2009.05.11. 18:00
Vendégoldal: Montet: A Svájci Konföderáció
Ebben a posztban megpróbálom összefoglalni érthetően azokat az ismereteket, amelyeket a Svájci Konföderációról fontos tudni, az események jobb megértése miatt. Itt mindjárt fontos megjegyeznem, hogy a konföderáció szót, nem a mai értelemben vett névleges szóhasználatra vonatkoztatom, hanem arra az időszakra, amikor – nem egyik napról a másikra – Konföderációként működtek azok a fokozatosan függetlenné váló területek, amit ma Svájcként tisztelünk. A Konföderáció fejlődése, talán kevésbé eseménydús, mint az előző posztok, de Svájc történelme, sajátos társadalomfejlődése sokkal érthetőbb, ha nem csak háborús eseményeket veszünk végig, hanem az államfejlődést is megvizsgáljuk. Bevezetőként még álljon itt annyi, hogy általánosságban a konföderáció, mint absztrakt jogi fogalom egyenlő jogokat élvező személyek (confoederati) egyesülése (foedus), amit ünnepélyes keretek között, általában esküvel, meghatározott, vagy örök időkre Isten nevében kötnek meg.
Biztosra vehetjük, hogy 1291. augusztus 1.-én a három vidéki közösség (Schwyz, Uri és Nidwalden) képviselői nem akartak a szó mai értelmében konföderációt létre hozni, annak ellenére, hogy a szövegben szerepel ez a kifejezés (antiqua confoederationis forma). Szemük előtt csak az lebegett, hogy az addig elért szabadságjogaik megvédéséhez szükségük volt egymás segítségére, vagyis ekkor még egyszerűen egy védelmi szövetségről volt szó. Ez talán lényegtelennek tűnik, de mai napig végig követhető a Konföderáció és Svájc történelmében, hogy mindig csak azt, és olyan mértékben szabályozzák le, amire az adott helyzetben ténylegesen szükség volt. Ennek köszönhetően a jogi aktusok rendkívül hosszú életűek, és hatékonyak. A „Régi rendszerben – ancien régime” (az 1798-as francia invázióig) mindössze öt ún. „Konvenció” szabályozta a kantonok egymáshoz való viszonyát, a szövetséghez (Konföderációhoz) való csatlakozást jogi aktusba foglaló „Örök szövetségeken” túl (nevezhetnénk csatlakozási szerződéseknek).
Tehát, XIII., XIV. század első felében a Konföderáció még csak egy volt a Német-Római Birodalmon belül szokásos területi szövetségek közül. Az őskantonokon kívül Zürich Konstanzcal, Bern Freiburggal (későbbiekben Fribourgként nevezem, mert olyan kétnyelvű kantonról van szó, ahol a francia nyelv domináns), Murtennel kötött szövetséget (az ún. Burgund szövetség). Ezek a szövetségek a területükön a belső békét és rendet kívánták biztosítani, de hamarosan a külső ellenséggel szemben is felléptek. Az 1291. augusztus 1.-i szövetség használja azt a kifejezést, hogy „völgyeiken belül és kívül” (ellenség). A Morgarteni győzelem után kötött Brunneni szövetség még konkrétabban határozza meg a háborús veszély esetén nyújtandó kölcsönös segítségnyújtási kötelezettségeket, illetve külpolitikai intézkedéseket (lásd a Morgarteni csatáról szóló posztban).
A tudatos, önazonosságot kifejező Konföderáció megnevezés (Eidgenossenschaft) először 1351-ben jelent meg. Ezt a jogi státuszt ünnepélyes esküvel megerősített szövetségkötés hozta létre és a különböző területeket kölcsönös segítségnyújtási kötelezettségben egyesítette. 1353-ra nyolctagúra bővült a Konföderáció. Fontos megjegyezni, hogy a nyolc tagot nem egy egységes szövetség kötötte össze egy Konföderációban, hanem hat szövetség létezett. Nem minden tag állt minden taggal közvetlenül szövetségben; pl. Bern nem kötött közvetlen szövetséget Luzernnel, Zürichhel, Zuggal, Glarusszal, Glarus nem kötött közvetlen szövetséget Bernnel, Luzernnel és Zuggal. Zürich és Bern között 1423-ig nem létezett közvetlen szövetség. Köztük csak a helyzetből fakadó „beleértett” szövetség létezett, amit azért idővel bilaterális egyezmények is megpecsételtek. A Sempachi csatáig a hivatalos levelezésekben nem eidgenossen-nek nevezték egymást, hanem „barátnak” (fründe).
A Näfelsi csatánál már említettem Glarus problémáját. 1352-ben két terület lépett be a Konföderációba, de súlyuk eltérő volt. Zugot a Konföderáció kényszeríttette a belépésre, mivel a Zürich – Szent-Gotthárd hágó útvonalon fekvő város volt, amely komoly problémát okozhatott volna, ha nem lehet jóindulatára stabilan számítani. A bekényszerítés ellenére megkapta mindazokat a jogokat, amelyeket a többiek is élveztek. Glarus azonban nem volt ilyen fontos a Konföderáció számára, ő maga kérte a tagságát. A vele kötött szövetség nem is hozott sok hasznot számára, így érthető, hogy a Habsburgok határozottabb fellépésének köszönhetően átmenetileg el is veszett a Konföderáció számára, és csak az állhatatosságának köszönhető, no meg a Näfelsi csatában mutatott bátorságának köszönhette, hogy visszakerült a Konföderációba, és immár megbecsült tagként.
A Konföderáció birodalmon belüli sikerét jól példázza, hogy két császár (IV. Károly és Vencel) is megerősítette a Konföderáció tagjainak szövetségét 1360, 1362, 1376 és 1379-ben is. Ez a tény azért fontos, mert az 1356-ban kibocsátott német Aranybulla tiltott minden coniuratio et confoederatio-t, 1389-ben minden német városi szövetséget feloszlattak.
A konföderációs szövetségek célja a katonai segítségnyújtás, és jogviták esetén a bíráskodás biztosítása volt. Az egyes kantonok által kötött ún. konföderációs szövetségeket idővel kiegészítették az ún. Konvenciók. A konföderációs szövetségeket az 1. számú tábla mutatja a 2. számú tábla foglalja össze a régi rendszerben teljes jogú kantonokat. A 3. számú tábla mutatja az új kantonokat.
Konvenciók
A Papok Chartája
A reformáció korától nevezték így ezt a dokumentumot. Valóban, a kiváltó ok Bruno Brun, a zürichi Grossmüster prépostjának illegális akciója volt. Brun elzavarta a luzerni Petermann von Gundoldingent, és amikor Zürich eljárást akart indítani Brun ellen, az a Habsburgokhoz fordult védelemért. A Chartát 1370. október 7.-én írta alá Schwyz, Uri, Unterwaldem Luzern, Zürich, Zug. Mint látható Bern nem, annak ellenére, hogy már tagja volt a Konföderációnak. A Charta alapvető rendelkezése, hogy az egyházi személyek nem fordulhatnak külső, vagy egyházi bírósághoz, hacsak nem egyházi és házassági ügyekben teszik azt. A Papok Chartája további fontos rendelkezése a vérbosszú tiltása volt. További érdekessége, hogy itt nevezték először a Konföderációt „országnak”, ami közjogi értelemben egy alkotmányozási aktus. Bár fontos megjegyezni, hogy ezt csak maguk kezelték így, és nem állíthatjuk azt, hogy innentől kezdve stabil meggyőződésnek számított. Sőt, ez még mindig nem jelentette a Birodalomtól való függetlenséget, még a Konföderáció szemében sem. Ehhez még sokat kellett aludni. Az ún. de facto függetlenséget a Sváb-háborúval érte el (1499), a de iure függetlenséget a Westfáliai béke hozta el.
Sempachi Konvenció
A Sempachi és Näfelsi csatákat követően 1393-ban Sempachban a konföderációs szövetségesek aláírták az ún. Sempachi Konvenciót, amelynek fontos tartalma a Konföderáció összehangolt külpolitikai fellépését irányozta elő, történetesen egyik kanton sem kezdhetett háborút, ha előzőleg nem szerezte meg a többiek hozzájárulását.
Stansi Konvenció
 |
| Flüe-i szent Miklós |
A Stansi Konvenció előzménye a Burgundiával folytatott háború volt. Ez a háború a Konföderáció ekkorra már tagadhatatlanul legerősebb és legagresszívabb terjeszkedési politikáját folytató Bern érdekeit szolgálta, belülről nézve. Kívülről, és ez az igazi mozgató rugó, XI. Lajos francia király érdekét szolgálta, aki így szabadult meg a nagy riválistól, Merész Károlytól. Annak ellenére, hogy a háborút elsősorban a Konföderáció viselte a burgundokkal szemben (1474-77), legnagyobb nyertese Franciaország volt, területileg a Konföderáció keveset nyert, de óriási hadizsákmányhoz jutott. A zsákmány egyenlőtlen elosztása (a vidéki kantonok, szabad paraszt katonái kevesebb zsákmányhoz jutottak, mint városi bajtársaik) komoly elégedetlenséghez vezetett, elsősorban a fiatalok között, akik hadseregbe szerveződve Genfbe indultak. A városok és szövetségesei (Genf ekkor még csak szövetséges volt, lásd később) szorosra zárták soraikat, azaz elsősorban Bern megerősítette nyugati orientációjú szövetségeit (Solothurn, Fribourg). Ez persze komoly nemtetszést váltott ki a vidéki kantonokból, mert úgy vélték, hogy ez a Konföderáció burkolt kibővítése. A nézeteltérések olyan komolyak voltak, hogy a Konföderáció a megszűnése felé táncolt. Ekkor jött Flüe-i Miklós, mai napig Helvét föld egyetlen szentje (A Näfelsi csatában említett Szent Fridolinusz ír származású volt), aki mértékadó közbelépésével kiegyezésre bírta a feleket. A Konvenciót 1481-ben írták alá, szabályozta a hadizsákmány elosztását, a kölcsönös katonai segítségnyújtást (főleg) belső zavargások esetén, és az egyes kantonokhoz tartozó meghódított területek tiszteletben tartását.
Wil-i védelmi szerződés
Az első védelmi szerződés a harmincéves háború közepette jött létre. Az igazat megvallva volt előzménye a református kantonok között, akik az ellenreformáció miatt már kötöttek védelmi jellegű megállapodást. A Harmincéves háború alatt, a közös fenyegetettségnek köszönhetően katolikus és református kantonok egyaránt összefogtak a határok védelme érdekében. Ezek azonban rövid életűek voltak, és csak néhány kanton írta alá. 1638-ban Bernhard weimari herceg betört Bázel mellett, ami kiváltotta a 13 kanton reakcióját, a fegyveres semlegesség fenntartására. A Bodeni-tó környékén sokasodó francia és svéd határsértések miatt 1647-ben Wilben összegyűlt a hadi tanács és elfogadott egy védelmi szerződést, elsősorban Thurgau védelmére (Thurgau közös tartomány volt). A dokumentum a hadsereg sorozását, vezetését, felfegyverzését határozta meg, és a Diéta is elfogadta. Annak ellenére, hogy a Wil-i védelmi szerződés egy adott helyzetre jött léte, a Westfáliai béke után is kiváló alapja volt más védelmi szerződések kidolgozásához.
Badeni védelmi szerződés
A magyarországi törökellenes harcok 1664-ben újra arra sarkalták a Konföderációt, hogy összehangolják milíciáikat, valamint közös lépéseket tegyenek a védelem terén. 1668-ban megkötötték a Badeni védelmi szerződést, amit 1673-ban már 16-an (tehát nem csak a Konföderáció tagjai, hanem szövetségesek: Biel városa, Sankt Gallen városa és a Sankt Gallen-i Apát) ünnepélyes esküvel is megerősítették. A Badeni szerződéshez kapcsolódik a „fegyveres semlegesség politikája”, ami napjainkig jellemző az ország külpolitikájára. Az egész Konföderációra érvényes katonai rendelkezéseket tartalmazott, széles jogköröket adott a Háborús Tanácsnak, amely veszély esetén akár politikai eszközöket is alkalmazhatott. Minden évben felolvasták minden kantonban és szövetséges területen. A Badeni védelmi szerződés nem maradt sokáig érvényben a felekezeti viták miatt. 1679-ben Schwyz, Uri, Obwalden, Zug, Glarus katolikus fele, valamint Appenzell Inner Rhoden felmondta a szerződést, majd 1703-ig, Luzern kivételével minden katolikus kanton kilépett a szerződésből. Az 1815 és 1830 közötti ún. restauráció alatt a Badeni védelmi szerződés fontos alapja volt az 1817-ben elfogadott katonai rendeletnek, amely 1848-ig volt érvényben, de főbb elemei 1874-ig életben maradtak.
A Kantonok
A XIV. században még a „város” (stadt), vagy a vidéki kantonok esetében a „land” (terület, ország, föld), volt az elterjedt megnevezés. A XV. századtól ez utóbbiak esetében az „ort” (hely) megnevezés kezdett terjedni. Szemantikailag az „ort” szónak a francia „canton” szó felel meg. Tehát, innen ered a mai köznyelvben is elterjedt kanton megnevezés. Annak ellenére, hogy a XV. századtól jelen van a hivatalos dokumentumokban, egészen 1848-ig nem ez volt az egyes területi egységek (kantonok) hivatalos megnevezése.
Vidéki Kantonok
 |
| Landsgemainde Glarusban |
A három őskanton tehát, Schwyz, Uri, Unterwalden (Nidwalden és Obwalden) mellett, Glarus, Appenzell és Zug. Ez utóbbi igazából átmenet a kettő között, Zug város domináns pozíciója miatt, de mivel ebben a kantonban is létezett a Landsgemeinde intézménye, ezért Zugot is ide kell sorolni. Csak a régi rendszerben teljes jogú kantonokat soroljuk a vidéki (egyébként a városi kantonokra is igaz) kantonok közé, annak ellenére, hogy vannak olyan szövetségesek, amelyek működése nagyon hasonló a vidéki kantonokéhoz (a Három Liga /a mai Graubünden/, és Wallis/Valais)
Két fontos jellemzője van a vidéki kantonoknak, ami jól megkülönbözteti a városi kantonoktól.
1. Nincs egy domináns központ (Zugra ez nem igaz, ezért is lóg egy kicsit ki a sorból), minden település (comunitas), egyenjogú tagja a kantonnak.
2. A legfőbb hatalmi szerv a Landsgemeinde, azaz „kantongyűlés”, amely törvényhozó, végrehajtó, és bírói hatalom egyben, amelyben egyenjogú tagként vett részt minden állampolgár, azaz olyan felnőtt férfi, aki katonaképes és a polgárjog alanya volt.
 |
| Landsgemeinde Appenzell Inner Rhoden 2008 |
Itt érdemes egy kicsit elidőzni, és néhány szót ejteni a Landsgemeindéről.
Kezdetben Landtagnak hívták, ez az elnevezés több helyen egész sokáig fennmaradt, pl. Schwyzben a XV. századig, de a legextrémebb példa Nidwalden, itt XIX. Század közepéig Landtagnak nevezték a kantongyűlést. Az első Landsgemeindéket az őskantonokban tartották, de más területeken is hamar elterjedt: Uri 1231, Schwyz 1294, Unterwalden 1309, Zug 1376, Glarus 1387, (1623.-tól külön református és külön katolikus), Appenzell 1403 (az első 1378-ban volt, de ekkor még nem rendszeres).
 |
| Landsgemeinde Glarusban |
A vidéki kantonokban a hatalommegosztás nem történt meg teljesen, a Landsgemeinde jelentette a legfőbb hatalmat (höchste gewalt), amelyet minden jogosítvány megilletett. A legfontosabb tisztségek megválasztása (Landammann, Főbíró, Tanács, Diéta küldöttek, stb.) itt történtek, de a Landsgemeinde feladati közé tartozott a törvényhozás, a Diéta döntéseinek ratifikálása is. A leggyakoribb kérdések, amelyeket itt vitattak meg: külkapcsolatok, zsoldos szolgálat, adózás, állampolgárság megadása. A Landsgemeinde bíróságként is működött, bár a középkorban a polgári perek bíróságokon folytak, a büntetőeljárás egészen a modernkorig a Landsgemeinde kompetenciája volt, Nidwaldenben egészen 1850.-ig! A Landsgemeindek joga volt bármelyik kantonális szerv (Tanács, Bíróság, stb.) hatáskörét visszavenni. A Landsgemeindének többé-kevésbé sikerült megakadályozni, hogy a hatalom stabilan, néhányak kezében összpontosuljon. Kemény fellépésekre volt szükség, hogy a szavazatvásárlás gyakorlatát visszaszorítsák, és tényleg a hatalomban való részvételt biztosítsa minden állampolgárnak.
Tehát, minden férfi, aki katonaképes és a polgárjognak alanya volt részt vehetett a landsgemeinden. Általában 14 éves kortól, de egyes helyeken 16 éves kor volt az alsó határ. Április végén, vagy május elején került rá sor, ünnepélyes keretek között. A Landammann elnökletével, aki a kanton legmagasabb tisztségének számított.
Bár a Landsgemeinde eredetileg csak a vidéki kantonokban működött, hatással volt a mai Svájc alkotmányára, hatalommegosztási és politikai gyakorlatára. Az 1848-as Szövetségi Alkotmány 1874-es felülvizsgálata során a Landsgemeinde történelmi hagyományait építették be az alkotmányba. A népszavazás intézménye, amiből Svájcban évente többet is tartanak a Landsgemeinde szemléletének köszönhető, vagyis a minél valósabb részvétel a közéletben, a népfelség elvének érvényesülése.
 |
| Bevonulás a Landsgemeindére Appenzell 2008 |
Landsgemeinde-t ma már csak Appenzell Inner Rhoden félkantonban és Glarus kantonban tartanak, illetve Schwyz egyes körzeteiben. Schwyzben és Zugban 1848-ban számolták fel, Uriban 1928-ban, Nidwaldenben 1996-ban, Appenzell Ausser Rhodenben 1997-ben, Obwaldenben 1998-ban. Ez utóbbiak esetében jelentős szerepe volt a helyhiánynak miután bevezették kantonális szinten is a női választói jogot (utolsóként Appenzell Inner Rhodenben 1991-ben!). Egyébként megjegyzendő, hogy szövetségi szinten a nőknek 1971 óta van választói joguk.
Városi kanonok
Városi kantonok a következők: Luzern, Zürich, Bern, Solothurn, Fribourg, Bázel, Schaffhausen. A városi kantonokra az volt a jellemző, hogy teljes jogú állampolgároknak csak a székváros polgárai számítottak, sőt, azon belül is egy meghatározott kör. A Kantonhoz tartozó vidék nem volt egyenjogú tagja a kantonnak. Ez jól látszódik az 1. számú térképen. Ezen a térképen ciklámennel vannak jelölve a meghódított területek, míg a kantonok mély bíborral, amíg a vidéki kantonok a teljes területükkel tagnak vannak feltűntetve, addig a városi kantonok esetében csak maga a város. További megjegyzés, hogy sötétzölddel vannak jelölve a szövetségesek és neon zölddel a szövetségesek által meghódított területek.
 |
| 1. számú térkép (nagyobb képért katt a térképre) |
A városi kantonokat két részre lehet osztani, attól függően, hogy a hatalom milyen csoport(ok) kezében összpontosul. Korporatív rendszerű városok és arisztokratikus rendszerű városok.
Korporatív rendszerű városi kantonokhoz tartozik Zürich, Bázel és Schaffhausen. Ezekben a városokban, a céhek (corporatio) voltak a politikai élet mozgatói. A város működését meghatározó városi statútumokba a XIV. XV. században kerültek be a korporatív elemek (Zürich 1336, Bázel 1337, Schaffhausen 1411). A politikai élet két testületbe szerveződött: a Nagy és a Kis tanácsba. A Nagy tanács tömöríttette magában az összes teljes jogú állampolgárt, míg a Kis tanács egyre inkább napi szinten intézte a város dolgait. Mivel ez időigényes volt lassan-lassan csak azok kerülhettek be a Kis tanácsa, akik rendelkeztek annyi jövedelemmel, hogy megengedhették maguknak, hogy ne dolgozzanak rendszeresen. Ez persze azt eredményezte, hogy a korporatív városokban is elindult az arisztokratizálódás folyamata. A XVII. században ez ellen a folyamat ellen felléptek a céhek többségben lévő, alacsonyabb társadalmi helyzetben lévő tagjai (Schaffhausen 1689, Bázel 1691, Zürich 1713). Az eredmények vegyes képet mutatnak, Bázelban például sikerült elérni, hogy újra a Nagy tanács gyakorolja a tényleges hatalmat.
Arisztokratikus (patríciális) városok. Luzern, Bern, Solothurn, Fribourg. Alapjaiban sok hasonlóság mutatkozik a korporatív városok és az arisztokratikus városok között, hiszen a késő középkori statútumaik hasonló elemeket tartalmaznak. A XIV századra a polgárok gyűlése, azaz minden nagykorú férfi állampolgár gyűlése egyre ritkább lett, és a hatalom a Nagy és Kis Tanácsok kezébe került. Az első különbség a két város típus között az uralkodó osztály kialakulásában és megszilárdulásában fedezhető fel. Az arisztokratikus városokban az uralkodó réteg vagyoni hátterét a földbirtokaik, ingatlanjaik, zsoldosvezéri, valamint hivatali funkciók biztosították. A korporatív városokban a kereskedelem, az ipar és a pénzügyi szolgáltatások adták a vezetőréteg vagyonát. A másik jelentős különbség a vezető réteg állandóságában mutatkozik. Ahogy írtam, a korporatív típusú városokban is bekövetkezett az arisztokratizálódás folyamata, de itt a vezető családok hiába próbálkoztak azzal, hogy más családokat kizárjanak a hatalomból, a vezetőréteg folyamatosan megújult. Az arisztokratikus városok uralkodó családjainak sikerült miden próbálkozást visszaverni, gyakorlatilag évszázadokig néhány tucat család kormányozta ezeket a városokat. Ez lett a régi rendszer bukásának az egyik oka, a betokosodott, hatalmát végsőkig óvó, megújulni nem képes uralkodó elit egyre több belső ellenséget szerzett, és a kívülről érkező támadást nem bírta feltartóztatni.
Félkantonok
Ma, Svájc 23 kantonból áll. Ebből három kanton két-két ún. félkantonra oszlik. Gyakorlatban minden törvényhozási, végrehajtói és bírósági tevékenység az adott félkantonban történik, amit az alkotmány biztosít bármely más kantonnak is. Tehát, ebben az esetben a kanton „névleges” (pl. Unterwalden) az egységet az mutatja, hogy az Államtanácsba (kétkamarás parlamenti rendszerben ez a felsőház) a félkantonok 1-1 tagot delegálnak, egy átlagos kanton, mint pl. Uri 2 tagot delegál. Azt mondanom sem kell, hogy félkanton csak olyan területi egységből alakulhatott ki, amely már a régi rendszerben is a Konföderáció teljes jogú tagja volt, vagyis kanton volt. Ugyanis a modern korban is volt területi szakadás. Jura Kanton csak 1979. január 1. óta tagja a szövetségi államnak. Bern Kantonból vált ki, ennek ellenére sem Jura, sem Bern nem lett félkanton, hanem mindkettő teljes kantonnak számít.
A félkantonok az alábbiak:
- Unterwalden > Nidwalden és Obwalden
- Bázel > Basel Stadt és Basel-Landschaft
- Appenzell > Appenzell Inner Rhoden és Appenzell Ausser Rhoden
Az utóbbi a legklasszikusabb eset, és megfelel a félkantonok kialakulásának elterjedt sztereotípiájának, azaz 1597-ben az addig egységes Appenzell Kanton két részre szakadt. A „belső körzetek”, Inner Rhoden katolikus, a külsők, Ausser Rhoden református. Vagyis a szakadás oka egyértelműen a felekezeti hovatartozás. A tizenhárom kanton közül még Glarus volt kevert felekezetű, itt a települési önkormányzatokra bízták a felekezetválasztást, és két kantonális békeszerződéssel fenntartották a kanton egységét, ez nem sikerült Appenzellben.
Bázel elég későn, 1833-ban szakadt ketté, és nem a vallási megosztottság vezetett idáig (ekkorra már nem volt ilyen erős kérdés), hanem Bázel város és a vidéki területek közötti feszültségek vezettek szakadáshoz, ugyanis a vidéki települések jogosan úgy érezték, hogy a kanton politikai életéből kiszorulnak, ezért több beleszólást követeltek, mivel a vezető réteg ezt visszautasította ezért a „vidékiek” törésre vitték a dolgot. Az erősödő politikai hangulatnak megfelelően – liberális gondolkodás – kedvezett a vidéki mozgalomnak, így a Konföderáció is támogatta a kettéválást, fenntartva az újra egyesülés lehetőségét. Meg kell jegyezni, hogy a legtöbb lépést ez a két félkanton tette az újraegyesülés érdekében, annak ellenére, hogy az nem következett be.
Unterwalden. Az ő esete egy kicsit bonyolultabb. Nidwalden – ahogy korábban írtam – 1291. augusztus 1. alapítója volt a Konföderációnak. Tehát ekkor még nem létezett Unterwalden Kanton. 1308-ban VII. Henrik német király mindkét kantonra kiterjesztette a birodalmi szabadságjogot, de előtte egyesültek (Unterwalden ob und nid dem wald). Ennek ellenére a belügyeik egymástól függetlenül fejlődtek. Úgy tűnik, hogy Obwalden volt a domináns, mert csatákban a nidwaldeniek is Obwalden zászlaja alatt vonultak. Ez jól látható a Sempachi csatáról szóló poszt nyitó képén is. Balról az első zászló Obwaldené, ezt követi Schwyz, Uri és Luzern (régi módon vízszintesen osztva, ma függőlegesen osztott). Nem létezett közös címerük, ezt csak 1816-ban hozták létre, egyesítve a két félkanton címerét. Tehát, a Konföderáció első évtizedeiben megjelenik Unterwalden, mint egységes kanton, de a két közösség hamar szétrázódik, 1432-ben már egyértelműen különváltak útjaik, sőt a XV. elejétől folyó hódító háborúk eredményeként megszerzett területeken sem közösen jelentek meg, mint hűbérúr, hanem, ahogy a 2. számú térképen látszik, Blenio, Riviera és Bellinzona három kanton, Uri, Schwyz és Nidwalden tartománya volt.
Primus inter pares, vagyis az Irányító Kanton. Felmerül a kérdés, hogy ha a Konföderációban az egyes kantonok önállósága ilyen mértékű volt, hogyan működött egyáltalán közösségként. Az egyetlen közös szerv a Diéta volt, vagyis egyfajta parlament, ahol a közös ügyeket a kantonok képviselői megvitatták. Ezek elsősorban védelmi, zsoldossereg állításával összefüggő kérdések, a közös tartományok adminisztrációjával, adóztatásával, külügyekkel, konföderációs szinten megjelenő bűntető ügyekkel kapcsolatos kérdések voltak. Mivel a Konföderációnak nem volt fővárosa, állandó adminisztrációs háttere, ezért ez hamar két jelentősebb városhoz, Luzernhez és Zürichhez került egyfajta adminisztrációs, irányító szerep. A XV. sz. végéig ez a két város töltötte be ezt a szerepet, majd 1803-ig szinte kizárólag Zürich, bár ezt árnyalja a tény, hogy 1526 óta volt külön katolikus Diéta (Luzernben) és 1528-tól református (Aarauban). Az Irányító Kanton hívta össze a Diétát, ő biztosította a szükséges infrastruktúrát, illetve működtette a kancelláriát.
Társult területek
A Konföderáció alkotórészei voltak a teljes jogú tagok, a kantonok mellett a társult területek és a tartományok. Először nézzük meg közelebbről a társult területeket. Amint láttuk, maga a kantonok hálózata is egy folyamatosan fejlődő szövetségi rendszernek tekinthető, ahol az évszázadok alatt fokozatosan alakult ki az egyensúly politikájára alapozott, a Konföderáció jogilag egyenlő tagokból álló magja. A német Aranybulla tiltása ellenére a szövetségi rendszer tovább fejlődött, - svájci sajátosságnak megfelelően – olyan mértékben, amilyen mértékben a tagoknak szükségesnek bizonyult, azaz nem feltétlenül új, teljes jogú tagok felvételével, hanem többé, de inkább kevésbé egyenlő félként aláírt társulási szerződésekkel. Ezt a kevésbé szót nem kell túl drámaian venni, adott esetben a kantonok valóban több hasznot húztak egy szövetségből, de azért a másik fél is megtalálta a számításait. Egyes társult területekből később teljes (fokozatosan) jogú tag lett, pl. Solothurn, Fribourg, Schaffhausen, Appenzell. Voltak olyan társult területek is, akiket egyik másik kanton idővel bekebelezett, vagyis szövetséges státuszból tartományi státuszba süllyedt. A Konföderáció szempontjából az is társult területnek számított, aki akár csak egy kantonnal állt szövetségesi viszonyban. Társult területek lehettek városok, vidéki területek (akadt még egy teljesen független falu-köztársaság is, Gersau!), de világi és egyházi hűbérurak is. A társult területek részt vehettek a Diéta ülésein, de szavazati joggal nem rendelkeztek. Ez a rendszer, csakúgy, mint a tartományi az 1798-as francia invázióval a Konföderációra erőltetett Helvét Köztársaság alatt végérvényesen megszűnt. Ekkor a társult területek teljes jogú kantonokká váltak. A XIV. és XVIII. század között sok szövetséget kötöttek a kantonok, de közülük csak néhány volt jelentős és állta ki az idő próbáját. Azokat már felsoroltam, amelyek még a régi rendszer idejében a Konföderáció teljes jogú tagjává váltak. Most nézzük azokat, amelyek csak a XIX. században lettek azzá: A Három Liga, Wallis Dekanátusai, Sion püspöke, Bázel püspöke, Biel városa, Neuchatel városa és a grófság, Sankt Gallen városa és a Sankt Gallen-i apát, Engelberg apátja, Genf városa, Gersau falu-köztársaság. Mülhausen és Rottweil ma Franciaországhoz, illetve Németországhoz tartoznak. 1803 után az alábbi kantonok azok, amelyek korábban társult területek voltak: Graubünden, Sankt Gallen, Genf, Wallis, Neuchatel. A többiek valamelyik kanton részévé váltak.
Tartományok
A tartományok rendszere is a régi rendszer sajátossága, annak bukásával eltűnt. A kantonok külön-külön, vagy közösen (de szinte soha nem mindannyian) a XIV-XVI. században élénk expanziós politikát követve, folyamatos hódító háborúkat vívtak. Ezek a hódító háborúk három főirányba hatottak. Az első, ez jellemző a kezdeti időszakra, a kantonok a saját házuk táján növelték területeiket. Ebben adottságainak és lehetőségeinek köszönhetően Bern volt a legsikeresebb. Itt kell megemlíteni, hogy 1415.-ben Zsigmond császár felszólította alattvalóit, hogy foglalják el a szomszédságukban lévő Habsburg birtokokat. Nem tudom, hogy ez a Birodalom más tájékain mekkora sikerrel járt, de az biztos, hogy Svájcban ez jelentette a Habsburg jelenlét megszűnését. Habsburg vára, tehát az ősi otthon is odaveszett, és a mai Aargau Kanton a nyolc konföderációs szövetséges közös tartománya lett. Ezt még követte a Bodeni tó déli partján fekvő Thurgau. A második irány, ami messzebb tekintő, és összehangoltabb stratégiát követelt meg, a déli, azaz itáliai hódítások voltak. A nyolctagú Konföderációban Bern kivételével mindenki ún. gotthardista politikát követett, azaz a déli hódításnak volt a híve. A harmadik irány, amit legvehemensebben Bern képviselt, a nyugati irány volt, ebben némileg Fribourgban társra talált.
Az expanziós politikának az 1515. szeptember 13-14. Marignano /ejtsd márinyánó/ mellett elszenvedett vereség vetett véget. Ezt követően még bővült területileg a Konföderáció (szinte kizárólag Bernnek köszönhetően a mai Vaud /ejtsd vo/ kantonban), de az addigi lendület megtört.
A tartományok tartozhattak egy kantonhoz, vagy a kantonok egy csoportjához. Ha régi rendszer 13 kantonját vesszük alapul, akkor nem volt olyan közös tartomány, amit mindannyian birtokoltak volna, mert Appenzell két évvel az expanziós időszak lezárása előtt vált a Konföderáció tagjává. A közös tartományok élére a Diéta nevezet ki helytartót, az adott tartományt birtokló kantonok közül, akik kétévente váltották egymást. A helytartó a Diétának tartozott beszámolási kötelezettséggel, és a Diétának volt joga felelősségre vonni.
 |
| 2. számú térkép (nagyobb képért katt a térképre) |
A 2. számú térképen láthatók a tartományok, illetve, hogy mely kantonokhoz tartoztak. Lehet, hogy nem olyan egyértelmű, ezért kiemelek egy-két példát. Középen lent láthatók az itáliai hódítás eredményei: Leventina csak Urihoz tartozott, az 1-es számmal jelölt területek Schwyzhez, Urihoz és Nidwaldenhez, a 2-essel jelöltek minden kantonhoz, kivétel Appenzell. Bern tartományai érdekesek, mert jóval meghaladják a mai Bern Kanton területét, de az is igaz, hogy vannak olyan részek (Biel), ami viszont ma már Bernhez tartozik. Bernhez tartozott egykor a mai Vaud jelentős része, és Aargau nyugati fele. Jobban érthető, ha két térképet összevetjük.
 |
| 3. számú térkép (nagyobb képért katt a térképre) |
 |
 |
Az alábbi táblázat azt mutatja meg, melyik kanton mikor volt a konföderáció tagja
12 komment
Címkék: kanton középkor svájc újkor konföderáció
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Montet 2009.05.12. 08:13:52
hami · http://toriblog.blog.hu 2009.05.12. 09:19:08
töriblog · http://toriblog.blog.hu 2009.05.12. 10:48:35
Montet 2009.05.12. 10:55:50
Syolos 2009.05.12. 13:09:10
Czelder Orbán 2009.05.12. 13:34:32
"...hanem „barátnak” (fründe)."
Ez már majdnem olyan, mint az ausztrál angol. Csak a vájtfülűek értik.
hami · http://toriblog.blog.hu 2009.05.12. 18:40:20
Montet 2009.05.13. 09:53:35
mig8 (törölt) 2009.05.13. 14:22:43
vero · http://anal0g.blog.hu/ 2009.05.14. 15:10:01
CH egy hely, ahol még mindig NORMÁLISAK a dolgok.
kommentek