Shapur síremléke: Shapur és Valerianus, az előbbi a lovon.

Az utolsó római - párthus összezördülés után elég komoly változások álltak be a

Ardashir síremléke

A Szasszanida birodalom fennállásának korai szakaszában, és a vitatott területek Róma és köztük

Ardashir 3 évvel hatalomra jutása után azonnal a lovak közé csapott, és hadat üzent Rómának. Hajtotta még a kezdeti lendület, amely során megszerezte az uralmat a teljes párthus állam felett, és úgy gondolta, hogy ha a párthusokat ilyen könnyen meg lehetett verni, akkor Rómát sem lesz nehezebb. A háborút a perzsák lovas taktikájuknak köszönhetően rajtaütésekkel kezdték, amire a rómaiak legiókkal vonultak fel ellenük, több fronton is. A háborúskodás végül komolyabb eredmények nélkül ért véget 232-ben, Alexander Severus, Róma császára rendezett egy jó nagy diadalmenetet, de valójában egyik fél sem ért el számottevő sikereket. A szasszanidák még valószínűleg túl gyengék voltak ahhoz, hogy komolyabb háborúba bonyolódjanak, Ardashirnak fontosabb volt, hogy az újonnan megszerzett és megszervezett országát konszolidálja. Az első összecsapások tehát döntetlennel értek véget, de egy fontos változást azért meg kell említenünk: a korábbiakkal ellentétben most a perzsák kezdték a háborút. Az már korábban is előfordult, hogy a párthusok provokáltak, de az nem, hogy meg is indultak katonailag római terület ellen. Jót tett tehát a szereplőváltás a sorozatban, a hihetetlenül izgalmas első széria után egy még izgalmasabb második fog következni.

Az igazán komoly harcok Ardashir késői uralma alatt, majd halála után I. Shapur hatalomra kerülésével indultak meg. Ardashir 238-ban újra támadott, és a rómaiak legnagyobb meglepetésére komoly ostromszerkezeteket alkalmazva több fontos mezopotámiai várost is elfoglalt, mint pl. Nisibis, Hatra és Carrhae. A dolog azért volt meglepő, mert a párthusokra egyáltalán nem volt jellemző, hogy felkészültek lettek volna városostromokból. Róma azonban Alexander Severus 235-ben történt elhalálozása után történetének egyik legnehezebb időszakába lépett, a katonacsászárok korába, és az éppen aktuális polgárháború (Maximinus Thrax és a Gordianusok között zajlott) miatt nem nagyon tudott erre érdemben reagálni. Ardashir halála után Shapur vette át a stafétabotot, és komolyan nekilátott, hogy a rómaiakat kiverje a perzsa óbirodalom területéről, a háborúskodás ezzel még intenzívebbé vált. Gordianus császár a korábban már több provinciában bizonyított Gaius Furius Sabinius Aquila Timesitheust nevezte ki a perzsák elleni hadjárat megszervezésére és vezetésére, és a rómaiak is komolyan nekiláttak, hogy elvegyék a perzsák kedvét a további próbálkozástól. Végül 243-ban a Szíriába ismét betörő Shapurral Resaena mellett ütköztek meg, és a a csata eredménye teljes római győzelem lett. A háború menete ezzel gyökeresen megváltozott, a perzsákat még abban az évben kiszorították az általuk elfoglalt területekről, és a kezdeményezés is a rómaiak kezébe került. A következő évben a rómaiak már perzsa területek ellen indítottak támadást, és Ktésziphón volt a cél, amely a párthusok után a szasszanida állam fővárosa is lett. A döntő csatát Misiche mellett vívták (a Wikipedia szerint 'valahol Mezopotámiában' volt a település), amelynek az eredménye a változatosság kedvéért perzsa győzelem lett. Vagy nem. Valójában elég kevés forrásunk van az eseményekről, csak a végeredményt ismerjük. Az biztos, hogy 1) Gordianus elhalálozott, és 2) Marcus Julius Philippus (magyarul Fülöp az arab) lett az új császár, aki nem erőltette a további háborút, és némi ajándék fejében békét kötött Shapurral. Nem tudni pontosan hogy Gordianus a csatában halálozott el, vagy meggyilkolták, sőt, azt sem, hogy maga a csata lezajlott e. (Sajnos a római belpolitikai válság miatt a korabeli MTI teljesítménye is nagyot esett.) Egyetlen perzsa forrásunk van ugyanis róla, amely arról szól, hogy hatalmas győzelmet arattak, ezt azonban némi kritikával kezelném, mivel a béke értelmében a korábban elfoglalt városok nem kerültek vissza perzsa kézre. Ez azért azt mutatja, hogy akkora nagy győzelmet a perzsák nem arathattak. Az sem kizárt, hogy csata sem volt, egyszerűen a császár halála miatt a hatalmát átvevő Philippus a saját uralmát igyekezett biztosítani, ezért vonult ki.

Shapur azonban nem adta fel. Lássuk be, eddig nem haladt túl sokat előre a Nagyperzsa Birodalom visszaállítását célzó revíziós törekvéseiben, úgyhogy valamit tenni kellett. A 250-es évek elején Örményországban támadott, miután a királyt meggyilkoltatta, majd Barbalissosnál megverte a rómaiakat, betört Szíriába, kirabolta és elfoglalta Antiókhiát és több más várost. Róma ezt nem hagyhatta, és a 253-ban hatalomra került Publius Licinius Valerianus elkezdte megszervezni az ellencsapást. 257-re visszaszerezte Szíriát, és ő is leszámolásra készült, de, hogy történetünk még csavarosabb legyen, ezután következett az edesszai csata. A csatáról magáról keveset tudunk (ismét utalnék a korszakra jellemző római trehányságra a forrásokat illetően), de a végeredményéről annál többet: Edessza mellett Crassus carrhaei vereségét sikerült a rómaiaknak lemásolniuk, A teljes római haderő megsemmisült, vagy fogságba került, Valerianussal és több fontos római tisztviselővel egyetemben. A csata még Carrhaenál is megszégyenítőbb és megsemmisítőbb volt a rómaiakra nézve, ugyanis eddig nem fordult még elő, hogy egy császár az ellenség kezébe kerüljön. Valerianus további sorsáról két egymásnak ellentmondó verzió van (római MTI ismét...): az egyik szerint a nagykirály keletre küldte a serege maradékával, hogy az ottani határt védje, és itt boldogan élt tovább, amíg meg nem halt. A másik szerint viszont a római császár fogságba vetése olyan PR és marketinglehetőség volt, amit vétek volt nem kihasználni: a Shapur először nyilvánosan megalázta a császárt, lóra ülést segítő emberi lépcsőnek használta, majd megölette, megnyúzatta, a megnyúzott bőrt pedig kitömette, majd kiállíttatta egy templomban, hogy hírdesse a nagykirályok dicsőségét. Én személy szerint ez utóbbit tartom a valószínűnek, a politikai PR több ezer éves tudományát ismerve. De a kettő kombinációja sem elképzelhetetlen, vagyis hogy az igazi Valerianust keletre küldte, egy hozzá nagyon hasonló személyt pedig megnyúzatott.

Edessza után a közel - keleti római uralom összeomlott. Az óriási emberveszteséget nem tudták rövid időn belül pótolni, a császár fogságba esése viszont relatíve jó pillanatban történt, mert Valerianusnak volt egy Publius Licinius Egnatius Gallienus nevű társcsászára. A nép körében egyértelműen rossz óment okozó vereséget Gallienus minden eszközzel megpróbálta visszájára fordítani, és ehhez a római szövetséges palmyrai városállam uralkodójának, Septimius Odaenathusnak a segítségét is kérte. Palmyra gazdag kereskedőváros volt, Damaszkusztól északkeletre, egy sivatagi oázisban, a perzsa és római területek közötti közvetítő kereskedelemből élt, és nem igazán volt az ínyükre az, hogy a perzsák elfoglalják Szíriát, mert az 1) veszélyeztette a függetlenségüket, 2) a megélhetésüket is. A palmyraiak (akinek a haderejét jelentős részt a párthusokhoz nagyon hasonló lovas nomád taktikát alkalmazó arab beduinok adták) 264-re sikerrel vissza is állították a status quo-t, sőt, perzsa területeket támadtak, amellyel helyreállt a római uralom. Odaenathust azonban nem sokkal ez után meggyilkolták (valószínűleg Zenobia, a második felesége állt emögött), és innentől kezdve az események érdekes fordulatot vettek.

Zenóbia saját pénzérméje

Palmyrai panoráma reggel

I. Shapur háborúinak nagyjából ugyanaz lett az eredménye, mint minden korábbi római, vagy párthus próbálkozásnak: kellő mennyiségű áldozat elvesztése után nagyjából helyreállt a status quo. A frissen megalakult szasszanida állam még az éppen elég komoly válságba kerülő Rómával szemben sem tudott érdemben területet szerezni. Vagyis, lényegében a hatodik nagyobb háborús időszak után is ugyanott állt a két birodalom, ahol Carrhae előtt. Folytatjuk.