A két birodalom háborúinak sokadik részénél járunk már, és még messze van a vége. (Egy ideig viszont lehet hogy szüneteltetjük a témát, mert lassan a blogot is átnevezhetjük..) Traianus halála után ismét visszaállt a régi rend (ezt a mondatot is sokadszorra írom le, de mit tegyünk, a patthelyzet már csak ilyen), és a már korábban is megismert jelenségeknek lehettünk tanúi..

Marcus Aurelius mellszobra

Traianus hódításai mint tudjuk, éppen egy kettészakadt Párthus Birodalmat kaptak el, és ez az állapot még egy jó ideig fenn is maradt. Végül IV. Vologaszész, (IV. Mithridatész, I. Oszroész ellenfelének a fia) a keleti birodalomrész uralkodója egyesítette a két felet, és nekilátott, hogy a birodalomhoz csak lazábban kötődő vazallusállamokat is alávesse. Innentől kezdve a történet kísértetiesen hasonlít a korábbiakhoz. Ezen államok nagy része Róma számára érdektelen volt, azonban egy nem: Arménia. Vologaszész elkövette azt a hibát, amelyet az elődei is, hogy beleszólt az örmény trónutódlási kérdésekbe, de megpróbálta ezt okosan tenni. Kr. u. 161-ben meghalt a római császár, Antonius Pius, és a párthus uralkodó úgy gondolta, elérkezett az idő arra, hogy fegyveresen nyomatékosítsa elképzeléseit. Azt gondolta ugyanis, hogy az uralkodó halála zavart okoz majd a birodalmon belül, és Róma nem lesz képes reagálni. (Claudius halála után is ezt gondolták, akkor nem jött be.) Amint a császár meghalt, Vologaszész azonnal támadott, és a saját jelöltjét helyezte az örmény trónra. Róma persze ezt nem hagyta és hagyhatta válasz nélkül, és Kappadókiából azonnal egy legiót irányítottak ellene, de ez vereséget szenvedett. A római támadás azonban okot szolgáltatott arra, hogy a perzsák római területre lépjenek, és be is törtek Szíriába, ahol megverték Attidus Cornelianus ottani kormányzó seregét is. A párthusok pechjére Rómában ezúttal (is) rendben lezajlott az új császár(ok) kinevezése, nem törtek ki belharcok, annak ellenére se, hogy az elhunyt akarata alapján két császárt neveztek ki: Marcus Aureliust és Lucius Verust. Kettejük közül Marcus Aurelius volt a rátermettebb, és az idősebb is (közel 40 éves volt ekkor), viszont híresen rendes ember volt, nem akart ártani potenciális ellenfelének, Verusnak, aki viszont nem volt népszerű nehéz természete miatt. Mivel a helyi legiók nem tudták visszatartani a párthus támadást, a császároknak cselekedniük kellett, és Marcus Antonius Verust elküldte Szíriába, hogy tegyen rendet.

Lucius Verus

Eddig a helyzet kísértetiesen hasonlít a 100 évvel ezelőtt, Nero hatalomra kerülése után történtekkel. Vannak persze különbségek is. Lucius Verus nem volt egy hadvezér alkat, amint Szíriába érkezett, azonnal nekiállt gladiátorjátékokat rendezni és vadászgatni, így az ő szerepe innentől kezdve leginkább az volt, hogy jelenlétével deklarálja, hogy ez a háború itten most a birodalom legfontosabb feladata. A rómaiak szerencséjére a Verussal együtt Szíriába utazó hadvezérek viszont tehetséges emberek voltak: Statius Priscus és Avidius Cassius voltak a hadjárat főbb vezetői (az utóbbi neve Marcus Aurelius halála után mint ellencsászár is felbukkan majd később). 163-ban a rómaiak ellentámadtak, és kiszorították Örményországból a perzsákat, ez kicsit megviselte Artaxatát, az örmény fővárost, mert a harcok során lerombolódott.. Egy évvel később a rómaiak már Mezopotámiát támadták, az északi városok elfoglalása után 164-ben elfoglalták és lerombolták a párthus főváros, Ktésziphón palotanegyedét (a főváros már másodszorra került római kézre Traianus után), majd a vele szemben, a Tigris másik partján fekvő Szeleukeiát is. Róma tehát 50 évvel Traianus után ismét a párthus állam központjáig jutott, viszont ezúttal nem voltak hosszabb távú hódítási terveik, megelégedtek azzal, hogy az örmény trónra a saját emberüket nevezték ki, illetve hogy néhány nagyváros lerombolásával egy időre meggyengítették a párthusokat. Ez utóbbiak tehát már másodszor szaladtak bele egy nagy pofonba, és még mindig nem utoljára. Mindenesetre a háború bebizonyította, hogy ha a birodalom komoly erőket von össze, akkor a párthusoknak esélyük sincs.

Kicsit boncolhassuk azt, hogy a nagy pofonokba miért is szaladtak bele a párthusok. Azt

A Párthus Birodalom és főbb városai, régiói

Ktésziphón romjai a mai Irakban

A következő fordulóra alig 30 évet kellett várni, de ezúttal teljesen más okok miatt tört ki a konfliktus. A 191-ben hatalomra került V. Vologaszész, aki egyébként az örmény arszakida uralkodóház tagja volt, nem IV. Vologaszész fia, azzal próbálta ez utóbbi veszélyt mérsékelni, hogy szövetségre lépett a római császárral, csak a gond az volt, hogy Commodus 192-ben bekövetkezett (nem túl sokak által sajnált halála) után több császár is akadt. A párthusok a Szíriából a trónt megszerezni próbáló Pescennius Niger-t támogatták, (kézenfekvő volt őt, hiszen ő volt a legközelebb) de (mint a Caesar meggyilkolása utáni polgárháborúban) mellényúltak, mivel a küzdelmet végül Septimius

Septimus Severus

Az utolsó háborúra már csak 20 évet kellett várni, és ezúttal is Róma volt az aktív kezdeményező fél. V. Vologaszész két fia között 216-ban háború robbant ki, amelyet

Caracalla

Így a sorozat végén (bár még a későbbiekben a Szasszanida - római háborúkról lesz szó) érdemes e majdnem három évszázad háborúit kicsit összegezni. Abban a korban nem létezett még a mai értelemben vett politikai földrajz, vagy úgy általában véve nem voltak geostratégiai kutatások, úgyhogy nem csodálkozhatunk arra, hogy bár egy eléggé összetett hatalmi rendszer jött létre a Római Császárság megalakulásával Európában és a Közel Keleten, de nem volt ennek a viszonyrendszernek komolyabb koncepcionális megközelítése. A különböző időpontokban a különböző uralkodók más és más válaszokat adtak a birodalmat érintő kihívásokra, személyes képességeik is nagyban befolyásolták e válaszok sikerességét. Nagyjából ez a magyarázata annak, hogy a római - párthus viszonylatban megesett katasztrofális római vereség, illetve óriási területekre kiterjedő hódítás is. Az érdekes azonban az az egészben, hogy mindeközben a két ország potenciális erőforrásainak mennyisége (értve ezalatt az emberanyagot, illetve az államot fenntartó adókat) egymáshoz viszonyítva nem változott sokat. Tehát eme hullámzó eseménysort, amely római szemszögből nézve vereséggel kezdődik és vereséggel végződik, közben pedig csak győzelmek és döntetlenek vannak, lényegében az befolyásolta, hogy az adott uralkodó milyen szervező volt, és milyen elképzelései voltak az ellenféllel kapcsolatban. Ha jó szervező volt, és jó hadvezér (vagy jó hadvezérei voltak), akkor eljuthattak a Perzsa öbölig is. Ha nem, akkor a párthusok még Szíriában megverték őket. De, bármilyen jól sikerülhetett egy hadjárat, Róma egyetlen esetben sem volt képes arra, hogy tartósan párthus területeket hódítson meg. Párthus szemmel nézve a dolgot a helyzet még kaotikusabb, mert ami Rómára igaz, rájuk hatványozottabban. A párhus állam a rómaihoz képest is szervezetlenebb volt, még az Augustus uralkodása alatt kidolgozott alap külpolitikai elvrendszerhez hasonlóig sem jutottak el. Ennek persze az a nyilvánvaló oka, hogy a párthus államot nomádok hozták

Jellegzetes iráni táj

A párthus állam végülis Ardashir lázadásával elbukott 224-ben. Az is egy érdekes kérdés, hogy ebben mekkora szerepe volt a rómaiaknak, mennyire ásta alá a párthus királyok hatalmát a fővárosuk háromszori elvesztése. Én személy szerint szkeptikus vagyok e tekintetben, az állam belső gyengesége véleményem szerint bőven elegendő volt a bukáshoz. A párthusok hatalma sokkal inkább a párnikon múlt, mint Ktésziphón birtoklásán, a párthus elit belháborúi, és a nomád eredetű párnik asszimilációja sokkal fontosabb tényezője volt a bukásnak. Történetünk majd a szasszanida - római küzdelmekkel fog folytatódni a közeljövőben, de most olyan témákba vágnánk bele, amelyek nem csak az ókor és koraújkor fanatikusait érdeklik..