkor 63-éves uralkodónak (2 év múlva meg is hal) két felnőtt fia volt - József főferceg (1678-1711), a későbbi I. József  s Károly főherceg (1685-1740), a későbbi III. Károly, viszont nem volt fiúunokája. De mivel Károly, akit 1701-ben még a spanyol trónra szánt, annak elnyerése feltételeként kiesett volna az öröklésből, így lényegében az utódlást tekintve csak egy. Lipót jól emlékezett a II. Rudolf és II. Mátyás 'okozta' örökösödési válságra, mikor haláluk után (1619) apjuk, I. Miksa harmadik öccséig, Stájer Károlyig, I. Lipót dédapjáig kellett 'visszamenni'. Akkor még dúskáltak hasznavehető örökösben, száz évvel később már nem (családfa, Lipót A1-B2-C4-D2-E3).

A Habsburgok tisztában voltak belterjességükkel (Lipót első két felesége a spanyol Habsburgok családjába tartozott, az első éppen az a csöppni szőke tünemény, aki Velazquez Las Meninas-án mosolyok ránk ötévesen), nem kívántak az utolsó spanyol Habsburg, a beteges és így terméketlen II. Károly sorsában osztozni. Lipótnak ráadásul 1664-től már nem volt már élő öccse, s hiába kímélték magukat, a himlő viszont nem kímélte a királyi családokat (sem). Bátyja IV. Ferdinánd, s fia József is himlőben halt meg.

Velazquez : Las meninas (1656)

1703-ban tehát I. Lipót újraszabályozta a fenti 1621-es II. Ferdinánd-féle öröklési rendet - 'merthogy' egymás után 3 Pragmatica Sanctio létezett Habsburgéknál (könnyű lesz megjegyezni: 1703, 1713, 1723). Eszerint 1703. szeptember 12-én egyezség köttetett a két fiú között, hogy az 1621-es elvek szerint az egy tagban örökíteni rendelt dunai tartományokat (úgy-e ismerős, ahogy visszaköszön majd 1722-ben - indivisibiliter ac inseparabiliter) az idősebb, József örökli, míg a megszerezni tervezett spanyol területeket Károly. Ezzel a pactum mutuae successionis szerződésével egyben biztosította (volna) a kölcsönös öröklést. Mivel 1711. áprilisában, 3 héttel a szatmári béke megkötése előtt I. József himlőben meghalt, egy szem örökös maradt "talpon a vidéken". VI. (magyar királyként III.) Károly, 5 éve házas, de még nem tudott gyermeket felmutatni. Később ugyan 4 gyermeke születik, Lipót (1716, még az évben meghal), Mária Terézia (1717-), Mária Anna (1718-1744) és Mária Amália (1724-1730). De a Habsburgok 1713-ban, a spanyol örökösödési háborút lezáró Utrechti béke körvonalazódásával (melyet Károly akkor nem, csak egy év múlva Rastattban fogadott el) szükségét érezték magukat bebiztosítani, egy más(od)ik kudarc megelőzésére.

VI. Károly német-római császár (1685-1740), magyar királyként III. Károly

Károlyt tehát 1711-ben bátyja halála után - annak 'rendje és módja szerint' - német-római császárrá választották, a magyarokkal a szatmári béke is már megvalósulási szakaszba lépett, s a spanyol örökösödési háborúnak is lényegében véget vetett József halála. Károly egyedüli örökösként való 'maradása' az európai hatalmi egyensúly kialakításában érdekelt szövetségesek érdekei ellen volt, így hiába győztek katonai értelemben, a megegyezés mégis akként rajzolódott ki, hogy egyensúly, egyensúly, egyensúly. Azaz, nagyon rosszkor halt meg József. (A fülünkbe csengenek még Montecuccoli szavai, hogy mi is kell a háborúhoz - ha mondta egyáltalán -, most tessék itt, van, mi kell a jó békéhez: egyensúly, egyensúly, egyensúly.) Tessék, az egyensúly megvan, csak legyen ki egyensúlyozzon. Az öröklés foglalkoztatta tehát ekkor már a bécsi udvar 'politikacsinálóit', s vezette fel - jó szokás szerint, körmönfontan - a témát. Eszerint a Károlyt, mint magyar királyt beiktató pozsonyi diétára készülő horvátok (enni azért szándékoztak) 1712 márciusában tartomány-gyűlést tartottak, melyen "igen aggódtak" s "a felség iránti hűségből és gyöngédségből azon tanácskoztak, mi történjék, ha, a mire gondolni is igen fájdalmas, kihalna férfi ágban az uralkodó család" (Tessék, a horvát kártya egy korai kijátszása, "Az nem tartja vissza őket, hogy ők az országnak csak részei. Nem az országnak, hanem a királynak vetették ők magokat alá és meg is maradnak együtt, mig osztrák lesz a király" - részletes leírás a Szilágyi-féle Magyar Nemzet történetében)

A magyarok rögtön azt gondolták, amit gondoltak, s ellenálltak a női ágon való örökösödés ügyének. A Habsburgok hiába kezdeményeztek tárgyalásokat a magyar rendekkel, nem jutottak vele messzire (régi jó szokásunk az alkukészség). Jól látszik ez az 1715. évi országgyűlés beiktatási cikkelyében, azaz a II. (2) tcz. 8. §-ában. , ahol még szó sincs semmi ilyesmiről. Mert "fiágunk magvaszakadása esetében (mitől Isten minél tovább őrizzen) a karoknak és rendeknek királyválasztási s koronázási joga előbbi erejébe s állapotába tér vissza s Magyarország és emlitett részei számára, ennek régi szokása szerint, érintetlenül fennmarad", s külön, ismételve a III (3.) tcz-ben  Aztán nem is volt országgyűlés 8 évig, az 1722/23-ason aztán ismét napirendre került, megfelelően előkészítve.

Közben Károly 1713. április 19-én kihírdette, pontosabban közjegyző előtt kijelentve okiratba foglaltatta az öröklés új rendjét (az 1703-as megállapodást, a 'keresztbe öröklésről' a két ág között, mely addig titkos szerződésnek minősült, s csak a beavatottak ismertek, épp a háború miatt). S melyet saját gyermekei érdekében még el kellett fogadtatni az egyes tartományokkal és országokkal.

1716-ban ugyanis megszületett első gyermeke (az esküvő 1708-ban volt), majd sorban még két lány (1717,1718), s majd később még 1724-ben egy. Az örökös tartományokkal nem is volt gond. Az 1720 január 19-én indított 'road-show' során 1719. április 19-én az alsó-ausztriai rendek, április 22-én a felső ausztriai rendek fogadták el (ők is életüket és vérüket!). Karinthia június 4-én., Krajna, Stájerország, június 19-én, a csehek október 12-én, majd a morvák, Szilézia, Görz, Trieszt, Fiume, Elő-Ausztria. Némi ellenállást csak a tiroliak tanúsítottak. A magyar rendek előtt a successio ügye 1721 júliusától volt napirenden, s jó érzékkel úgy gondolták, szerencsésebb, ha az erdélyi rendekkel fogadtatják el előbb, mert úgy tűnt hajlandóak azt könnyebben elfogadni, s ezzel nyomást gyakorolnak a magyar rendekre. A szebeni országgyűlés aztán 1722 áprilisában el is fogadta, persze mindenki 'odatette' magát(Wesselényi, Haller, Kemény, Kászonyi, a főispánok, követek, mind). A terv magyarországi megvalósítását szintén a 'Szilágyiból' idézzük:

"... az előkészítés művét itt Pálffy Miklós nádor vállalta magára. Levelezése itélőmesterével, Ikladi Szluha Ferenczczel, tán legbecsesebb emléke a magyar politikai körök akkori gondolkodásának.

A nádor 1722 február 21-ikén kérdezi az öreg kurucztól, ki tényleg betöltötte azt a szerepet, melyet az udvari körök a beteges personalisnak szántak: mit kérhetnek a királytól a successio elfogadása fejében? Szluha kitérőleg válaszol. Ő felségének még születhetik fia és nem tudja, mit kérhetne a nemzet azon felajánlással felérőt. De Pálffy nem enged; február 25-ikén újra felszólítja Szluhát, értekezzék e tárgyban a Pozsonyban az adórepartitio ügyében együtt levő országos bizottság tagjaival. Erre az a válasz, hogy ily fontos dologról senki sem mer, mint privatus ember, véleményt mondani. Ellenben mindenki előhozza az ország sérelmeit: az ország részeinek vissza nem kapcsolását; a nagy adót, a katonai ellátás terhét; a magyarok mellőzését a magas állások betöltésénél és a hadseregben. A maga részéről szintúgy gondolkodik. Nagyon aggódik, mert nem lehet tudni, ki lesz a férje a királyleánynak és milyen indulattal lesz ő Magyarországhoz. Azonkivűl Németországnak is van beleszólása a dologba. Mert az örökös tartományok, melyekből fideicommissumot és majoratust akarnak alakítani, a német birodalomhoz tartoznak és attól függ, megerősíti-e az ezen intézkedést. Ha nem teszi, úgyis hiába határoz a haza. De az is aggasztja, hogy Magyarország a pragmatica sanctio által szorosabb viszonyba léphetne Ausztriával, tehát Németország egy részével. „Sem a politika, sem a magyar szent korona méltósága meg nem engedik, hogy a nagyobb legyen a kisebbnek járuléka és a királyság egy herczegség alá vettessék.” Legjobb tehát, ha elhalasztják az egészet és Magyarországnak meghagyják választói jogát. Elhalasztásról azonban hallani sem akart a nádor. Az udvar a mostani országgyűlésen mindenesetre előhozza a pragmatica sanctio ügyét. Arról van tehát szó: megmaradjon-e a dynastia, vagy mást ültessenek a trónra. Arra csak nem lehet gondolni, hogy muszkát vagy más potentiát válaszszunk! Ilyen értelemben szóljon a rendekkel és tudakolja meg tőlük az elfogadás feltételeit."

A gondos, már a vármegyei közéletben megindított előkészítést követően - mert hát úgy-e nem mindegy ki lesz a király-ember a Magyar Korona alatt - az 1723. évi II.(2.) tcz. 7. §-ban kiterjesztette az utódlást "Magyarország királyainak ágyékából leszármazókra, és ezeknek törvényes, római katholikus, mind két nemü ausztriai főherczeg utódaira".

Megszavazták, közfelkiáltással, egyhangúlag. 1722. június 30-án. Ezt a hírt vitte fényes küldöttség Bécsbe (július 3), majd csak ezek után (július 7.) 'méltóztatott' a király a diétra indulni, Pozsonyba. A törvényalkotás, a megállapodások becikkelyezése ezután következett, ezért is nyúlt a következő évbe át az országgyűlés. Közel egy éves folyamatként, mert nem (volt) mindegy a 'megfogalmazás'.

Az 1722/23. évi törvények első és utolsó lapja (eredeti a magyar Országos Levéltárban) Forrás

 

ide vonatkozó részlet a Szilágyi-féle Magyar Nemzet történetéből:

"Ez a belső összeköttetés a női örökösödés elfogadása, vagyis a Habsburgház örökös uralma és a magyar rendek jogainak szintén örökös biztositása között, teszi az 1722 23: I, II., III. törvény-czikkek igazi lényegét. Ezt az összeköttetést pedig nem mostanában magyarázták beléjük a magyar közjog művelői. Még a törvény megerősitése előtt megjegyzi az udvarnak egy névtelen tanácsosa, hogy a nemzeti kiváltságok megerősitésének összefűzése az örökösödéssel veszedelmes. Úgy tűnik fel a dolog, mintha nem is szabad és önkéntes felajánlás volna, hanem contractus. Még nevezetesebb e szempontból az Erdődy család egy akkori emlékirata. Megemlitettük, hogy e család ellenezte az országgyűlésen a kerületi táblák felállitását, noha ezt a király nyilván óhajtotta. Egy védő-iratban kifejtik, hogy ezt csak hűségből és hazaszeretetből tették. Ők a női örökösödést teljes erejükkel pártolták, és attól tartanak, hogy az újitás által megromlik a successio alapja, úgy hogy az utókor majd kétségbe vonhatja az egészet. A II. t.-czikkben ugyanis hivatkozás történik az 1715: III. t.-czikkre, mely azt irja elő, hogy Magyarországot nem lehet kormányozni más országok módjára. Pedig a kerületi táblákra világosan az örökös tartományok szolgáltatták a mintát. Isten mentsen attól, hogy valaha azt mondhassa valaki, hogy a Felség a III. t.-cz. megdöntésével megdöntötte a II. t.-czikket, vagyis a női successiót is. Ez a szempont megmagyarázza, hogy a király nem akarta alaptörvény erejével felruházni az összes nemesi kiváltságokat, mint a rendek óhajtották, mert ez útját szegte volna az üdvös reformoknak.

Szembetűnő még, hogy a törvény szövegének minden látszólagos alázatossága mellett mennyire fenntartja Magyarország önállását. Magyarország maga rendelkezik az örökösödés ügyében. Formailag abban áll ez a külön rendelkezése, hogy a pragmatica sanctiónak még nevét is kerüli, és hogy büszke következetességgel, alakilag semmiben sem különbözik egyéb törvényeinktől; tartalmilag abban, hogy a szabad választás elvét, mint ősi és helyes elvet, a jövő eshetőségére fentartja. Erről természetesen az örökös tartományokban nem lehetett szó.

Bár ez a törvény mondja ki először, hogy Magyarországnak, mig Habsburg él, mindig az lesz a királya, ki ura lesz az oszthatatlan örökös tartományoknak, egyéb közösséget, mint a dynastiának és az uralkodónak azonosságát, még sem ismer el. Az örökös tartományokkal való „kölcsönös egyetértés és unio”, melyet a bevezetés emlit, betű szerint nem vonatkozhatik másra, és csak természetes következés gyanánt érthető belőle a kölcsönös fegyveres megoltalmazás szüksége. Ezt pedig, az akkori viszonyok közt, első sorban magának Magyarországnak érdeke követelte. Ezért fontos annak kijelentése, hogy a magyar korona országai külön véve ép oly oszthatatlanok és elválaszthatatlanok, mint az örökös tartományok."

Mindezt a kifejezetten modern, a kor szellemi irányzatait és közgazdasági tapasztalatait magába foglaló, átfogó közigazgatási- és adóreform előtt, annak előfeltételeként.

Ez lett később alapja az elkövetkező évszázadok együttélésének, egész 1848-ig, ill. alapja majd a kiegyezésnek is (s ami erre épült).

Nemzetközi visszhangja

A magyar történelemben Pragmatica Sanctioként ismert törvényt aztán európai uralkodók körében nem igazán volt népszerű. A száli törvényekre hivatkozva utasították el azt (persze nem önmagában nem kívánták Mária Teréziát Bécsben trónon látni, hanem a Német-Római császári szerepben kívántak mást látni.) A Lex Salica, a tengermelléki frankok törvénykönyveként ismert jogforrásnak - melyet minden valószínűség szerint az V. században rögzítettek írásban - a LIX. az allodiumokról szóló része, annak is az 5.§.-a az irányadó.

A Pragmatica Sanctio kifejezés nem egy konkrét törvényt jelent, hanem tkp. nagy jelentőségű államügyek végleges lezárásának tekintett kodifikálása. Így hasonlóképpen hívtak nem csak a Habsburg-családban, vagy a Német-római birodalomban, hanem pl. francia királyok által kibocsátott edictumokat is.

A leányági örökösödés elfogadtatását célozta Mária Terézia férjének a kiválasztása, s ilyen értelemben - mondhatjuk - Mária Teréziának mozgalmas gyerekkora volt.

az ifjú Mária Terézia (1711-1780)

Már a születését nagyon várták (mikor félévesen meghalt a bátyja, az egyetlen fia Károlynak, már tudták, hogy 'érkezni' fog). Ötévesen az első 'kiszemeltje' Lotharingiai Károly (A2-B2) legidősebb (élő) unokája, Lipót Kelemen Károly volt - későbbi férjének Lotharingiai Ferencnek a bátyja. Apropó Lipót. Igen azért lett Lipót, mert I. Lipót sógora volt Lotharingiai Károlynak, így a férjjelölt (s a majdani férj is) Mária Terézia másodunokatestvére volt (ami azér' elég közeli rokonság). Érdekesség, hogy a kulcsszemély, Lipót huga, Eleonóra Mária Jozefa első férje az a Wisniowiecki Mihály lengyel király volt, aki 3 évi házasság után 33 évesen meghalt - így nem a lengyel királyok ősanyja, hanem új házassága révén, ill. annak visszacsatlakozásával Bécsbe a Habsburg-Lotharingiai uralkodók ősanyja lett.

Pestiesen szólva: Mecsoda különbség !, ha Lengyelország felosztását, a felosztót és a felosztottat nézzük.

Lotharingiai Ferenc (1708-1765)

A kinézett vőlegény egy év múlva 16 évesen meghalt, így öccse Ferenc (István) volt az, aki 15 évesen vőlegénnyé avandzsált, s jött el Bécsbe, hogy 1723-tól az 1736-os esküvőig a leendő apósa vendégszeretetét élvezze. Az esküvő napján Ferenc 28, Mária Terézia 19 éves. A két ház frígyét be kívánták biztosítani, Ferenc öccse nyolc év múlva, Már Mária Terézia idején 1744-ben nőül vette Mária Terézia hugát, Mária Annát. Amilyen jól indult, olyan rosszul végződött az az év. Január 7-én esküvő, október 6-án kislánynak ad életet, aki még aznap meghalt, s Mária Anna is még decemberben gyermekágyi láz következményeként (a herceg már nem is nősült meg újra).

A leányági örökösödés elfogadtatása a nagyhatalmakkal már nem ment ilyen simán. Az említett rastatti békében (1714) ugyan Franciaország elfogadta az osztrák öröklés szabályait, hosszas diplomáciai munkának köszönhetően 1718-ban Nagy-Britannia, Hollandia és Szardínia, 1725-től pedig Spanyolország, 1732-től az oroszok és a dánok. A németek közül elfogadták a poroszok (úgy , is, mint brandenburgi választó), de hevesen ellenezték a bajorok és a szászok. Ők azok, akik viszont éppen ünnepélyes esküvel mondtak le feleségeik örökösödésből származó minden jogáról, mivel épp ők voltak I. József lánygyermekeinek férjeik. Azaz míg az 1703-as családi 'megállapodás' József és Károly között egymás halála után a másik utódainak örökségét mondta ki, fiúörökös hiányában az 1713-as szabályozás előbb az akkori uralkodó Károly leányági örököseit veszi, s csak azután József, az elhúnyt báty leányági örököseit. A szász választó II. Frigyes Ágost 1719 augusztusában, a bajor (VII.) Károly Albert pedig 1722 októberében vette el József lányát, tehát mindketten az 1713-as közokiratba foglalás után (a bajor pedig kifejezetten az 'örökös tartományok' elfogadásai után. Mégis mindketten József előjogára apelláltak, s kívántak érvényt szerezni majdan Mária Terézia trónra kerülését követően, az ösztrák örökösödési háború kirobbantásával.

VI. Károly egészsége felörlődött az elfogadtatásért folyt küzdelemben, 1740. október 20-án úgy halt meg a Habsburg-ház utólső férfi-sarja, hogy fiúunokáját egyet sem ismerte, pedig lesz neki majd 5 (s az 1741 márciusi születésű II. József már 'útban volt').

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.