2010.03.25. 18:00
Így választottak eleink - Az első választások
 |
| Deák Ferenc |
Most, hogy közeledik a 2010. évi országgyűlési választások időpontja, talán nagyobb érdeklődés övezi azt a kérdést, hogy a parlamentarizmusnak milyen előzményei voltak Magyarországon. Az első népképviseleti országgyűlési választások 1848-ban voltak, de igazi parlamenti élet csak 1867-et követően alakulhatott ki hazánkban. Mielőtt azonban rátérnénk a választójogra és az egyes választásokra, szükséges egy történeti áttekintés is.
A forradalomtól a kiegyezésig
1848 előtt az országgyűlések a magyar rendi alkotmánynak megfelelően működtek, azaz az alsóházba a megyék (és a városok) követeket küldtek, míg a felsőházban az arisztokraták személyesen jelentek meg az országgyűlésen. A törvények az alsótábla és a felsőtábla közötti üzenetváltásokban formálódtak, és mikor mindkét tábla egyetértett a törvénytervezettel, ezt az uralkodó elé felterjesztették, aki azokat vagy szentesítette, vagy újratárgyalásra visszaküldte az alsótáblának, és kezdődhetett az egész eljárás elölről. Ez persze csak egy nagyon rövid és vázlatos, tankönyvízű összefoglalása a rendi országgyűlés működésének.
Az 1848. évi áprilisi törvények azonban alapvetően új helyzetet teremtettek nem csak Magyarország és Ausztria viszonyában, hanem a magyar országgyűlés működésében is. A törvény kiemeli, hogy az országgyűlés évente üljön össze, és az addig megszoktott Pozsony helyett ezúttal Pest városát nevezi meg helyszínként.
A választásra jogosultak köre jelentősen bűvült. Mindenekelőtt kimondta, hogy a szavazásra mindazok jogosultak, akik addig részt vehettek, akinek addig megvoltak a politikai jogaik. Ez, a ma már furcsának tűnő kitétel, arra a liberális jogfelfogásra épített, hogy egyszer megszerzett jogot senkitől se vegyenek el új törvénnyel.
Rajtuk kívül azok a férfiak kaptak szavazati jogot, akik elmúltak 20 évesek, nem állnak gyámság alatt (vagy nincsenek bűncselekményből kifolyólag "fenyítés alatt"). Ezen kívül a városokban 300 ezer pengő forint értékű ház, vagy földtulajdon, más területeken pedig egy negyednyi úrbéres telek tulajdonjoga kellett ahhoz, hogy valaki részt vegyen a választásokon. Választójogot kaptak továbbá mindazon kereskedők, iparosok és kézművesek, akik legalább egy segédet foglalkoztattak. Azok is választójogot élveztek, akiknek legalább évi 100 forint jövedelmük volt. Bizonyos értelmiségi szakmák, így a tanárok, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, lelkészek, művészek, és az MTA tagjai szintén automatikusan megkapták a választójogot.
Képviselővé mindazok megválaszthatóak voltak, akik rendelkeztek választójoggal, és betöltötték a 24. életévüket.
Az országgyűlésben 377 képviselő kapott mandátumot, (ez nem is tűnik soknak a jelenlegi országgyűléshez képest, noha Erdély 69 képviselője nem volt benne a létszámban).
 |
| Az első felelős magyar kormány |
A választások az egyéni választókerületi képviselői mandátumon alapultak, azaz nem volt a maihoz hasonló semmilyen listás rendszer. Ez a típusú választási rendszer azt szokta eredményezni, hogy a kisebb pártok képtelenek népszerűségükhöz mérten elegendő számú képviselőt küldeni a parlamentbe. Az egyéni képviselői mandátum elnyeréséhez abszolút többség kellett. A választókörzeteket azonban a törvény nem jelölte ki, ez a törvényhatóságok (városok, megyék) hatásköre maradt. A választás lebonyolításának feladata minden törvényhatóságban egy választási bizottság (központi választmány) feladata volt, amely minden, hatásköre alá tartozó választókörzetbe kiküldött egy háromfős összeíró bizottságot, amely összeállítja a választásra jogosultak névjegyzékét. A központi választmány ülései minden esetben nyilvánosak voltak. A választásoknak 30 nappal kellett megelőznie az uralkodó által az új országgyűlés első ülésnapját, és a központi választmánynak legalább 15 nappal a választások előtt ki kellett hirdetnie a választások időpontját. Ez azt is jelentette, hogy ellentétben a mai szokásokkal, egy-egy választás az egész országra néve nem csak egy-egy napig tartott, hiszen a megkötések ellenére a különböző törvényhatóságok választási bizottságainak széles mozgástere volt az időpontokat illetően.
A választáson, mint már említettem, a képviselőjelöltnek abszolút többségre volt szüksége mandátuma elnyeréséhez. Ha a választókerületben az első fordulóban senkinek nem sikerült elérnie az abszolút többséget, akkor a választás a két legtöbb szavazatot elérő jelölt között még aznap(!), vagy másnap megismételték.
Az áprilisi törvények értelmében 1848-ban megtartották az első választásokat, amelynek eredményeképpen a korábbi liberális ellenzék szerezte a legtöbb mandátumot. Az országgyűlés működése eleinte az új közjogi viszonyból fakadóan arra terjedt ki, hogy a különböző, Magyarországon szabályozatlan területekről próbáljon törvényeket hozni. A törvényhozási munkákat azonban hamarosan háttérbe szorították a hadi események. Az országgyűlés Pestről 1848 legvégén Debrecenbe menekült, majd a visszatérést követően ismét menekülnie kellett, ezúttal Szegedre költözött. A forradalom leverése után az első népképviseleti országgyűlés valamennyi képviselőjét halálraítélték, de a nagy többségüknek Haynau megkegyelmezett, mikor elárulták neki, hogy a császár hamarosan leváltja.
 |
| I. Ferenc József |
1849 után a kialakuló Habsburg-abszolutizmusban értelemszerűen semmilyen országgyűlése nem volt Magyarországnak. Az 1859-ben elszenvedett magentai és solferinoi vereségek azonban a rendszer felülvizsgálatára késztették az osztrák politikusokat. Az 1860. október 20-án Ferenc József által kiadott októberi diploma, illetve az 1861. február 26-án kiadott februári pátens az egész birodalom területére kiterjedően létrehozott egy Reichsratot (birodalmi gyűlést), amely kétkamarás volt. A 343 képviselői helyből 85 járt Magyarországnak, 26 Erdélynek, kilenc fő pedig Horvátországnak. Míg a magyar képviselők soha nem vettek részt ennek a testületnek a munkájában, addig az erdélyi képviselőket sikerült rávenni arra, hogy csatlakozzanak a birodalmi gyűléshez. A magyar politikusok legfőbb törekvése ezek után az lett, hogy Magyarország ténylegesen is megőrizze politikai önállóságát, és területére a birodalmi gyűlésnek a hatálya ne terjedjen ki. A magyar politikusok ugyanis, érthető okokból, az ország történelmi alkotmánya elleni támadásnak vélték azt, hogy Magyarország képviselőinek egy birodalmi parlamentben kellett részt venniük.
Noha a februári pátens találkozott egyes osztrák érdekcsoportok, a nagypolgárság és a centralizáció híveinek elképzeléseivel, a magyarországi választások, és az ennek nyomában felálló parlament nem osztotta ezt a véleményt. A választásokat az 1848. évi V. törvénycikk alapján rendezték, azaz a lebonyolítás nem különbözött az 1848 kapcsán leírtaktól. A parlamenti képviselők mintegy négyötöde már az 1848-49-es országgyűlésben is képviselő volt, így az osztrák kormányzat azon szándéka, hogy majd a magyar országgyűlés kijelöli a birodalmi tanácsba delegálandó képviselőket, és ezzel elfogadja a februári pátenst, túlzottan optimistának bizonyult. A magyar parlamentben is két nagyobb erőcsoport alakult ki: A Teleki László vezette Határozati Párt és a Deák Ferenc vezette Felirati Párt.
 |
Az 1861. évi választások eredménye (zöld: Felirai Párt; piros: Határozati Párt; fehér: pártonkívüli |
Teleki László, akit az osztrák állambiztonság az emigrációból raboltatott el, majd engedett szabadon Magyarországon, eleinte azt javasolta, hogy az országgyűlés azonnal oszoljon szét, így elejét véve bármilyen kiegyezésnek. Végül az országgyűlés összeült, ahol A Teleki-féle Határozati Pártnak volt többsége: Teleki ugyanis azt javasolta, hogy az uralkodót el nem ismerve, az országgyálés határozatban fogalmazza meg álláspontját. Vele szemben Deák Ferenc Felirati Pártja viszont az uralkodót elismerve, feliratban kívánta követelni az 1848-as törvények helyreállítását.
 |
| Teleki László, a Határozati Párt vezetője |
Az 1861. évi országgyűlés erőviszonyai akkor kezdtek megváltozni, amikor a magyarországi politikusok számára is kiderült, hogy nincsenek meg a feltételei a közeljövőben megvívandó felszabadító háborúnak, és az osztrák birodalom nem fog újabb háborút vívni a közeli jövőben. Mindamellett Teleki a saját javaslataival, mint pl. a zsidók emancipációja, vagy a nemzetiségi megbékélés kiterjesztése, egyedül maradt párttársaival szemben, akik közül többen egyre inkább Deák javaslata felé fordultak. 1861. május 7-én végül Teleki László öngyilkosságot követett el. A másnapi országgyűlési vitát, amelyet az uralkodónak adandó válasz kapcsán rendeztek volna, elhalasztották. Június 5-én azonban a Deák Ferenc által benyújtott felirati javaslat 155-152 arányban átment a parlamenten, köszönhetően annak, hogy a Határozati Párt egyes csoportjai saját magukat szavazták le, noha a parlament hozzácsatolt egy olyan záradékot, amelyet Deák nem nyújtott be, és amelynek értelmében Ferenc József trónigényét nem fogadták el. Az uralkodó ezt a feliratot nem vette át, majd az országgyűlés engedett, és immár Deák eredeti, záradék nélküli felirati javaslatát küldte el az uralkodónak, amit azonban Ferenc József egy leiratban elutasított. Deák ekkor újabb feliratot fogadtatott el a parlamenttel augusztus 8-án, de az uralkodó végül 1861. augusztus 22-én feloszlatta az országgyűlést.
 |
| Madarász József, a függetlenségi pártok egyik emblematikus alakja |
A kiegyezés folyamatát itt nem kívánom részletezni, elég annyi, hogy az uralkodó 1865 decemberére hívta össze az újabb magyar országgyűlést. A választásokat 1865 novemberében és decemberében tartották. A választásokon a Deák Párt szerzett abszolút többséget, 180 képviselőt küldhetett a parlamentbe. 94 képviselője volt a Balközépnek, amelynek vezetője ekkor Tisza Kálmán és Ghyczy Kálmán voltak. További két párt, a 21 mandátummal bíró Konzervatív Párt és a 20 mandátummal rendelkező Szélsőbal jutott be a parlamentbe. A Deák Párt így kellő felhatalmazással bírt a kiegyezés tető alá hozásához, felállították az ebben a kérdésben illetékes 67-es bizottságot, amelyből egy újabb, 15 tagú bizottságot választottak. Ezek a bizottságok készítették el a kiegyezés jogi alapjait. A kirobbanó porosz-osztrák háború miatt azonban 1866 júniusában az uralkodó a parlamentet elnapolta.
 |
| Friedrich Ferdinand von Beaust, a kiegyezés ausztriai előmozdítója |
Az osztrák vereség után Ferenc József Friedrich Ferdinand von Beust bárót, korábbi szász külügyminisztert nevezte ki, aki már érdekelt volt a kiegyezésben, elképzelése szerint ugyanis csakis a Monarchia belső békéje teremthet olyan körülményeket, hogy az állam visszaszerezze elvesztett presztízsét. Beust ügyesen taktikázott, a tárgyalásai során a Deáknál engedékenyebb Andrássyval, Eötvössel és Lónyayval tárgyalt, míg a kiegyezés magyarországi politikai elfogadtatását Deákra bízta. 1867. május 26-án végül a magyar országgyűlés elfogadta a kiegyezési törvényt.
Választási rendszer a kiegyezés után
A kiegyezés után az új választásokat még mindig az 1848. évi V. törvénycikk alapján választották meg, ezért a nagy törvényalkotási lázban a kormánypártoknak a kezdetektől fogva szándékában áll a választási törvény módosítása, amelyre végül 1874-ben került sor. A korábbi vagyoni cenzust felváltotta az adófizetésen alapuló cenzus, vagyis a városi ház helyett már a házadó alá eső három lakrész kellett a cenzus teljesítéséhez, míg az 1/4 úrbéres telek tulajdona megmaradt a vidéki választók esetén. Kibővítette az értelmiségi foglalkozások körét is (lelkész, segédlelkész, kisdedóvó, tanár, tanító, jegyző, stb. valamint okleveles gazda, bányász, mérnök, erdész, gyógyszerész, orvos stb). A statisztikák alapján 1869-ben a választóknak mintegy 61%-a a birtokjogi cenzus alapján választhatott, a további kategóriák alapján 19% a régi jog, 6% a kézművesek, 2% a kereskedők, 5% az értelmiségiek, és 7% a jövedelmük alapján választójogot szerző személyek aránya. Az 1874-es törvény ezeken az arányokon csak kevéssé módosított, noha a régi jog alapján már csak 2% szavazott 1910-ben, míg az ingatlanadó alapján 67%, jövedelem alapján 23%, értelmiségi cenzus alapján pedig 7%. Az összlakosságon beül a választójoggal bírók nagyjából 5,5-7,5%-ot tettek ki. A nemzetiségek között a magyarok felülreprezentáltak voltak, míg az analfabetizmussal jobban sújtott román és szerb lakosság pedig a létszámarányához képest kevesebb szavazattal rendelkezett. A szlovákok nagyjából hasonló arányt képviseltek a szavazóurnáknál, míg érdekes módon a rutén lakosság felül volt reprezentálva.
Az egyes megyék választójoggal bíró lakossága eltért: Árva, Csík és Udvarhely megyékben a lakosságnak több mint 10%-a szavazhatott, de hét erdélyi megyében ugyanez az arány 3% alatt volt.
Az 1848-as törvény nem kötötte ki egyértelműen a titkos, vagy a nyílt szavazást, mégis inkább utóbbi volt jellemző 1874-ig az országban. A választások megszervezése a helyi közigazgatás feladata volt, amelynek 1874 után már közigazgatási feladatként minden évben készen kellett állnia a választások lebonyolítására. A törvényhatóságok vezették a választási névjegyzéket is, valamint a birtoknyilvántartást, amellyel befolyásolni lehetett a rendszert oly módon, hogy pártszimpátia alapján be- és ki lehetett kerülni a választási névjegyzékből. Miután a választások időpontja ismertté vált, a választás napján a helyi elit, legyen az kormánypárti, vagy ellenzéki, vagy mindkettő, általában megegyeztek a képviselőjelölt személyében, és őt indították. A huszadik század közeledtével azonban mind fontosabbá vált a pártközpontú jelölés, azaz az egyes kerületekben a pesti pártközponttal egyeztetve állították fel a helyi jelölteket.
 |
| Az 1869-es választások eredményei. (zöld: Deák Párt, Piros-fehér csík: Balközép, piros: Szélsőbal, narancssárga: nemzetiségi képviselők) |
A választás napján a helyi kortesek a választás helyszínére vezették a szavazókat, (általában a két, vagy több párt híveit elkülönítették egymástól, hogy ne verekedjenek össze), majd a választásokat felügyelő bizottság elnöke felszólította őket, hogy jelöljenek képviselőket. Az 1899-es módosításig erre elég volt egyetlen választópolgár szóbeli támogatása is, 1899 után azonban már egy tíz fős, aláírt támogatólistát kellett a jelöltnek felmutatnia. Amennyiben csak egy jelölt volt, azt közfelkiáltással megválasztották. Többes jelölés esetén legalább tíz szavazni kívánó állampolgár szándéknyilatkozata kellett ahhoz, hogy a választási procedúrát megkezdjék. A szavazás egy ún. szavazatszedő bizottság előtt zajlott, amely a törvényhatóság által kijelölt választási bizottság (központi bizottmány) által kiküldött tagokból, valamint a jelöltek által delegált személyekből állt. 1874-ig a választás egy helyszínen, egy bizottság előtt zajlott, és így előfordult, hogy a nagyobb lélekszámú választókerületekben településenként hívták be különböző napokra a választókat. 1874 után már 1500 szavazóként kellett szavazatszedő bizottságokat felállítani.
A választókerületek a dualizmus korában az 1848-ban meghúzott határok mentén alakultak, és ezen alig változtattak az idők során. Az alapelv az volt, hogy minden megye, kerület, vagy szék két mandátumot kapjon, továbbá minden 30 ezer lakosra jusson egy képviselő. A változó lakosságszám, valamint a társadalmi változások azonban a választópolgárok számának radikális változásával is együtt járt. Bereck 480 választópolgárából (1869), 1910-re csak 113 maradt, ugyanez az arány Széken 723, és 137. Gödöllő esetén viszont 3651-ről 9559-re, Terézváros esetén pedig 3227-ről 17142-re nőtt a választásra jogosultak száma. Nyilvánvaló, hogy a fellépő torzulások ellen tenni kellett volna valamit. A kormánypártnak elsősorban azért nem volt érdeke a választókerületek határainak módosítása, mert az előnyben részesítette a kisebb népességű peremvidéki megyéket, ahol rendre a kormánypártiak nyerték a választásokat, míg a Magyarország központi régióiban fekvő, magyarlakta megyék nagy részében hagyományosan a függetlenségpárti jelöltek szerepeltek jobban. Választójogi reformra, amely érinti a választókerületi felosztást is, csak akkor kerülhet sor, ha az a hatalmon lévők politikai érdekeivel egybevág.
Sokszor hangoztatott érv a dualizmus korának választásaival kapcsolatban, hogy a nyílt választást a kormánypártok befolyásolni tudták. Ez azonban csak részben igaz, mert a törvényhatóságokra a kormánynak kevesebb volt a befolyása. Így a választási eredmények befolyásolásánál az döntött, hogy az adott törvényhatóságban az ellenzéknek, vagy a kormánypártnak volt-e többsége.
A szavazások előtt a kampány a nagygyűlések (ma inkább úgy hívnánk, hogy lakossági fórumok) keretében zajlott. Elengedhetetlen volt persze a röpiratok, plakátok, valamint zászlók felhasználása is a kampány során, a jelöltről viszont a kortesek segítségével tájékozódhattak a választók.
Maga a szavazás mai szemmel kicsit mulatságosnak tűnik. A szavazást ugyanis többnyire nem szavazólapon, hanem választóbotokkal valósították meg. A szavazás helyszínén, a szavazatszedő bizottság színe előtt történt a szavazás. A választó kapott egy másfél méter hosszú, speciális faragással ellátott botot, amelyet a helyiségben lévő ládák egyikébe kellett bedonia. A ládák az adott jelölt színével voltak lefestve. A másfélméteres szavazóbot arra szolgált, hogy becsempészett más fabotokkal ne lehessen plusz szavazatokat leadni. A szavazás helyszíne azonban nem mindig volt zárt, így külső szemlélők minden probléma nélkül tudhatták, hogy az adott választópolgár éppen kire szavazott.
Mint már említettük korábban, az 1848-as rendszer szerint, ha az első napon nincs meg az adott képviselőjelöltek egyikének sem az abszolút többsége, akkor még aznap új szavazást kellett tartani, ezért nagy jelentősége volt annak, hogy melyik képviselőjelölt és melyik kortes mennyi szavazópolgárt tudott a helyszínen tartani. 1874 után azonban a törvény lehetővé tette a pótválasztásokat néhány héttel később is.
Pótválasztásokra egyébként nem került gyakran sor, 1901-ben 23, 1910-ben 21 olyan kerület volt, ahol egyik jelölt sem szerezte meg az első fordulóban az 50% feletti szavazatarányt. Mulatságos eset fordult elő például Szekszárdon, 1906-ban: két függetlenségpárti jelölt versenyzett a szavazatokért, és mindkettő több mint ezer szavazatot kapott, de a különbség csak két szavazat volt a két jelölt között. Mégis meg kellett ismételni a választást, mert a harmadik helyezett, három szavazattal, egy szocialista jelölt volt. 1905-ben előfordult a budapesti ferencvárosi választókerületben, hogy két képviselőjelölt, Plósz Sándor a kormánypárt, és Ballagi Aladár a függetlenségiek részéről ugyanannyi szavazatot kapott, de Ballagi végül visszalépett.
A szavazás lezárulta után a választási jegyzőkönyveket a győztes képviselőnek adták át. A nevesebb politikusokat a pártok akár több választókerületben is indíthatták, mivel az ország területén nem egyetlen napon zajlottak a választások, így előfordult, hogy valaki veszített ugyan egy körzetben, de egy másikat megnyerve parlamenti képviselő lett. (Aki több helyen nyert, csak egy mandátumot kaphatott meg, a felszabaduló helyen pedig pótválasztást tartottak.)
Választások, pártok, programok 1867 után
 |
| gróf Andrássy Gyula |
Az 1867. évi kiegyezést elfogadó parlament még az 1865. évi választások alapján állt össze, de már ekkor is beszélhetünk pártokról. 1867. február 17-én alakult meg Andrássy Gyula miniszterelnök kormánya, a kormánypárt pedig az ún. Deák-párt lett, amelyet a korabeli sajtóban gyakran csak Jobb Pártként emlegettek a parlamenti patkóban elfoglalt helyeik alapján. A Deák-párt programja tulajdonképpen a megvalósult dualista rendszer felépítése és megvédése volt. A kezdeti éveket nagyszabású törvénykezési munka jellemezte, így a haderő, az igazságszolgáltatás, a közigazgatás reformja volt napirenden. Ugyanakkor a társadalmi jellegű reformok terén a törvénykezési munka félbeszakadt, a nemzetiségek egyenjogúsítása, a zsidóság emancipációja, az állam, és egyház viszonyának rendezése, valamint a választójog kibővítése terén csak félmegoldások születtek. Ennek az lehetett az oka, hogy a Deák-párt hagyományos liberális politikusai megbetegedtek (mint Deák), meghaltak (mint Eötvös), vagy nem tudták befejezni munkájukat (mint pl. Horváth Boldizsár). A párton belül kiéleződő ellentétek arra ösztönözték a miniszterelnököket, valamint a párt vezetőit, hogy Ausztria, és Magyarország közjogi viszonya tematizálja a politikai életet.
 |
| Ghyczy Kálmán, a későbbi Középpárt elnöke, majd pénzügyminiszter |
Az 1865. évi országgyűlés másik nagy csoportját a Balközép alkotta. Ez a párt nagyrészt az egykori Határozati Párt képviselőiből alakult meg. Teleki halála után a párt vezetője Tisza Kálmán lett, de fontos szerepet játszott a párt életében Ghyczy Kálmán is, de kettejük erősödő vetélkedése nem tett jót a pártnak. A kiegyezés megkötése után 1868 április 1.-én hirdette ki Tisza Kálmán a bihari pontokat, amelyek a Balközép programját alkották. A program lényegében egy perszonálunióvá egyszerűsítette volna Ausztria, és Magyarország közjogi viszonyát, hiszen eltörölte volna a közös minisztériumokat, a delegációkat, ellenben önálló magyar hadsereget, önálló magyar külügyminisztériumot, önálló kereskedelem-, és pénzügyeket, valamint önálló magyar honvédséget akart. A párton belül nemcsak a vezetők között feszült konfliktus, hanem a képviselők között: egy részük a kormány lojális ellenzéke akart lenni, míg a párt másik fele inkább a Szélsőbal felé húzott.
A Szélsőbal kezdetben a Határozati Párt, majd a Balközép egyik frakciója volt, de 1868-ban önálló programot hirdetett. Célkitűzései lényegében a független magyar állam megteremtését szolgálták, teljes egészében elutasítva az 1867-es kiegyezést.
A kiegyezés első erőpróbálja az 1869. évi választások voltak, amelyben lényegében véleményt alkottak a kiegyezésről, és az Andrássy-kormány addigi tevékenységéről. Voltaképpen ez volt az első olyan választás Magyarországon, ahol konkrét pártok konkrét programjai versenyeztek a választók kegyeiért. A választások központi témája a közjogi kérdés lesz: a kormánypárti politikusok a kiegyezést az egyedüli lehetséges alkotmányos útként definiálják, míg a Balközép képviselői egyfelől kormányzóképességük látszatát meg kívánták tartani, úgyanakkor tagadták a kiegyezés eredményeit.
A választásokon, mint azt már korábban írtuk, egy választópolgár ajánlása elegendő volt a képviselőjelöltséghez, ennek ellenére kormánypárti jelölt csak a választókerületek 84%-ban indult, balközépi jelölt csak 53%-ában, szélsőbalos jelölt csak 16%-ban volt a választókerületeknek. A választókerületek egyharmadában mindössze egyetlen képviseljelölt volt, ezen jelöltek kétharmada kormánypárti, ötöde balközépi, a maradék szélsőbalos jelölt.
A választókerületek maradék kétharmadában két politikus csap össze egymással, míg a kerületek mindössze 6%-ban volt hármas jelölés. Érdekesség, hogy a két ellenzéki párt nem állít egymással szemben jelölteket, erre csak 24 helyen kerül sor az országban, de további 21 helyen a kormánypárt indított két személyt a képviselői mandátumért.
A választásokat a Deák-párt nyeri meg, az elindított képviselők 66%-a szerez mandátumot, (ugyanez az arány a Balközép 55%, a Szélsőbalnál 80%). Parlamenti többsége 243 főre növekszik. A Balközép 112 képviselőt, míg a Szélsőbal 52 képviselőt tudhat a magáénak az új parlamentben. A választási részvétel magasnak volt mondható, a választópolgárok 73,37%-a járult a szavazóurnák elé.
 |
| Az 1872-es választások eredményei. (zöld: Deák Párt, Piros-fehér csík: Balközép, piros: Szélsőbal, sötétszürke: Reformpárt, narancssárga: nemzetiségi képviselők) |
Az 1872. évi választás volt az, amely utolsóként őrizte meg a kiegyezés utáni pártrendszert. A hagyományos hármas struktúra (Deák Párt, Balközép, és a Szélsőbalból lett Országos 1848-as Párt) még megőrződik, de az egyes pártokon belül már láthatóvá válnak a feszültségek. 1871-ben Andrássy Gyulát Ferenc József a Monarchia külügyminiszterévé nevezte ki, így a miniszterelnöki poszt megüresedik, utódja Lónyay Menyhért lett. Lónyay azonban erőteljesen törekedett arra, hogy megerősítse a kormánykoalíciót, és nem riadt vissza erőszakosabb eszközöktől sem. Terve többek között az volt, hogy kormánypárti képviselőjelöltekké a helyi potentátokat, és befolyásos személyeket tette meg, hogy azok tekintélyüknél, és helyi hatalmuknál fogva arra presszionálják a választókat, hogy a kormánypárti politikus szerezzen mandátumokat. Másik eszköze a törvényhatóságok elfoglalására a virilizmus eszköze volt: ti. a különböző törvényhatóságokban alanyi jogon helyet kaptak a legnagyobb adózók. (Ezt nagyjából úgy kellene elképzelni, mintha Demján Sándor, vagy Széles Gábor automatikusan helyet kapna a fővárosi közgyűlésben). Mivel a választásokra a törvényhatóságok voltak a legnagyobb hatással, azáltal, hogy ők nevezték ki a helyi választókerületi bizottságokat, ezért az ellenzék érthető okokból igen hevesen reagált Lónyay kísérletére, és a politikai szakadék jelentősen mélyült a szembenálló felek közt. Az 1872-es évben benyújtott választójogi törvényt az ellenzék például obstrukció útján meghiúsította. Ez lényegében úgy nézett ki, hogy időkorlát nélküli beszédekkel addig húzták az időt, amíg a kormány vissza nem vonta a javaslatát.
A kilépési kísérleteket azonban mindegyik párt kordában tudja tartani, és az újonnan megalakuló Reformpárt, amely a Balközépből vált ki, mindössze három mandátumot tudott szerezni. A kormánypárt szakadása a konzervatív-liberális törésvonal mentén látszott megvalósulni, de Lónyay még időben lépett, és noha a párton belül igyekezett a saját embereit előretolni, ami miatt még a Deák-pártban is elég népszerűtlen volt, a képviselőjelöltek önállóbb politikájának engedésével elejét vette a kormánypárt széttöredezésének.
 |
| Lónyay Menyhért |
Az 1872. évi országgyűlési választásokon már csak alig 20% volt azon kerületek száma, ahol csak egy jelölt indult. A választókerületek több mint 70%-ban két jelölt is akadt, míg két körzetben négy jelölt is verseng a szavazatokért. A jelöltek fele kormánypárti, harmada balközépi és tizede szélsőbalos. Függetlennek tekitnhető (a nemzetiségiek nélkül) a képviselőjelöltek 7%-a. 1869-hez hasonlóan itt csak a Balközép indít elégséges számú jelöltet ahhoz, hogy kormányra kerülhessen, de ők is csak a kerületek 60%-aban indulnak el. A Szélsőbal a választókerületek alig 15%-ban rendelkezik jelölttel. Meglepő módon kevesebb az olyan választókerület, ahol a kiegyezést ellenző pártok összecsapnak a kormánypárttal (57%). Erősödik az a tendencia is, hogy az azonos táborból való pártok nem indulnak egymás ellen, ez 16 kerületet jelent mindössze a kormánypárt, és 19-et az ellenzék részéről. Úgy tűnik tehát, hogy mind a kormánypárt, mind pedig az ellenzék ódzkodik attól, hogy betegye a lábát az ellenfél törzsterületének számító kerületekbe, és inkább a saját tábor erősítésére koncentrálták az anyagi erőforrásaikat.
Végeredményben a Deák-párt 253-ra növeli mandátumai számát, 110-re csökken a Balközép, és 35-re az Országos 48-as Párt mandátumainak száma. Kilenc nemzetiségi képviselő mellett három reformpárti akadt még.
Lónyay Menyhért nem élvezhette sokáig a választási sikereket, mert 1872 decemberében a folyamatos támadások miatt kénytelen volt távozni, többek között azért, mert korrupció gyanújába keveredett. Utódja Szlávy József volt, de az ő minsizterelnöksége alatt a magyar pártrendszer véglegesen felbomlott. A Deák Pártból távoztak a konzervatívok, akik Sennyey Pál vezetésével megalakították a Konzervatív Pártot. Lónyay, és hívei, mintegy 70 képviselő megalakították az ún. Vacsorapártot, amely a Deák-párt klubjától elkülönülten működött.
Ugyanakkor az ellenzék is részekre szakadt a különböző frakciók mentén: Ghyczy Kálmán, és Tisza Kálmán útjai elváltak, így előbbi megalakította a Középpártot, amelynek a programja lényegében az volt, hogy a Balközép, és a Deák Párt politikusait összebékítsék.
 |
| Tisza Kálmán, a Balközép, majd a Szabadelvű Párt vezetője |
A kormánypárt a Lónyay, és Sennyey által vezetett csoportok között gyakorlatilag felörlődött, noha Szlávy József után még Bittó Istvánt sikerült miniszterelnöki székhez juttatni. Ő már együttműködést kezdeményezett a Középpárttal. Végül Tisza Kálmán parlamenti beszédében "szögre akasztotta" a bihari pontokat, és az uralkodóval történő többszöri tárgyalás után készen állt a kormányalakításra. 1875. március 1-én megalakult a Szabadelvű Párt, amely csaknem harminc éven keresztül volt Magyarország kormánypártja.
32 komment
Címkék: magyarország választások magyarok habsburg szélsőbal deák ferenc dualizmus ferenc józsef andrássy gyula balközép deák párt határozati párt felirati párt
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Rasz 2010.03.25. 19:57:30
Rwindx 2010.03.25. 23:50:16
ui.: Az adófizetői cenzust visszaállíthatnánk.
Muster Mark 2010.03.26. 03:59:08
Muster Mark 2010.03.26. 03:59:51
Rasz 2010.03.26. 07:44:40
Szalacsi_Dezső 2010.03.26. 08:05:09
Mindjárt nem jutna be olyan sok idióta a parlamentbe, ha csak az "értelmesebb" népek szavazhatnának.
Zig Zag · http://lemil.blog.hu/ 2010.03.26. 08:28:54
Fue · http://www.english-hungarian.com 2010.03.26. 08:30:05
Ami az adófizetői cenzust illeti, szerintem nem jó ötlet. Egyfelől igazatok van, ha igazságtalannak érzitek, hogy a befizetett adóforintjainkról nagyrészt olyanok döntenek, akik nem járulnak hozzá a közöshöz. Ezért van az, hogy ilyen iszonyatos mértékű az újraelosztás.
Gondoljatok másfelől bele, mi lenne, ha csak a normálisan adózó emberek szavazhatnának: előbb-utóbb olyan politika kerülne hatalomra, ami fokozatosan leépítené az ingyenélők támogatását. Elismerem, hogy ez egy bizonyos mértékig kívánatos lenne, de egy idő után elviselhetetlen társadalmi feszültséget okozna, ráadásul beszűkítené a dolgozó emberek munkája iránti keresetet, ami ördögi körbe taszítaná a gazdaságot.
A jelenlegi rendszer nem igazságos, de jobbat még sajnos nem találtak ki.
Rasz 2010.03.26. 09:25:33
Számomra az első választások néhány elemében kísértetiesen hasonlít napjaink választására. Mielőtt lehurrognának: a politikai kultúrára, befolyásolási kísérletekre, stb. gondoltam.
Hogy ki legyen képviselő és ki ne, jó kérdés. A mai parlamentben sok képviselőnek nem volt még munkahelye, egy jó ízűt nem dolgozott, nem beszélve arról, hogy a képviselőségből tett szert jelentős anyagi és nem anyagi javakra, kapcsolatokra. Egy normális demokráciában fordítva működik a dolog. Az a képviselőség közelébe sem kerülhet, ki a civil életben nem bizonyította más területen a rátermettségét. Mielőtt kapnék, hozzá teszem, nem a felsőházi öröklött jogokra gondolok természetesen.
ts90 · http://veszbejarat.org 2010.03.26. 09:38:13
veszbejarat.org
APImásik 2010.03.26. 13:19:34
Rajtuk kívül azok a férfiak kaptak szavazati jogot, akiknek "(...)a városokban 300 ezer pengő forint értékű ház, vagy földtulajdon, más területeken pedig egy negyednyi úrbéres telek tulajdonjoga" volt és " Választójogot kaptak továbbá mindazon kereskedők, iparosok és kézművesek, akik legalább egy segédet foglalkoztattak. Azok is választójogot élveztek, akiknek legalább évi 100 forint jövedelmük volt."
ez elég gáz... bár egy későfeudális államban ez kb normális...
a másik...
a térképek...mért nem mondták ki már 67ben Erdély és Mo. unióját?... miért volt leválasztva Erdély?... hiszen 48ban a 12pontban is benne volt az egyesülés.
egyébként tetszett a cikk. én pl. a könyveket sem azért olvasom, vagy nemolvasom, mert hosszú, vagy nehéz cipelni... khm...:)
APImásik 2010.03.26. 13:22:55
"Egy normális demokráciában fordítva működik a dolog. Az a képviselőség közelébe sem kerülhet, ki a civil életben nem bizonyította más területen a rátermettségét. "
nézd csak----->
lemil.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=134:jean-a-kis-herceg&catid=30:vegyes&Itemid=54
mindég mondtam, h a franciák nem normálisak...:D
Gerusz · http://gerusz.blogspot.com 2010.03.26. 13:54:16
Egyébként a mostani "ingyenélők" ugyanúgy érvényesíthetnék a jogaikat, nagyon egyszerű: dolgozzanak! Aki szavazni akar, dolgozzon, ennyi.
(Kérdés persze, hogy ingyenélőnek kit tekintünk, pl. jogos elvárás, hogy a nyugdíjast ne tekintsük annak, viszont rengeteg "rokkant" van az országban, akiknek semmilyen valós bajuk nincs. Talán az lenne a legigazságosabb rendszer, ha az szavazhatna, aki adózik, vagy a szolgálati ideje nagyobb, vagy egyenlő, mint (életkor-18)/2...)
jardel 2010.03.26. 15:11:01
Rasz 2010.03.26. 15:54:09
BISMARCK 2010.03.26. 19:25:58
A Kiegyezés egyik alapfeltétele volt Erdély visszacsatolása. 1867. június 20-án Ferenc József uralkodói leirattal feloszlatta a kolozsvári országgyűlést.
Andrássy Gyula kormánya április 29-én – egy március 8-án az országgyűléstől kapott felhatalmazás alapján – kinevezte Péchy Manót királyi biztosnak az erdélyi főkormányszék élére.
Az átmenetnek óvatosnak kellet lennie. Pl. érvénytelenítették azokat a határozatokat miszerint a megyegyűlések tanácskozásai nyelvének csak a magyart engedélyezték. Kimondták a polgári és politikai egyenjogúságot ill. a nemzetek különállását, és előjogaikat eltörölték.
Aztán ott voltak más gyakorlati problémák. Ezért nem akarták a magyar törvényeket automatikusan átvenni. Pl. a polgári perrendtartásnál adtak 10 év átmeneti idő (osztrákról magyarra).
Minorkavidor 2010.03.27. 12:04:38
A Polgári Törvénykönyv nem is készült el a dualizmus alatt, csak 1959-ben született meg: az 1959.évi IV. törvénnyel. Ellentétben a Büntető Törvénykönyvvel, az első Btk-t Csemegi Kódexként is ismerjük, ez volt az 1878.évi V.tc.
Minorkavidor 2010.03.27. 12:13:49
Oké, de mit csinálsz azokkal a munkavállalókkal, akiket csak feketén hajlondók foglalkoztatni a munkaadók. Nekem is volt olyan ügyem, amikor csak mnimálbérre akartak bejelenteni a többit meg zsebbe fizették volna. Hidd el ez még a tisztességesebb eljárás, mert van olyan vállalkozó aki 100%-ig feketén akar dolgoztatni.
Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.03.27. 12:45:52
Ezzel a kérdéssel most megfogtál.
Igazából jobb térképeket a választási eredményekről nem találtam a neten. :)
Az biztos, hogy a Határőrvidék még azért nincs rajta az első választási térképen, mert nem integrálták a magyarországi megyei közigazgatásba.
Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.03.27. 13:00:51
Igazad van, én is elsősorban ezekre akartam koncentrálni, de sajnos jóval kevesebb irodalmat találtam hozzá, mint a pártpolitikai eseményekhez. A következő rész megjelenéséig remélem jobban el tudok mélyedni a konkrét választási eseményekben is.
Rasz 2010.03.27. 16:07:35
BISMARCK 2010.03.27. 21:53:36
Melyik kérdéssel fogott meg? Hogy miért nem mondták ki az uniót 67ben?
Leírtam a választ. Bővebben az Erdély története c. munka 3. kötetében lehet erről olvasni.
BISMARCK 2010.03.27. 21:57:45
Ez nem könnyű téma. De pl. Pölöskei írt ill. órát is tartott ezekről. Volt pár éve egy ilyen témájú konferencia is a XX. századi intézetben.
Tőkéczki pedig azt mondta, hogy ha erről akarunk többet tudni, akkor emlékiratok ill. napilapok.
Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2010.03.27. 22:12:53
Igen, csak mikor leírtam a választ, még nem olvastam a többit. :)
Pölöskei nevét egy ideje már megtanultam, három könyve is itt pihen az asztalomon. Csak a közkönyvtárakban elérhető munkáiban a választási metódust, amire Jardel kíváncsi, kevésbé részletezi, az OSZK-ba pedig egy cikk miatt nem akarok elzarándokolni, bár az biztos, hogy ott hamarabb összegyűjtök egy posztra valót. :)
TŐkéczkihez amúgy én is jártam. :)
jardel 2010.03.28. 00:04:31
NAR 2010.03.28. 19:18:15
NAR 2010.03.28. 19:20:18
Ha zárt gazdaságról lenne szó. Csakhogy a magyar gazdaság nagyon nyitott...
BISMARCK 2010.03.29. 08:42:10
Erre már doktorit lehetne építeni :)
Amúgy, nem véletlen, hogy ezzel nem foglalkoztak sokat. Nagyon munka igényes. A visszaemlékezések nem elegek. Kellenek pl. a választási jegyzőkönyvek, esetleg a királybiztosi (ha van) jegyzőkönyv. Ezek egy része latinul van, másik része németül a MOL-ban vagy a megyei levéltárban (ha van) és ha egyáltalán megtalálod!
Van olyan mostanában végzős phd-s barátom aki hasonló témával foglalkozik, napi kb. 6 órában, 3 éve. Szal, nem egyszerű.
molnibalage · https://militavia.blog.hu/ 2010.03.29. 11:43:03
Ehhez a fejta censushoz sajnos már késő van.
kommentek