Harcművészet a középkori Európában – vívókönyvek és vívómesterek

A blog nyájas olvasói fölös szabadidejükben bizonyára elgondolkodtak azon, hogy a címsor mellé illesztett képek honnan származnak. Amennyiben e szorgos kutatómunka zsákutcába jutott volna, akkor álljon itt az egyik megfejtés: a balról másodikként szereplő ábrázolás Hans Talhoffer vívómester Fechtbuch von 1467 néven szereplő, jelenleg a Bayerische Staatsbibliothek gyűjteményében található művéből származik, amely az effajta kódexekhez hasonlóan képeskönyvszerűen, az egyes ábrázolások mellé széljegyzetszerűn betoldott versikék segítségével mutatja be az egyes harci technikákat, fegyvernemek szerint csoportosítva.

A kritika után nézzük meg eMagyarország történelmét. Komoly emberek mondhatják erre, hogy 'á ez csak egy hülye játék', de azért nem teljesen véletlen, hogy leközöljük. Vannak ugyanis fontos tanulságok ehazánk történelmében, amelyeket megszívlelhetünk. De tényleg. Az alábbi leírás nagy részét Quicksilver exelnökasszonynak köszönhetjük, ő bocsátotta a rendelkezésünkre, mi csak kiegészítettük.

Ilja Repin már adott egy poszttémát, a Rettegett Ivánról, ill. fiáról, annak apja általi haláláról szólót. Mostani képe a Zaporozsjei kozákok levelet írnak a török szultánnak (Запорожцы пишут письмо турецкому султану) című szintúgy egy konkrét történelmi eseményt ábrázol, kevésbé jelentőset, kevésbé történelemformálót, de talán ugyanolyan érdekeset. Mert nem annyira a konkrét pillanat, hanem a történelmi környezete, a kozákok világa az érdekes. Ez a levélírás is végülis egy harcias cselekedet, egyfajta fegyvercsörtetés.
A téma másik vonulata a kozákok militáns világának ábrázolása mellett az, hogy ez a kép vicces (akart lenni). Utóélete pedig legalább olyan szórakoztató, mint tartalma. Amolyan nyári kikapcsolódás.

800px-Repin_Cossacks.jpg
Zaporozsci, avagy a zaporozsjei kozákok levelet írnak a szultánnak (ez az eredeti kép - a megkülönböztetés a későbbiekben fontos lesz

 

A kép témája egy feltételezhetően 1676-os esemény (hogy miért feltételezhetően, arról a levelek közreadása után linkelt nyelvészeti elemzés/tanulmány ad pontos képet). Az, hogy egyáltalán megtörtént-e, na ez jó kérdés. De most ott tartunk, hogy heten ülik körbe az asztalt, akik közül egy levelet ír, úgy is néz ki, mint egy 'írástudó', a többiek diktálnak. A hét mellett további kettő oda/ráhajol és még vagy egy tucat kozák folyik bele valamennyire a fogalmazásba. Van, akin eluralkodik a hatás, s van, aki újabb szövegváltozaton meditál, vagy csak figyeli, jól van-e ez így. Mert nem mindegy. Ez a levél egy üzenet. Arra, hogy mit csináljon a török szultán. (magyarul, hova menjen). Miért is?

Nemzeti mítoszaink sorában előkelő helyet foglal el váraink Habsburgok által történt módszeres fölrobbantásának a sorozata. Mindenki, aki valaha is járt iskolába azt tanulta, hogy a lakóhelye határában álló vár nem más, mind a Habsburgok tudatos rombolásának szomorú mementója, hiszen a Habsburgok voltak azok, akik félve a "rebellis" magyaroktól, lerombolták várainkat, hogy így vegyék elejét a további lázadásoknak. Ez a mítosz ma már kiirthatatlan a köztudatból, holott váraink jelentős része nem a levegőbe repült, hanem a helyi lakosok széthordták építőanyagnak.

Manapság a hazai ipart védő javaslatokkal, és ötletekkel Dunát lehetne rekeszteni. Pedig a hazai ipar védelmének igénye nem újkeletű. Vajon régi hazánkfiai milyen törvényi eszközökkel védték a honi ipart Magyarország egyik legprosperálóbb időszakában?

Magyarország a kiegyezés idején

Magyarország számára az 1867-es kiegyezés hozta el az önálló költségvetés, és az önálló gazdaságpolitika lehetőségét. Azokat a problémákat, amelyekkel a korabeli magyar pénzügyi-, és gazdasági vezetés szembesült, már jórészt a reformkorban is megfogalmazták, és ezekre javaslatokat is dolgoztak ki. Melyek voltak ezek a problémák, és milyen adottságai voltak az országnak?

 A Feszty-körkép (részlet)

Aki járt már olyan helyen, ahol láthatott történelmi tablót körpanorámaként, az, ha magára a képre, annak részleteire, jeleneteire nem is, de arra, hogy járt-e ott, s látta-e, biztos jól emlékszik. Mert az olyan maradandó. Egy-egy történelmi helyszínen, középkori város főterén nem mindig emlékszünk épületekre, még a múzeumok előtti sorbanállás is 'csak' rémlik, de egy történeti körpanoráma megtekintése emlékezetes marad. Arra emlékszünk, ha ilyet láttunk.

 
4 zavaros parancs, 4 viktoriánus kori katonatiszt, 119 halott ember és 375 elpusztult ló. Számokban, röviden így lehetne leírni a brit hadtörténelem egyik leghírhedtebb epizódját, 670 huszár, ulánus és könnyűdragonyos öngyilkos rohamát a Krím-félszigeti Balaklavánál.
 

„Csodálatos, de ez nem háború! Ez őrültség!”

Bosquet francia tábornok szavai a roham után
 
 
1853-ban az orosz ambíciók a Boszporusz és Dardanellák megszerzésre a fennálló hatalmi viszonyokat olyan mértékben borították volna fel, amit a nyugati nagyhatalmak nem nézhettek tétlenül. A nagyhatalmi érdekek ilyentén való egymásnak feszülése nem is jelenthetett mást, mint háborút. A hadüzenetek 1854 márciusában megküldésre kerültek, megkezdődtek az összecsapások a Krím-félszigeten kívül a Baltikumban és az orosz Távol-Keleten is. 
Herakleiosz legyőzi Huszraut

És ezennel elérkeztünk hosszú sorozatunk utolsó részéhez. Az események, mint emlékszünk felgyorsultak kissé. Maurikioszt meggyilkolták, a trónbitorló Phókasz tevékenysége nem segítette elő a birodalom integritásának megőrzését, II. Huszrau pedig nekiállt módszeresen elfoglalni a rómaiak keleti (és leggazdagabb) területeit, amelyeket azok a belháború miatt nem tudtak megvédeni. Phókaszt végül Herakleiosz legyőzte, de ekkor már a kelet elveszett, nagyon úgy tűnt, hogy a birodalomnak vége van. Vagyis, mint ahogy a legtöbb hollywoodi sorozatban, a pozitív végkifejlet előtt közvetlenül kerül a főhős a legnagyobb veszélybe.
Herakleiosz viszont tehetséges ember volt, felismerte, hogy gyökeres változtatások nélkül nincs esélye az ellenséggel szemben. Hadügyi reformjai elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy a birodalom képes legyen ismét komolyabb haderőt kiállítani a perzsák ellen, úgy, hogy közben a gazdag keleti területek anyagi erőforrásai nem állnak a rendelkezésére. Bár a thema-rendszert igazából csak az utódai vezették be, de az alapokat kétségtelen, hogy ebben az időszakban teremtették meg, Maurikiosz az exarchátusok megalapításával, Herakleiosz pedig azzal, hogy ezt kormányzati formát elkezdte kiterjeszteni a birodalom más területeire is. A hadsereg élőerőigényét pedig nem zsoldosok felfogadásával, hanem a katonáskodásért földadományozással oldotta meg. Ezeknek a változtatásoknak a hatására a birodalom 622-re ismét képessé vált egy komolyabb haderő kiállítására, amelyet az is segített, hogy a perzsák nem számítottak arra, hogy Szíria, majd Egyiptom elvesztése után a birodalom valaha is képes lesz még érdemi ellenállásra, így nem erőltették a relatíve értéktelen, és nehezen járható Anatólia megszerzését.

A háborús filmek mindig is fontos szerepet játszottak Hollywoodban. De egyik konfliktusról sem készült annyi, mint a vietnami háborúról – és egyik sem váltott ki olyan széleskörű reakciókat, mint az ezt feldolgozók.

Néhány év elteltével a legtöbb háború szimbolikussá válik – ez a megállapítás különösen igaz volt a vietnami háborúra, amelyet nem véletlenül emlegetnek azóta is az „Amerika leghosszabb háborúja” néven. A legutóbbi elnökválasztáson Vietnam újra kampánytémává vált – és nem csak azért, mert azóta az amerikaiak minden háborút ahhoz hasonlítanak. A vietnami háború a mitológia részévé vált. 

Ehhez viszont nagymértékben hozzájárultak a háborúval foglalkozó filmek. A konfliktus ugyanis nagyon hamar a kulturális ipar részévé vált – mintegy hatszáz amerikai film kapcsolódik hozzá valamilyen szinten. Ez pedig ezért is fontos, mert a filmek nézője általában úgy gondolta, hogy autentikus képet kap az eseményről. Nem véletlenül állapította meg Jean Baudrillard francia filozófus, hogy ennek a háborúnak két győztese volt: a hadszíntéren a vietnamiak nyertek, reprezentáció tekintetében azonban az amerikaiak. 

Most, hogy november óta immár nem kell vízumért folyamodnunk ahhoz, hogy az 'ígéret földjére' lépjünk, s közeledik a nyári utazási szezon, nézzünk körül 'odaát', miként történt a múltban eleink kiutazása, mitöbb, kivándorlása.

 
  üres a csarnok Ellis Islanden

Maurikiosz az első azon császárok sorában, aki reformjaival változtatásaival (inkább használjunk másik szót, ez nem cseng túl jól) hozzájárult ahhoz, hogy a szinte minden határa mentén háborúra kényszerülő birodalom valamelyest sikerrel álljon ellen a nyomásnak. Maurikiosz egyik legfontosabb törekvése volt az uralkodása során, hogy a kincstárat normális állapotba hozza. Ez egyébként nem tette népszerűvé, uralkodásának a korai szakaszában volt a legkedveltebb. Ráadásul voltak olyan húzásai is, amelyek felesleges garasoskodásnak tűnnek. A szlávok elleni háborúban egy alkalommal nem volt hajlandó kifizetni egy nem túl magas váltságdíjat tízezer fogolyért, akiket az avarok ez után kivégeztek (nem volt rájuk szükségük, nem épült a gazdaságuk különösebben a rabszolgamunkára). A sereggel ezen kívül is rendre nézeteltérései voltak a zsoldfizetés kapcsán - ez egyébként rávilágít a korabeli római haderő legfőbb gyengeségére, miszerint a katonai erő elsősorban a birodalom adóbevételeitől függött. Ennek biztosítására egyébként magasan tartotta az adókat. Takarékoskodása egyébként érthető, hiszen a birodalom ekkor már olyan 70 éve folyamatos háborúkat vívott, sokszor egyszerre több fronton, és Maurikiosz volt az, aki ezek egy részét sikeresen lezárta, másik részét pedig lezárni készült éppen.

A bizánci határok Hérakleiosz hatalomra jutásának környékén, pontozott vonallal a ténylegesen uralma alatt levő területek.
II. Tiberius Constantinus,
és hadvezére, majd utóda, Maurikiosz

578-ban Constantinopolisból új magister militumot neveztek ki keletre, mégpedig a kappadókiai Mauríkioszt. A következő évtizedek eseményeinek legfőbb formálója lett a tehetséges katona (és későbbi császár). Maurikiosz a perzsa betöréseket megállította, majd seregével átvette a kezdeményezést, és a Tigrisig nyomult, kirabolta közben Singara-t, és elfoglalta Aphumon-t. Igaz, a kulcserődök megmaradtak perzsa kézen. Huszrau ismét békét szeretett volna kötni, de most meg az akadályozta meg, hogy meghalt. (Közben a római császári trónon is változás történt, 574-től II. Tiberius Constantinus váltotta Jusztinuszt.) Huszrau utóda IV. Hormizd lett, az egyik fia, aki, hogy hatalmát biztosítsa, igyekezett keménynek mutatkozni, és visszautasította a rómaiak azon követeléseit, hogy a perzsák által megszállt területeket visszaszolgáltassa (konkrétan Dara-t). Egyébként legyilkoltatta testvéreit is, hogy hatalmát ők se próbálják veszélyeztetni - ezt csak mellékesen jegyzem meg. Hormizd keménykedése azonban csak oda vezetett, hogy Maurikiosz tovább folytatta áldásos tevékenységét perzsa területen, és ez utóbbiak nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. A harcok ekkor már egyértelműen perzsa területen folytak, 580-ban konkrétan a mai iraki Kurdisztán területén. 581-ben Maurikiosz már még keletebbre tervezett hadjáratot indítani, Médiába és azon keresztül dél Mezopotámiára akart törni, kikerülve a perzsa fővárost, egyszersmind elvágva azt az ország keleti felétől. Az ambíciózus tervet azonban a ghasszánida uralkodó elárulta a perzsáknak (nem volt azért teljesen harmonikus a viszony a "szövetségesek között", vagy mondhatnánk, ha ilyen barátaid vannak, ellenségekre már nincs is szükséged, Maurikiosz), így a támadásból menekülés lett, bár a Jusztiniánusz utáni időszak egyik legtehetségesebb leendő császára végül sikeresen visszavonult római területre.

A lazikai háború lezárultával nem sok minden változott a korábbiakhoz képest. A status quo állt helyre ismét. De annak ellenére, hogy a két nagyhatalom közötti háborúk nagy része rendre ide vezetett, számtalan folyamat okozta azt, hogy ezt a status quo-t mindkét nagyhatalom rendszeresen megpróbálta a saját javára módosítani. Ez a fő oka annak, hogy rendre újabb háborúk törtek ki Róma és Ktésziphón között. Ezek a folyamatok eléggé sokfélék voltak, nagy részüket már érintettem a korábbi postokban, de foglaljuk most össze őket.

A két birodalom határai a háború kirobbanása előtt


Az 1660-1740-es évek marhakereskedelmének hasznából 1745-47 között vásárolt nagybócsai birtok társadalmi presztízst adó, családfenntartó értéke a XVIII. sz. végére sokat romlott. Egyrészt a két generáció alatt jelentősen tagolódott (Magyarországon valamennyi fiúörökös örökölt - szemben az európai jogrenddel, ahol csak az elsőszülött -, s a lányok is rendre megkapták az ún. leánynegyedet), másrészt, s inkább ez a fő ok, a marhakereskedelem alkonyultával a nagybócsai puszták (általában a kiskunsági puszták) jövedelemtermelő értéke a rossz minőségük miatt nem vetekedhetett az áradásokkal gyakrabban megáldott folyómenti területek értékével (akár a Kiskunsághoz hasonlóan a marhatartásból élő Jászság földjeivel, vagy a család korai elágazásánál egy másik ág, a Tiszafüreden birtokos Mihály leszármazottainak földjeivel - a kapcsolódásról lesz később szó). Ráadásul - ahogy az 1808-ban kiadott helységnévtár is mutatja - továbbra is praedium (puszta) volt, nem volt lakott, legalábbis sessiók, jobbágytelkek nem voltak rajta, így úrbéri szolgáltatást sem nyújtott.

 A lepantói csata vezérei
(balról az első Don Juan de Austria)

Ott hagytuk abba (már elég régen…) Don Juan de Austria történetét, hogy az ifjú bastard 1570-re kevés áldozattal, de határozottan és gyorsan felszámolta az alpujarrasi moriszkó lázadást – mindenki teljes megelégedettségére. A király boldog volt, hogy öccse rendet tett ott, ahol eddig mindenki kudarcot vallott, a moriszkók pedig boldogok voltak, hogy végül is egész olcsón megúszták a lázongást. Az ifjú bastard lubickolt a népszerűségben, Madrid, az újdonsült főváros népe a tenyerén hordozta.

A népszerűség és az újdonsült hatalom azonban nem várt problémákkal is járt: az udvarba bevezetett ifjú hadvezér az udvari pártok célpontja lett: mindenki magának akarta. Hogy a helyzetet könnyebben megérthessük, nagy vonalakban fussuk át, milyen is volt II. Fülöp udvara a 16. század végén.

süti beállítások módosítása