Rudolf 1291. július 15.-én meghalt, másféléves interregnum után 1292-ben Nassaui Adolfot választották német királlyá. Ez nagy szerencse, (átmenetileg) elmúlt a Habsburg veszély. Adolf a hatalmi harc áldozata lett és 1298. július 2.-án a Göllheim-i csatában elesett. Előtte azonban (1297-ben) megerősítette Uri és Schwyz kiváltságait. Utóda Habsburg Albert (Rudolf fia), akit rekord gyorsasággal választottak meg Német-Római királlyá (1298. július 27. Frankfurt, augusztus 24-én Aachenben koronázták meg). Rossz hír a svájciaknak, de szerencséjükre az események távol tartották Albertet egészen 1308. május 1.-én bekövetkezett haláláig (unokaöccse, János gyilkolta meg, a mai Svájc területén).

 

A választófejedelmek Luxemburg grófját választották meg, aki VII. Henrik néven lett először német király, majd 1312. július 29. Rómában Német-Római császárrá kenték fel. Nemcsak, hogy egy nem-Habsburg került a trónra, de kifejezetten Habsburg ellenes politikát folytatott (kezdetben), így nemcsak Uri és Schwyz kiváltságait erősítette meg, de azokat kiterjesztette Unterwaldenre is. Henrik, a császárrá koronázása idejében elkezdett a Habsburgok felé közeledni, balul sülhetett volna el a waldstätten számára, de ekkor hirtelen meghalt (1313).

 

A választófejedelmek komoly nézeteltérésben voltak. Egyesek Habsburg (szép) Frigyest, Albert fiát, látták volna szívesen a birodalom élén, még mások, unokatestvérét, Bajor Lajost. Nem ennek a posztnak a célja, hogy a két rivális fél harcát leírja, itt elegendő annyi, hogy a svájciak Lajos pártján álltak (Lajos elvben támogatta is őket), míg Frigyes volt az, aki minden joguktól meg akarta őket fosztani, hogy közép Svájcban maradéktalanul visszaállítsa családja uralmát.

 

Tehát, a Morgarteni csata egyik előzménye a Habsburg császárok, főleg az előbb említett III. Frigyes családi ambíciója volt. A másik, közvetlen előzménye a schwyzerek támadása az Einsiedelni apátság ellen. Einsiedeln Schwyztől (város) észak-keletre helyezkedik el (ma Schwyz kantonhoz tartozik) Svájc legjelentősebb (ma már csak katolikus szempontból) vallási központjai közé tartozik. Az apátság jelentős földbirtokokkal rendelkezett, amelyek közvetlen határosak voltak Schwyzcel. Ez nem kis feszültséget jelentett, hiszen a schwyzerek szívesen garázdálkodtak az apát birtokain éhínség idején, akiben amúgy is egy zavaró tényezőt láttak, ráadásul az apátság Habsburg oltalom alatt állt. 1314-ben vita robbant ki a két fél között a Mythentől északra fekvő legelők használata körül. Jogilag a terület az apátságé volt, de gyakorlatilag a schwyzerek használták, de ami fontosabb volt, hogy ők is alakították ki és gondozták. A konstanzi püspök kiátkozása (excommunicatio) ellenére a schwyzerek tovább folytatták a nyomásgyakorlást (erőfitogtató felvonulások, razziák, stb.), végül 1314 vízkeresztjének éjszakáján megtámadták és kifosztották az apátságot, a szerzeteseket szétszórták, illetve egy részüket fogságba vetették. Az eseményről Rudolf von Redegg szerzetes, a Capella Heremitana című latin nyelven írt versében emlékezik meg.

 

Bár a hatalmi harcok miatt Frigyes és pártja 1314-ben más frontokon volt elfoglalva, 1315-ben megindították offenzívájukat, kezdetben komolyan nyomást gyakorolt a waldstättenre. Frigyes kitiltotta őket a luzerni piacról, amely az egyik legfontosabb volt a számukra, valamint délről lezáratta a Szent-Gotthárd hágót. A feszültség egyre nőtt, mindennaposak voltak a fegyveres összetűzések a Vierwaldstättersee-n. Bajor Lajos nem tudott fegyveres segítséget nyújtani, de egy hozzá hű bárón keresztül (Johann von Riggenberg) elérte, hogy az Interlaken-i apátság (ma Bern Kanton) és Unterwalden 1315. július 7.-én fegyverszünetet kössenek karácsonyig. Ugyanezen a napon Fridrich von Toggenburg, Alsó-Glarus kormányzója, Wessen polgárai és Uri kanton kötött hasonló tartalmú fegyverszünetet kötöttek. Ez utóbbi fontos segítség volt a csata kimenetele szempontjából. Ezzel a két fegyverszünettel el akarta kerülni, hogy fegyveres konfliktus esetén a kantonokat körbezárják, több fronton kelljen harcolniuk, ez részben sikerült is.

Frigyes testvére Lipót, aki a legvehemensebben képviselte a Habsburg érdekeket a konföderációval szemben, hallani sem akart semmilyen békéről. 1315. késő őszén Badenből kiküldte a mozgósítási parancsát minden vazullusnak és szövetségesnek. A hadjárat alapötlete abban állt, hogy megosztják a konföderációs erők figyelmét, és három ponton törnek rájuk. A főerőket maga Lipót vezette, Badenből Zugba vonult a hadsereg javával, majd innen az Ägeri tavat megkerülve Morgarten mellett lépett Schwyz területére, így a „lázadók” középpontjában kívánt lecsapni rájuk (ezt pirossal jelöltem a térképen). Egy másik sereg Otto von Strassberg vezetésével Interlaken felől Brünignél lépett Obwalden földjére (kék), míg a luzerniek Nidwaldennél szálltak partra (sárga).

 

Szent Márton ünnepére gyűlt össze a fősereg Zugban. Minden krónikás egyetértett abban, hogy a sereg mérete túlzott volt a svájciak létszámához képest. Annak, hogy ilyen nagyszámban tettek eleget Lipót felhívására a vazullusok és szövetségese, az a magyarázata, hogy egyrészt megtisztelő volt a hűbérúrral együtt csatába szállni, másrészt biztosak voltak a győzelemben, tehát a zsákmányban is. Nem az első eset a történelemben, hogy az ellenfél lenézése végzetesnek bizonyul. Pedig a „marhapásztorok” már bizonyítottak a csatamezőn: 1252-ben és 1262-ben a Sankt Gallen-i apát ellen vívott háborúban, vagy Itáliában Simone d’Orello zsoldosvezér seregében. A történészek egyetértenek abban, hogy a határon végzett erődítési munkák, illetve az einsiedelni rajtaütés nagyfokú professzionalitásról tanúskodik.

 

Schwyz és Uri küldött még egy utolsó segítségkérést Bajor Lajosnak, de elkezdték a felkészülést a nagy ütközetre: imádsággal, böjttel, litániákkal, körmenetekkel, nem utolsósorban a már említett erődítési munkákkal, és a hegyi utak és hágók fegyveres őrzésével. Schwyzerek biztosak lehettek abban, hogy az untarwaldeniek nem tudnak a segítségükre sietni, mert hírét vették az Oberland (Interlaken) és a Luzern felöli támadásnak. Viszont számíthattak az uriakra, hiszen őket csak Glarus felől lehetett volna megtámadni, de velük érvényben volt a fegyverszüneti egyezmény, amelynek felmondását 15 nappal korábban be kellett jelenteni.

 

Több hagyomány szerint is a svájciak előre értesültek a csata helyéről és idejéről. Ezek nem megbízható források, de ha Lipót felderítése jól működött, illetve a svájciak minimálisan követték a hadsereg mozgását, akkor az csak Morgartennél és kb. november 15-16. között mehetett végbe. Hogy miért? Ez volt az egyetlen határszakasz, ahol az erődítési munkákat nem fejezték be, illetve Lipót serege 14.-én még Zugban volt. Tehát, megállapíthatjuk, függetlenül attól hogy volt-e árulás, vagy sem elég nyilvánvaló volt, hogy a csatának hol kellett bekövetkeznie.

 

November 14.-én délután Lipót megindult seregével Zugból, az éjszakát Oberägeri-ben töltötte, majd az Ägeri tavat megkerülve Schwyz felé indult. A krónikák szerint mintegy 2000 lovasból álló menet haladt az élen, 5-10 lovasból álló csoportokban, mindegyik élén egy-egy nemesember. Őket követte a gyalogság. A tó megkerülése után a menet nagyon elnyúlt, mert az út a tó és a meredek hegyek között leszűkült. Egyes kalkulációk szerint kb. 3,5 km hosszú volt a lovasok menete. Ahogy a konföderáció születésében jelentős szerepe volt a földrajzi adottságoknak, úgy a csata kimenetele szempontjából is döntőnek bizonyultak. A svájciak ugyanis a víz és domborzati adottságokra épülő csapdát állítottak Lipót seregének. Egyes források szerint Haselmatt és Schönenfurt (a 2. térkép felső részén, a sárga vonal mentén) között csaptak le az ellenséges seregre, ez viszont több helyen sántít. Egyrészt itt fennállt volna annak az esélye, hogy Lipót serege bekeríti őket, másrészt az előbb említett 3,5 km sorral számolva a gyalogság még az Oberägeri táborhelyen lett volna a roham megindításakor, így a később bekövetkezett katasztrófa nem érintette volna őket. Tehát, ezt a verziót elvethetjük.

 

A csata legvalószínűbb lefolyása a következő volt: A sereg eleje már behatolt Schwyz területére, nagyjából ameddig a sárga vonal mutatja, amikor hirtelen a Figlenfluh meredek lejtőiről schwyzer „banditák” zúdítottak köveket és farönköket a támadó seregre (türkiznyíllal jelölve). Ezzel egyrészt kettévágták a Habsburg sereget, amelynek az első (kisebbik fele) csapdába szorult mert az eleje szembe találta magát a svájciak főseregével (pirossal jelölve), hátulról meg kövek zárták el az utat. Csak a harcba „menekülhettek”. Komoly nehézséget jelentett, hogy a meredek emelkedőn felfelé kellett támadniuk, a svájciak egyszerűen „lerohanták” őket, innentől nem is csata volt, hanem mészárlás. Itt mutatkozott be a nemzeti fegyver, az alabárd, mindenkit legyilkoltak, foglyokat nem ejtettek. Lipót csak azért tudott megmenekülni, mert egy társa felfedezett egy ösvényt, ami a tó bal partjához vezetett. A seregnek az a fele sem volt sokkal szerencsésebb, amely a kőzuhatag mögött rekedt. A lovakat és lovasokat pánik fogta el és Henrich von Werdenberggel az élükön menekülésre fogták a dolgot, csakhogy ez nem volt egyszerű. Ahogy fent írtam az út ezen a szakaszon rendkívül szűk volt. Jobb oldalukon (menekülve) a meredek hegyek, bal oldalukon a tó, vagy annak déli részén a mocsár. Rengeteg lovag süllyedt el a mocsárban, vagy a tóban. Ráadásul a pánikszerűen menekülő lovasok szabályszerűen legázolták a velük szembe menetelő gyalogságot.

 

Itt egy pillanatra álljunk meg. Magyarázatra szorul a schwyzer „banditák” kifejezés. Ellentétben a „marhapásztorok” kifejezéssel ezt nem az őket lebecsmérlő ellenség ragasztotta rájuk, de nem is számítottak a szó teljes értelmében banditának. Olyan Schwyz kantonbéliek voltak, akiket a Landsgemeinde száműzött, mert megsértették a törvényt. Ezek a kanton közelében tanyáztak, esetenként tényleg útonállással is foglalkoztak, de rokonaikkal állandóan kapcsolatban álltak, sőt rajtuk keresztül a kantonnal is tárgyaltak a jóvátételről, hogy visszatérhessenek hazájukba. Kétségkívül minden beleadtak a harcba, bizonyítva elkötelezettségüket, illetve a családjukat is védték. Biztosra vehetjük, hogy nem magán akció volt, amit elkövettek, de a körülményekből úgy tűik, hogy kissé korán kezdték meg a kövek és fatörzsek görgetését.

 

Lipót seregének vesztesége óriási volt több forrás is kb. 1500-ra teszi, miközben a svájciak csak néhány tucat embert veszítettek. De közben mi történt a másik két fronton? A források nem túl beszédesek (látszik, hogy a Morgarteni helyszín a fontosabb), Otto von Strassberg Brünignél behatolt Obwalden területére és még 15.-én vereséget mért az első gyenge ellenállási próbálkozásra, majd nyugodtan tábort vert. 16.-án, hajnalba kapta a hírt Lipót totális vereségéről, ettől úgy bepánikolt, hogy minimális obwaldeni nyomásra is hanyatt-homlok menekült. A luzerniek sem jártak nagyobb szerencsével. Az ő feladatuk a nidwaldeniek kiiktatása lett volna, de partraszállási kísérletüket visszaverték, igaz evvel is lekötötték őket. 1315. november 16.-ra teljes volt a Habsburg vereség.

 

Következmény, Brunneni szövetség

 

A Morgarteni csata közvetlen következménye a szövetség felértékelődése volt, először is saját maguk között. 24 nappal a csata után, 1315. december 9.-én Brunnenben megújították az örök szövetséget, amely már régóta összekötötte a kantonokat. A szövetség nagyon fontos rendelkezése volt, hogy egyik kanton sem hódolhatott be semmilyen feudális tekintélynek (kivétel a császár), a többiek egyetértése nélkül. Egyrészt ezzel formálisan elvágták a különbéke, és ezáltal a Habsburgok hűbérúri jogainak elismerését, akár egyetlen kanton részéről; másrészt többségi döntésre volt szükség a király (császár) személyének elismeréséhez, abban az esetben, ha a választófejedelmek nem tudnak egyetlen jelöltben megállapodni. Következésképpen a dokumentum tiltott minden külön szövetségkötést a többi kanton egyhangú támogatása nélkül. Bárki (a szövetséges kantonok területén élő személy, vagy közösség), aki megszegi a Brunneni szövetség előírásait, a kantonok közös bírósága előtt volt köteles felelni tetteiért. Egyes szakértők úgy értelmezik, hogy az egységet, a szövetséghez való hűséget különösen Unterwalden miatt hangsúlyozza a dokumentum, ugyanis a Morgarteni csatára való felkészülésben, de különösen az obwaldeni harci eseményekben úgy tűnt, hogy nem tettek meg minden a közös győzelemért, illetve Unterwalden gazdasági, személyes (rokonság) és egyéb okok miatt nagyon erősen kötődött Luzernhoz; ezekkel az előírásokkal kívánták elkerülni, hogy külön utas politikát folytasson. A Morgarteni csatának más fontos következményei is voltak. A környező fontos városok felfigyeltek a „marhapásztorok” katonai, államszervezési teljesítményére és a három tagú szövetség 1353-ra nyolctagúvá bővült olyan impozáns tagokkal mint: Luzern (1332), Zürich (1351), Glarus (1352) Zug (1352), Bern (1353). Ezt követően 1481-ig nem vesznek fel új tagokat, a XIV századi Habsburg ellenes harcokat követően a XV. század a terjeszkedő háborúk évszázada lesz, de ezek már egy másik poszt témái lesznek (reméljük).