A Szent Bertalan-éjt rendkívül sok legenda övezi. Egy részük igaz, egy részük részben igaz, más részük pedig még csak részben sem. Hosszasan szeretik ecsetelni, hogy Károly király a Louvre ablakából lövöldözött a menekülő hugenottákra, hogy a későbbi III. Henrik király, akiről a korban közismert volt, hogy néha a fiúkat sem veti meg, szerepet játszott a vérengzésben. Az előbbi legenda a protestáns, az utóbbi pedig a katolikus irodalom ferdítése. A "vérnász" maga a kor egyik legborzasztóbb tömeggyilkossága volt ugyan, de az események leírásán kívül nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy a francia vallásháborúk tetőpontjának tartott vérengzés valójában nem is változtatott sokat az események menetén... Nem jött azonnal a nantes-i ediktum, mint ahogy azt sok helyen olvasni lehet. Lássuk hát, mit is élhett át Pierre de Siorac, a Francia história hőse Szent Bertalan éjszakája és az ediktum kibocsátása közötti időszakban!

A Szent Bertalan-éj

Medici Katalin éles politikai fordulatot vett. Pár év leforgása alatt középső fiát, Henriket, Anjou hercegét a mélyen katolikus Lengyelországba „küldte” uralkodónak, leányát, Margitot pedig hozzáadta Navarrai Henrikhez – célja ezzel a hugenották ellensúlyozása volt. A spanyol háború rémétől megijedt, valamint a védett helyeken folyamatosan erősödő hugenottáktól félő anyakirálynő radikális lépésre szánta el magát. Navarrai Henrik és Valois Margit esküvőjére Párizsba sereglő hugenotta nemeseket -kevés kivétellel- augusztus 23-áról 24-re virradó éjszaka lemészárolták.
A vérengzésre egy politikia célzatú gyilkosság adta meg az első jelet: egy, a Guise-párthoz közel álló nemes muskétájával megsebesítette Colignyt. A felháborodott hugenották igazságtételt követeltek, és a király másnapra vizsgálatot rendelt el. A hugenották egy része Anjou hercegét, és Medici Katalint vádolta a merénylettel. Ők, megrettenve az esetleges megtorlástól, a Tuileriákban összegyűltek híveikkel.
A Guise-párt eközben parancsot adott a mészárlásra: egyszerre kell elpusztítani a hugenották vezéreit. Erre a király beleegyezése nélkül nem volt lehetőség, de este hamis bizonyítékokkal olyannyira sikerült a protestánsok ellen hangolniuk az amúgy is lelkileg instabil és beteges Károlyt, hogy az hallgatólagos hozzájárulását adta. A hugenották vezérei közül egyedül Condé hercege és Navarrai Henrik számíthatott kegyelemre, lévén vérbeli hercegek, de csak azzal a feltétellel, ha áttérnek a katolikus vallásra. Az első áldozat Coligny volt, majd Navarrai Henrik köre következett. A csapásra a Saint-Germain l’Auxerrois templom harangja adott jelet – kissé korán, így néhány hugenotta el tudott menekülni. Az eseményeken felbuzdult, hagyományosan katolikus párizsi lakosság is bekapcsolódott az eredetileg politikai célú gyilkosságokba, így a közrendű hugenottáknak sem volt kegyelem.
Pár napon belül a vérengzés az egész országra kiterjedt. Coligny halálával, Navarrai Henrik rekatolizációjával és fogságba kerülésével az addig erős hugenotta párt az egyik napról a másikra összeomlott. Még ugyanezen év őszén a francia királyi seregek ostrom alá veszik a hugenották legfontosabb erősségét, La Rochelle-t. Az ostromló seregben elvben a hugenották ellen harcol a fogoly Navarrai Henrik, és Condé hercege is. Maga az ostrom akkor marad fálbe, amikor a címzetes katolikus vezér, Anjou hercege elhagyja a sereget, hogy Lengyelországba távozzon.

Jönnek a fiatalok

III. Henrik francia király

A hetvenes években a vallásháborúk második generációja vette kézbe a politika irányítását. Bátyja halála után, 1574-ben hazatérő Anjou herceg, III. Henrik néven francia király anyja egyensúlypolitikáját próbálta folytatni – a pillanatnyi helyzetnek megfelelõen kisebb-nagyobb sikerrel. Párizsból Navarrába menekült Bourbon Henrik a protestáns Délre (Périgord, Gascogne, Navarra, Béarn, La Rochelle) támaszkodva tartotta a hugenották pozícióit, míg Lorraine kardinális által feltámasztott Guise-párt Henri de Guise mögé sorakozott fel. A spanyol-párti Guisek a hugenották meggyengülésének pillanatában a hatalmi űrt felhasználva, átvették azok politikában betöltött szerepét. III. Henriknek fel kellett ismernie, hogy „csöbörből vödörbe” került.
A spanyol és a pápai politikát – és nem utolsósorban pénzt – maga mögött tudó Guisek nagyobb hatalomra tettek szert az udvarban, mint a kisebb külpolitikai „hátszéllel” rendelkező Coligny és a protestánsok bármikor. A spanyolokra támaszkodó Guisek ellenében Henrik visszatér az 1570-71-es évek politikai irányvonalához: Angliában és Németalföldön keres támogatókat. A francia kormányzat – a lotharingiai hercegekkel ellentétben – ugyanis továbbra sem kívánta sorsát Spanyolországéhoz kötni egy úgynevezett katolikus koalíció keretei között. III. Henrik ezért, amikor 1573. július 1-jén a La Rochellei-i béke véget vet a Szent Bertalan-éjt követő összecsapásoknak, azonnal a spanyolok ellen fordul.

A spanyol beavatkozás

A spanyol politika erre érdemben nem tud reagálni, csak pénzt küld a Guiseknek – ami persze nem elhanyagolható segítség. II. Fülöp tehát befolyásolni próbálta a francia belügyeket, ha már kézben tartani nem tudta, ugyanis katonai potenciálja máshol volt lekötve. Luis de Zuniga y Requenses, az Alba utáni németalföldi helytartó általános amnesztiát hirdetett, de ez már túl késői gesztusnak bizonyult. Az 1575-ös spanyol államcsőd következtében megszűntek a hitelek, a fizetetlen spanyol csapatok fellázadtak és fosztogatásba kezdtek Antwerpenben, Orániai Vilmos pedig elfoglalta Hollandot és Zeelandot. A helyzet itt annyira kétségbeejtő, hogy a katolikus brabanti

Henri de Guise, a katolikus párt feje

államok is követelni kezdik a spanyol csapatok kivonását, és egyezményt írnak alá a kálvinistákkal Gent pacifikációjáról. Alessandro Farnese ügyességének köszönhetően még létrejön az Arras-i Unió (1579), visszaszerzik Antwerpent (1585), de épp ez váltja ki, hogy Anglia is a felkelők oldalára álljon.

Franciaországban eközben tovább folyik a háború. Navarrai Henriknek sikerül szélesebb nemzetközi alapra helyeznie – biztosabbra, mint egykor Colignynek és Condénak – a hugenotta ellenállást, jó példa erre 1576. tavasza, amikor a navarrai – és egyes jól értesült kortársak szerint vele szövetségben III. Henrik – az országba hívja János Kázmért, Pfalz kormányzóját és jelentős seregét, amit azonban Guise  a várakozásokkal ellentétben könnyedén legyőz. III. Henrik is nyitni kezd a protestáns országok felé: folyamatosan ápolja a kapcsolatot Angliával, Németalfölddel (Alençon herceg fantasztikus és minden összezavaró kalandja a kormányzóságért 1583-ban). Franciaország tekintélye azonban Szent Bertalan éje után sokat csökkent, nyilvánvaló tehetetlensége Európában, kimerülése Konstantinápolyban csökkentette beavatkozási lehetőségeit. Ötletekben azonban nem voltak szegények: Claude de Bourg, Alençon hercegének konstantinápolyi titkosügynöke fantasztikus tervet kovácsol: Alençon hercege az Orániaival, Angliával és a német rendekkel szövetségben elfoglalja Németalföldet, miközben a török lefoglalja a spanyol erőket.

Egy protesntáns trónörökös? Na ne...

III. Henrik királynak öccse, a trónörökös Alençon herceg halála (1583) után az 1576-os beaulieu-i ediktumban amúgy is elismert Bourbon Henrik felé is nyitnia kell, hiszen az első vér szerinti hercegként most már ő számít az első számú trónörökösnek. Az 1584-ben kirobbant, és 1589-ig tartó, három Henrik háborújának is nevezett konfliktusban az erővonalak végleg kirajzolódtak. III. Henrik Navarrai Henrikkel, Angliával és Németalfölddel szövetkezett, a Guisek pedig a spanyol támogatásra támaszkodtak.

A háború igazi elmérgesedése a Guisek számlájára írható: 1588. májusában Henri de Guise herceg párizsi látogatásával – királyi tiltás ellenére ment a fővárosba – kiprovokálja a fanatizált lakosság felkelését III. Henrik ellen. A barikádok napja néven ismertté vált konfliktus alapjaiban forgatta fel a viszonylagos belpolitikai nyugalmat: a Guisek nyílt fellépése a gyengének tartott király ellen nem csak hatalmi vákuumot, hanem legitimizációs

A blois-i királyi kastély udvara

válságot is előidézett. A hivatalosnak elismert – bár protestáns – trónörökös, illetve a törvényes király elleni nyílt harcot a Guisek már nem merték vállalni. Az irányítás azonban a Bloisba menekült király kezéből a Guisekébe került át. II. Fülöp armadájának megsemmisülése Anglia partjainál azonban hirtelen meggyengítette a lotharingiaiak pozícióit, és III. Henriket ez erőteljesebb reagálásra sarkallta. Amikor a Guisek a hatalom békés átadására akarták rábírni a királyt a kastélyban összehívott parlament ideje alatt, egy magánkihallgatáson a testőrök felkoncolták Guise herceget és Lorraine kardinálist. Sikerét azonban nem élvezhette sokáig: 1589. augusztus 1-jén, amikor Bourbon Henrikkel tárgyalt éppen a szövetségről, meggyilkolták.


A király halála súlyos válságot idézett elő, melynek hatása végiggyűrűzött egész Európán. Zavart mindenkit, elsősorban a kisebb államokat (pl. Velencét), amelyeket nyugtalanított, hogy Franciaország kieshet a játszmából, márpedig Franciaország lényeges eleme az európai egyensúlynak. A Signoria olyan fenyegetőnek érzi a helyzetet, hogy habozás nélkül szövetkezik a graubündeni protestánsokkal, januárban pedig már fogadja az új király, IV. Henrik követét. A navarraival Orániai Móric is sietett felvenni a kapcsolatot. Ez a hirtelen jött külpolitikai támogatás tette lehetővé Henrik számára, hogy az önálló városok, nemesi pártok és magánhadseregek által szétszabdalt országot viszonylag hamar újraegyesítse.

Pedig a kezdet nem volt éppen egyszerű. 1589 és 1593 között a francia események döntő színhelye az ország északi része. Az ifjabb Guise herceg és Mayenne hercege Burgundiát, d’Aumale hercege Picardiát, d’Elboef Normandiát tartotta kézben (ők mind a népes Guise család tagjai...), Párizs pedig a barikádok napja óta a Tizenhármak tanácsának uralma alatt állt. IV. Henrik azonnal ellenfelei ellen fordult. 1589. szeptemberében Mayenne-t megveri Arques-nál, és még ebben az évben Normandia ellen vonul, ahol 1590. márciusában Ivry mellett fényes győzelmet arat a katolikus Liga seregei ellen.

II. Fülöp Spanyolországa mélyen átszövi az egész bonyolult játszmát. Spanyol pénz és katona segít mindenkit, aki saját céljai mellett Henrik ellen is harcol. A Navarrai gyors győzelmeire azonban már közvetlen módon is reagálnia kell: Alessandro Farnese, a németalföldi helytartó kapja Észak-Franciaország lerohanásának hálátlan feladatát, hogy ezzel is erősítse flandriai pozícióit. Párma hercegének félelmetes terciói sikerrel akadályozzák meg Párizs elfoglalását, de tényleges nyílt ütközetet nem vállalva kihátrál az országból. II. Fülöp lemondott a nyílt beavatkozásról.

"Párizs megér egy misét!"

IV. Henrik francia király

1593 után II. Fülöp új manőverbe kezd: felreppen a hír, miszerint kedves lányát, Klára Eugéniát szívesen látná a francia trónon az ifjú Guise herceg feleségeként, s bár a párizsi rendi gyűlés elvetette az ötletet, reális fenyegetésként ott lógott a levegőben. IV. Henrik ezt kiküszöbölendő, az áttérés mellett tette le a voksát - ekkor nem hangzott el a szájából az egyébként neki tulajdonított híres mondás, amelyet e fejezet elején idéztem.
1593. július 24-én a király e szavakat írta kedvesének: "Holnap teszem meg a halálugrást..."
Előtte azonban még alaposan megizzasztotta Évreux, Chartres és Nantes püspökét, valamint a bourges-i érseket, akik annak rendje és módja szerint ismertették vele a katolikus hit alapjait, mielőtt még befogadták volna az egyházba. Henrik érvelt, vitatkozott, hosszadalmasan idézett a Bibliából, mintha még mindig kétségei lettek volna aziránt, hogy melyik vallást kell elfogadnia. A főpapok kijelentették, hogy sohasem láttak még ilyen eretneket, aki ennyire tájékozottan védené tévelygéseit.
A király szavait azonban nem a mély vallási meggyőződés, hanem a szkeptikus irónia hatotta át, mert végül így zárta le a vitát:

"Hiszek hát a purgatóriumban is, hogy ezzel örömet okozzak önöknek, mert jól tudom, hogy ebből élnek a papok!"

Július 25-én hófehér ruhában letérdelt Saint-Denis apátsági templomában a bourges-i érsek elé, és elmondta az esküformulát:

"A mindenható Isten előtt ünnepélyesen fogadom és esküszöm, hogy a katolikus, apostoli és római egyházon belül fogok élni és meghalni. Életem és vérem nem kímélve támogatni és védelmezni fogom minden veszedelemmel szemben, és megtagadok minden eretnekséget, amely szemben áll ezzel az egyházzal."

Ezután megcsókolta az érsek gyűrűjét, aki feloldozta és megáldotta. 1593. júliusában Saint-Denis templomában ünnepélyesen rekatolizált hát, és a Liga kezén lévő hagyományos koronázóváros Rheims helyett Chartres-ban megkoronázták.
Bár a  király élete során immáron ötödször változtatott vallást (hugenottának született, de apja, Antoine de Bourbon rekatolizációjakor gyermekként áttérített, majd annak halála után visszaért, és Szent Bertalankor ismét katolizált, majd ismét "reformálódott"), és bár többen nem hittek az áttérés valódiságában, az ebben a korban sokak által cseppet sem szimbolikusnak tartott aktus mindent megváltoztatott. A franciák óriási lelkesedéssel álltak a király és a spanyolellenes ügy mellé.

Spanyol-francia konfliktus a polgárháború álcája alatt

Az igazi összeütközések a mediterrán Dél-Franciaországban történtek, ahol ekkor már hat vagy hét hatalom keresztezte egymást: Montmorency, az egykori connétable teljesen királyhű fia és Joyeuse herceg ellentétes vállalkozásai Languedocban, Épernon hercegé, III. Henrik egykori kegyencéé Provence-ban, Lesdiguiéres connétable-é Dauphinéban, Nemours hercegé Lyon környékén, a feltörekvő savoyai hercegé Provence-ban, és persze mindent átsző II. Fülöp destabilizáló politikája.

Languedocban – úgy tűnt – IV. Henrik ellenfeleinek könnyű dolga lesz. Hátuk mögött tudhatták Cerdagne-ban és Rousillonban jelen lévő Spanyolországot., amely uralma alatt tartotta a Földközi-tenger nyugati medencéjét. Ugyanakkor Montmorency herceg, aki az új király hívévé szegődött, Lesdiguiéres seregével együtt kezében tartotta a Rhône völgyét, s így nyomást tudott gyakorolni az egész vidékre. A Liga helyzetének kulcsa azonban a legalább annyira lelkes, mint tehetségtelen Joyeuse herceg kezében volt. A herceg azonnal Spanyolország felé fordult, és 1590-ben elfoglalta Carcassonne-t, majd helyzeti előnyét elvesztegetve seregét a környéken beásva spanyol segítségre várt.

A segítség azonban nem érkezett meg. 1592-ben ugyanis Aragóniában, részben Antonio Pérez védelmében, felkelés tört ki,

Antonio Pérez II. Fülöp magántitkára volt, de a királlyal való összeütközései miatt Aragóniába menekült, ahol Fülöp a helyi jog ellenére el akarta fogatni. A törvénysértés miatt kirobbanó elégedetlenség árnyékában Pérez először Franciaországba, majd Angliába menekült, ahol Rafael Pelegrino álnéven 1594-ben Relaciones címen kiadott egy Fülöpöt és Spanyolországot gyalázó művet, aminek jelentős hatása volt a kialakuló ún. spanyol fekete legendára .

s IV. Henrik nővére, Katalin az alkalmat felhasználva fosztogató csapatokat küldött ki Béarnból a határra, lekötve ezzel II. Fülöp csapatait. Az így magára hagyott Joyeuse Montmorency ellenében áttörést kísérelt meg, de csapatait szétszórták. A harcok legkésőbb 1596-ban Languedocban véget is értek. A szomszédos Provence tartományban teljesedett ki a francia-francia háború utolsó szakasza. Provence már 1589-ben Mayenne herceget ismerte el urának, de facto elszakadt az országtól.

A tartomány királyi kormányzója, Épernon hercege fivérére, Bernard de Nogaret-re ruházta át a hatalmat, aki energikusan látott hozzá a rendteremtésnek Lesdiguiéres seregével együttműködve. A fennálló helyzetet azonban tovább bonyolította a zavarosban halászó savoyai herceg megjelenése a térségben. A ligapárti aix-i parlament rábízta a tartomány katonai kormányzását, de kis seregével inkább csak destabilizáló, mintsem hatalmi tényező. Épernon herceg viselkedése is elnyújtotta a válságot. Amikor a connétable és Montmorency nyomására éppen elkezdődnének a tárgyalások, a királynak frissen behódolt, és provence-i kormányzónak kinevezett ifjú Guise herceg megjelenése Épernont szembefordítja a kormányzattal, mivel szeme előtt lebegő önálló hercegségének képe szertefoszlani látszik. 1595. novemberében Épernon szövetséget köt Savoyával és Spanyolországgal, de a bizonyítani akaró Guise nagyobb erőfeszítés nélkül legyőzte, s az utolsó ellenálló déli város, Marseille is megadja magát.

A polgárháború vége

A nyílt francia-spanyol háború csak 1595-ben tör ki, hivatalos francia hadüzenettel. Maga a háború a királyságnak csak a peremvidékeit érintette. Toulouse és Marseille már 1596-ban elveszett Spanyolország számára, Mercoeur herceg, az utolsó ligás ellenálló pedig többéves passzív ellenállás után 1598-ban kapitulál. A háború komolyabb formát

Alessandro Farnese, Párma hercege és Németalföld helytartója

csak Németalföldön öltött. Az előrenyomuló spanyol csapatok meglepő gyorsasággal foglalták el Cambrai-t, Calais-t és Amiens-t (1597. március 11.), s ezzel megnyitották az utat Párizs felé. A szorult helyzetben lévő IV. Henrik a spanyoloknak 1596-ban hadat üzent Angliához és az Egyesült Tartományokhoz fordult segítségért. Amiens hat hónapos ostrománál egyes források szerint 4000 angol és holland katona harcolt. A spanyolok további előretörését, illetve stratégiai reagálását Amiens elvesztésére megakadályozta az 1596-os pénzügyi csőd.
Bár a népszerűsítő irodalom nagy része szereti azt mutatni, hogy Franciaország győztesként került ki ebből a háborúból, a valóság azért kicsit más volt. A több frontról is szorongatott, sokak által kétségbevont legitimitású IV. Henrik egy teljesen kivérzett országot örökölt.
A súlyosan beteg, és már idős II. Fülöpnek pedig - profán módon - egyszerűen elfogyott a pénze. A két kimerült nagyhatalom között 1598. május 2-án, pápai közvetítéssel aláírt vervins-i béke rendezte a fennálló helyzetet.

Küszöbön a vallásszabadság?

A protestánsokat a vassy-i vérengzés óta lezajlott háborúk sora jelentõsen megtizedelte. 1598-ban mintegy 274 ezer hugenotta család él az országban, ez mintegy egymillió protestánst jelent, ami jelentős visszaesésnek számit a korábbi 3 milliós lélekszámhoz képest. Politikailag azonban ezekben az években van tetőpontján az egykori hugenotta párt. Vezetőjük, Navarrai Henrik IV. Henrik néven francia király lett, az uralkodó seregének nagy részét protestáns katonák teszik ki, a királyi tanácsban is igen nagy számban vannak jelen. 1593, azaz a király ünnepélyes rekatolizációja után azonban nagy nyugtalanság figyelhetõ meg a hugenották körében. Állandó gyûléseket tartanak elõbb Vendôme,majd Saumur városában, 1594. januárjában pedig nantes-i gyûlésükön 9 protestáns tartományra osztják fel az országot, és felveszik a kapcsolatot Erzsébet angol királynõvel.

IV. Henriket ezáltal a saját hátországa kezdi fenyegetni, fennáll a veszélye, hogy új, ezért még nem igazán stabil hatalmát saját egykori hitsorsosai ássák alá. A helyzet mindkét felet a tárgyalóasztalhoz kényszeriti: a hugenották megbizottjai és a király képviselõje, Duplesiss-Mornay között 1597 õsze és 1598 tavasza között folyamatos tárgyalások folynak. Ezeknek a tárgyalásoknak a következménye, illetve erdménye a Nantes-i Ediktum néven ismert rendeletcsomag.

folytatjuk!