Kedves olvasó, a hosszúra nyúlt bevezető után lássuk hát végre, hogy hogyan történt a szicíliai vecsernye, és miért mondhatta kétszáz évvel később XII. Lajos francia király a spanyol követnek, hogy "Milánóban fogok reggelizni, és az ebédet már Rómában fogom elkölteni." És miért válaszolhatta a spanyol, hogy "Rendben Felséged, ha tudja tartani a menetrendet, éppen időben ér majd Szicíliába a vecsernyére..."

Az Anjou Szicília

"A mi kedvelt Károly fiúnk békésen birtokba vette az egész királyságot, a kezére került ama pestises ember hullája, a felesége, a gyermekei és a kincstára is."

- írta a pápa a legátusainak szerte Európába a beneventói csata után. És igaza volt. Károly csapatai gyakorlatilag érdemi ellenállás nélkül szállhatták meg a szárazföldi területeket és Szicíliát is. Manfréd korábbi leghűségesebb támogató, a lucerai arabok, és a dél-itáliai nemesek feltétel nélkül hódoltak be az új uralkodónak, aki érzékeltette, hogy nem kíván bosszút állni. Nagyon kevés birtokot kobzott el, és általános amnesztiát hirdetett. Tisztviselői hamar bejárták az egész országot, és összeírtak minden addig fizettet adónemet, majd ígértet tett, hogy újakat nem fog bevezetni. Úgy tűnt, hogy a francia rendszer adaptálása rendezett és jóindulatú kormányzatot fog hozni a sokat szenvedett királyságnak. Az adók azonban, hiába szedték be őket nagyobb visszaélések nélkül, magasak voltak, és Károly, valamint francia udvara nem vett figyelembe egy aprócska tényt: az olaszok jobban szerettek volna egy könnyebb rendszert, még ha az korruptabb is. Nem telt bele pár év, és a maga korában egyébként nem túl népszerű Manfréd időszakára szeretettel emlékeztek a szicíliaiak.

Az utolsó Hohenstauf, Konradin

Miután Károly rendezte új királysága viszonyait, és a pápai ellenérzést letörve kiterjesztette fennhatóságát Közép- és Észak-Itália legnagyobb részére is, jelentkezett az első nagyobb probléma: az elfeledett Hohenstauf herceg, Konradin, körülvéve Manfréd hozzámenekült egykori udvaroncaitól, úgy döntött, hogy ideje átvenni jogos örökségét, a szicíliai királyságot. Az amnesztiát kapott egykori udvari előkelők lassan, de biztosan szinte mind egy szálig átszivárogtak a bajor udvarban nevelkedett, ekkor alig tizenöt éves Konradinhoz, így egyre inkább várható volt, hogy az ifjú sasfiók sereggel készül majd Itália ellen.
Az optimista pápa 1267. szeptemberében azt írta Anjou Károlynak, hogy nem hiszi, hogy Konradin valaha is képes lesz sereget összegyűjteni, hogy délre jöjjön. Pedig a német csapatok ekkor már a Brenner-hágónál jártak, és megállíthatatlanul közeledtek Itália felé. A főként bajor katonákból, és jó néhány önkéntes német hercegből (köztük a rendkívül agilis és nagyra törő Habsburg Rudolffal...) álló sereg nagyobb akadályok nélkül jutott le egészen Rómáig, ahol hisztérikus üdvözlés fogadta. A korabeli források szerint még soha nem üdvözölték ilyen sokan és ilyen őszintén a pápa ellenségét a Szent Városban... Konradin azonban nagy hibát vétett: úgy gondolta, hogy számban kisebb seregével még azelőtt kell megtámadnia Károlyt, mielőtt az még nagyobb sereget gyűjt, így Tagliacozzo városánál - kissé elhamarkodottan- csatát vállalt. Az elmúlt évek itáliai hadjáratainak francia veteránjai végül is legyőzték az egyébként jobban felszerelt német nehézlovasságot. Konradin embereinek legnagyobb része holtan maradt a csatatéren, a többi menekülőt pedig - Konradinnal együtt - kisebb csapatok fogdosták össze Itália különböző területein. A pápa sürgetésére Károly úgy döntött, hogy az utolsó Hohenstaufennek meg kell halnia, hogy uralma biztosított legyen: az alig 16 éves ifjú Staufot bíróság elé állították, majd kivégezték.

Károly, Szicília királya

Károlynak két nagy győzelem biztosította a királyságot. De Manfréd halála, majd az egyébként jogos trónkövetelő Konradin kivégzése elég sok ellenséget szerzett neki szerte Európában. A legvészjóslóbb dolog az volt, hogy Manfréd legidősebb lánya, Konstancia Barcelonában élt, mint az aragóniai trónörökös, Péter felesége... Anjou Károly, Szicília újdonsült királya folytatta elődei politikáját, és kiterjedt mediterrán birodalom kiépítésébe kezdett. Ráadásul francia volt, és a franciák büszkék voltak az általuk kialakított Latin Császárságra, és elkeserítette őket annak eleste. Károly pedig Konstantinápolyra vágyott - és ezzel olyan ellenséget szerzett magának, akire nem is gondolt, hogy veszélyes lehet: a bizánci császárt. Először 1270-ben szándékozott újonnan felépített hatalmas seregével kelet felé hajózni, de bátyja, Szent Lajos újonnan tervezett keresztes hadjárata Tunisz ellen keresztülhúzta számításait: mégsem járhatott a saját feje után, miközben Európa leghatalmasabb uralkodója, aki mellesleg a testvére, fontos hadjáratra készül...
A Károllyal és katonáival megerősített francia sereg azonban szervezetlenül vágott neki az ostromnak, és hamar kitörtek a járványok: két héttel megérkezésük után már a sereg fele beteg, Szent Lajos király pedig halott volt.
Károly király ezzel elveszítette legfontosabb támogatóját, a francia királyt. Károly azonban továbbra is masszívan a keleti hadjárat mellett kardoskodott. A konstantinápolyi császár azonban, hogy megelőzze a bajt, tárgyalásokat kezdett a pápai udvarral az egyházszakadás felszámolásáról. A mindenkori pápa, bízva a tárgyalásos út sikerében, mindig megtiltotta Károlynak, hogy hadjáratot indítson Bizánc ellen. Hiába volt azonban a lyoni zsinat látszólagos sikere, Mihály császárnak otthon nem sikerült elfogadtatni a pápai fennhatóságot a keleti egyház felett, így az egyházszakadás maradt, az ellenségeskedés pedig kiújult: Károly kiépítette szövetségesi rendszerét a Balkánon (athéni hercegség, Szerbia, Bulgária).

Ekkor úgy tűnt, hogy Konstantinápoly ellenségektől körülvéve várta 1282 tavaszát, amikorra is Károly meghirdette a hadjáratát. A keleti császár azonban veszélyesebb ellenfél volt, mint ahogyan nyugaton képzelték.

A nagy összeesküvés és a vecsernye

Anjou Károly címere a jeruzsálemi királyi cím felvétele után

1282-ben Anjou Károly, Szicília, Jeruzsálem és Albánia királya, Provence, Anjou és Maine grófja, Akhaia régense, Tunisz hűbérura és Róma szenátora a kor leghatalmasabb uralkodójának számított. Vele szemben csak az aprócskára zsugorodott Konstantinápoly állt - legalábbis Károly így gondolta. Péter, az újdonsült aragóniai király, Manfréd lányának férje, úgy gondolta, hogy ideje felesége trónigényét érvényesíteni. Ebben nagy szerepe volt Giovanni da Procidának, Frigyes majd Manfréd egykori orvosának és diplomatájának, aki ekkora már az aragónai kancellári tisztségét töltötte be, és Károly kérlelhetetlen ellenfele volt. 1282 első hónapjaiban hatalmas mennyiségű bizánci arany vándorolt ki, szerte a Mediterráneumban. Ügynökök tucatjai szállítottak információkat és pénzt Szicíliába és Aragóniába.
1282. húsvétja viszonylag korai időpontra, március 29-ére esett. A palermói katedrális körül a vecsernyére gyűlő tömegben tapintani lehetett a feszültséget. Amikor egy Drouet nevű francia őrmester kicsit ittasan egy szicíliai asszonyt kezdett molesztálni, kirobbant az addig visszafolytott feszültség. A sértett férj leszúrta a bizalmaskodó tisztet, majd a tömeg felkoncolta a közelben tartózkodó, és tisztjük segítségére siető katonákat. A dolog innentől kezdve megállíthatatlanul folyt a maga útján: a vecsernyére hívó harangok hangjára a fegyverre kapott város reggelre lemészárolta Palermo 2000 fős francia kolóniáját. A felkelés híre gyorsan terjedt: alig két hét alatt a lázadók kezére került Messina kivételével az egész sziget. Messina kicsit problémásabb volt, mert több ezer fős helyőrség védte a híres Montegriffon-erődöt, és a kikötőben állomásozott Károly egész flottája, amelynek két hét múlva kellet indulnia Konstantinápoly irányába. A szicíliaiak azonban nem ismertek sem istent, sem embert. Majdnem pontosan egy hónappal a palermói események után egy éjszaka felgyújtották a teljes Anjou-flottát, és körbevették az erődöt. Messina is elesett Károly számára.
Ekkor ismerte csak fel Károly, hogy ez a lázadás sokkal nagyobb méretű, mint ő gondolta volna, és nagyobb erők is állnak a háttérben. A szicíliai felkelőket hamarosan aragóniai fegyverek és bizánci pénz erősítette meg. Az Anjou-birodalom ellen azonban még ez is kevés lett volna. A szicíliaiak ekkor hivatalosan behívták uralkodójuknak Manfréd lányát, Konstanciát és férjét, Péter aragón királyt. A hatalmas aragón sereg és flotta hamarosan megszállta a szigetet, és Ruggerio di Lauria, kora legnagyobb admirálisa vezetésével rettegésben tartotta az egész szárazföldi partszakaszt, néha még Nápoly kikötőjét is blokád alatt vonva.

Az utójáték

Az aragóniai flotta Dél- Itáliában 1282-ben

Az aragóniai sereg beavatkozása, és flottája pusztulása Károly terveit összeomlasztotta. A bizánci pénzből megtámogatott, és a szicíliaiak segítségét élvező Péter megszállva tudta tartani a szigetet, sőt még a szárazföldön is üldözni tudta Károlyt. 1285-ben azonban meghalt szinte minden fontosabb résztvevő: Péter aragóniai király, Anjou Károly és unokaöccse, Merész Károly francia király, aki még egy sikertelen keresztes hadjáratot is indított Aragónia ellen nagybátyja támogatására és meghalt IV. Márton pápa is, az Anjouk támogatója. A dolgok szép lassan rendeződtek, még ha úgy is tűnt akkoriban, hogy nem lesz hosszú életű a kialakult helyzet: Szicília az Aragóniai-ház egyik mellékágáé lett először, majd végleg Aragóniához csatolták (1409-től), Bizánc megmenekült a negyedik keresztes háborút követő időszak legnagyobb fenyegetésétől, és még kétszáz évet kapott ragyogó haldoklására. A nápolyi Anjouk, felismerve, hogy a mediterrán terjeszkedés - legyen az nyugati, déli vagy keleti irányú - meghaladja a lehetőségeiket, inkább Közép-Európára irányították figyelmüket.
Amikor Anjou Károly fia, II. Károly 1270-ben feleségül vette Magyarországi Mária hercegnőt, V. István lányát, talán még nem gondolta volna senki, hogy Anjou Károly dédunokájának, Károly Róbertnek 1307-es magyarországi trónra kerülése az Anjou-ház újabb fénykorát fogja jelenteni. Bár a sors fura fintora, hogy amint a magyar Anjouk ismét Közép- és Dél-Itália felé nyújtották ki kezüket, és kapcsolatot igyekeztek kialakítani déli és közép-európai birtokaik között, a lehetőségek ismét meghaladták a képességeiket. A szárazföldi területek nápolyi központtal egészen 1442-ig az Anjouk kezén maradtak, majd II. Péter aragóniai utódai szállták meg a területet, 150 évnyi kettészakítottság után újra egy kézben egyesült az egykori normann Hauteville-ház Szicíliai Királysága.

A cikksorozat korábbi részei:
A szicíliai vecsernye I. - egy véres mise előjátéka
A szicíliai vecsernye II. - Szereplők a színpadon