Haszán módszeresen helyreállította az akkor mintegy 200 éves, kissé romos erődítményt, megjavíttatta a Alamút-völgyi öntözőrendszert és sok fát ültetett. Az erőd környéke egyfajta helyi paradicsommá vált – ennek fontosságáról a következő részben lesz szó...

 

 

 

Haszán ibn Szabbah az állami keretek kiépítésével együtt meghatározta azokat a hitelveket is, amelyekre a nizárita közösség alapult. Nagyjából egy időben Alamút kiépítésével zajlott le Egyiptomban az előző posztban említett szakadás a mustali és a nizárita iszmáiliták között. Haszán és követői Nizar imámságra való jogát támogatták – és velük együtt a perzsiai, az iraki és a szíriai iszmáiliták nagy része. Ez a döntés egyben kirajzolta, hogy melyek lesznek a közeljövőben azok a területek, ahol a nizáriták tömegtámogatásra tehetnek majd szert.

 

A nizárita imámokat – a rejtőzködő Mahdi elvének megfelelően – híveik előtt is titokban tartották. Nizar halála után Haszán ibn Szabbahot és két utódját ismerték el a nizáriták a közösség legfőbb vezetőjének, mint a távollévő imámok képviselőit. A kora nizárita szerzők helyreállították a Fátimida korszak előtti iszmáilita mozgalom forradalmiságát és az eljövendő szebb korban való erőteljes hitet, de mindezt lényegesebben militánsabb formában.

 

Haszán a saját pozícióját erősítette meg a sía egyik alapelvének kihangsúlyozásával is. Az imámita sía szerint az emberiségnek állandó szüksége van egy, az Istentől vezetett irányadó tanítómesterre (imámra). Haszán ezt továbbfejlesztette, és kijelentette, hogy egyes egyedül a nizárita imám lehet ilyen hiteles tanító, ezáltal az emberiség egyetlen legitim vezetője. Ez a legitim vezető akkoriban Haszán szerint természetesen az imám egyetlen hiteles képviselője, Haszán lehetett csak, ki más...

Ennek az enyhén narcisztikius és küldetéstudatos önfényezésnek megvoltak a maga reálpolitikai okai is: ez a teológiailag is alátámasztott doktrína szolgált a bagdadi abbászida kalifák és nem nizárita síita imámok jogigényének cáfolatául – ezáltal sajátos kötőerőt biztosított a területileg rendkívül szétszórt nizáriták összetartásához.

 

Politikai téren az asszaszinok a szeldzsukok elleni fegyveres felkelést szorgalmazták, akik a bagdadi abbászida kalifa névleges uralma alatt a szunnita államberendezkedés védőiként léptek fel. A nizárita fegyveres felkelés és harcmodor jellegzetességeit a szeldzsukok óriási katonai fölénye, és hatalmi berendezkedésük decentralizált jellege határozta meg. A nizárita felkelést ezért számos hegyvidéki erődből irányították. Ezek az erődök nem csak kitűnően védhető lakhelyül, hanem fegyveres csoportjaik központjaiként is szolgáltak. Valamennyi regionális közösséget a nizárita mozgalom vezetője irányította Alamútból.

 

 

A legerősebb, nem perzsiai ilyen közösség a szíriai lett. Szíria korabeli megosztottsága (a szunnita és síita irányzat szinte összes válfaja létezett arrafelé) igencsak kedvezett a nizárita dáik (térítők) tevékenységének. Erre a helyzetre csak ráerősített a keresztesek megjelenése a levantei térségben, továbbá a szíriai Fátimida uralom gyors összeomlása al-Mustanszír és utódai idejében. A Perzsiából érkezett titkos megbízottak ugyanazt a „harcmodort” alkalmazták, amit Haszán ibn Szabbah otthon kialakított: megkísérelték elfoglalni egyes stratégiai helyzetben lévő hegyi erődöket, hogy onnan irányítsák a közösségeiket. Szíriában azonban a vártnál nehezebb dolguk volt. Majdnem fél évszázadon keresztül csak erős elnyomás alatt éltek (vagy haltak): először Aleppóban, majd Damaszkuszban mészároltak le több ezer nizáritát. Egy új, Haszánhoz hasonló karizmatikus vezető fellépése után sikerült csak megszerezni  Qadmus, Qala'at al-Kahf és Masyaf (vagy szíriai tájszólásban Misyaf) híres erődítményeit. Ez a vezető Rasid ad-Dín Szinán volt, akit „Hegyi Öregként” ismertek a keresztesek. Szinán Haszánhoz hasonlóan rugalmas reálpolitikus volt, ügyesen lavírozott a különböző regionális uralkodók és hatalmak pl. a keresztesek és az ellenük fellépő Szaláh ad-Dín (közismertebb nevén Szaladin) között.

 

Galéria: az asszaszinok szíriai erdőítményei (Misyaf és Qala'at al-Kahf - a misyafi képekért köszönet a Katpol szerkesztőségének)

 

 

 

 

Bár a keresztes vezetők közül II. Rajmund, Tripolisz grófja és I. Konrád jeruzsálemi király is az asszaszin merénylők áldozata lett, Szinán alapvetően jó viszonyt ápolt a keresztényekkel – kivéve a központi hatalomtól jórészt független politikát folytató johannita és templomos lovagrendet. Mindkét gyilkosságnak megvolt a maga oka, így igazából nem is nagyon kérték számon rajtuk – a reálpolitika már akkoriban is felülírta az elvhűséget... Rajmund erősen támogatta a nizáriták legerősebb helyei ellenfelének számító johannitákat, többek között ő adományozta nekik a nizárita területek szomszédságában fekvő híres Krak des Chevaliers várát is – neki ezért „kellett” meghalnia. Az egyébként a keresztesek körében sem túl népszerű, a jeruzsálemi király főségét üres keretnek tekintő önfejű és véreskezű gróf halála nem okozott túl nagy felháborodást Jeruzsálemben sem.

 

Az asszaszinok másik híres áldozata I. (Montferrati) Konrád jeruzsálemi király, a harmadik keresztes hadjárat egyik legfontosabb résztvevője volt. Konrád nem sokkal Jeruzsálem eleste után érkezett Türoszba, ahol átvette a város védelmének irányítását, amikor Szaláh ad-Dín szultán megostromolta. Amikor Akkó ostroma közben elhunyt Lusignani Guidó  jeruzsálemi király felesége, Szibilla, a felesége jogán uralkodó Guido hivatalosan már nem birtokolta a koronát. Konrád ekkor gyorsan feleségül vette Szibilla testvérét, Izabellát, és bejelentette, mától ő Jeruzsálem királya. A keresztesek közötti széthúzás még teljesebbé vált ezzel, hiszen Guido I. (Oroszlánszívű) Richárd hűbérese volt poitoui birtokai révén, így élvezhette az angol király támogatását, míg Konrádot II. Fülöp Ágost francia király és rokona, V. (Babenberg) Lipót osztrák herceg támogatta. Ugyan Guido továbbra is használta királyi címét, Konrádot végül mégis jeruzsálemi királlyá koronázták - volna, ha időközben az asszaszinok nem ölik meg... Korabeli rossznyelvek szerint ugyanis Oroszlánszívű Richárd nem nézte jó szemmel hűbéresének és szövetségesének kisemmizését a jeruzsálemi királyságból, és a francia király ellen is fel szeretett volna lépni. Így hát követei megkeresték Szinánt, hogy segítsen megoldani Richárdnak ezt a „problémát”. Az, hogy az angol király keze benne volt a merényletben, már akkoriban is erősen tartotta magát. Richárdot hazatérte közben ugyanis elfogta Gorizia grófja (Konrád unokaöccse), majd unokatestvére, V. Lipót osztrák herceg bebörtönözte. A vádak hosszú sora között szerepelt Montferrati Konrád meggyilkolása is... A történet innen gondolom már sokaknak ismerős: a fogoly király nevén uralkodó gonosz öccs, János király, a nottinghami sherrif és Robin Hood maga...

Mindezen gyilkosságoktól eltekintve, ahogy már fentebb olvashattuk, Szinán jó viszonyt ápolt a jeruzsálemi udvarral. I. Amaury királyhoz 1173-ban küldöttséget is menesztett Szinán, hogy Jeruzsálem és Masyaf között szövetséget hozzanak létre. A követek azza az ígérettel indultak vissza a hegyekbe, hogy hamarosan hivatalos keresztény követség indul a nizáritákhoz, hogy a szövetségkötés feltételeiről tárgyaljanak. Tripolisz környékén azonban a templomos nagymester parancsára a nizárita követeket mind egy szálig lemészárolták... Amaury és Szinán hamar túllépett ezen a "bakin" (bár a király tárgyalást kezdeményezett a pápánal a templomos rend feloszlatásáról...), a szorosabb együttműködést megakadályozta a király korai halála.

 

 

Az asszaszinok legfőbb ellenségei Perzsiában a szeldzsukok, Szíriában pedig az Abbászidák és más, helyi muszlim vezetők voltak, híres gyilkosságaik legnagyobb része őket sújtotta: 1092-ben Haszán gyermekkori barátja, később halálos ellensége, az abbászida nagyvezír Nizam al-Mulk, 1122-ben az előző posztban már említett, az iszmáilitákon belül szakadást előídéző fátimida al-Afdal Shahanshah, 1125-ben az aleppói emír, Ibn al-Khashshab és 1126-ban Mosul emírje, al-Bursuqi esett áldozatul merényleteiknek. 

1150 környékén úgy tűnt, hogy a szíriai közösség végre megszabadult legnagyobb ellenfeleitől, és békés életet élhet. 1171-ben azonban Szaláh ad-Dín, a fátimidák nagyvezíre megfosztotta trónjától utolsó fátimida kalifát, al-Adidot, és kinevezte magát Egyiptom és Szíria szultánjának. A síita uralkodó „lecserélése” egy buzgó, vallásos szunnitára nem volt túl jó előjel a szíriai nizáriták számára, emiatt Szinán 1174-ben és 1176-ban is megpróbálta megöletni Szaláh ad-Dínt, de az asszaszinok mindkétszer kudarcot vallottak. Úgy tűnik, a szultán nem volt túlságosan haragtartó, mert 1180 környékén fegyverszünetet kötött Szinánnal, és az ajjúbidák (Szaláh ad-Dín és utódai) váltak a szíriai nizáriták legerősebb támogatóivá...

 

 

Keleten, a perzsiai területeken a nizáriták és a szeldzsukok között amolyan patthelyzet alakult ki. A nagyobb városokban, Iszfahánban, Khoraszán térségében sikerült kiirtani, vagy legalábbis „illegalitásba” kényszeríteni a nizáritákat, erős hegyi váraikból viszont továbbra is bántatlanul irányíthatták a környékbeli közösségeket. Ebben a zavaros helyzetben egyre erősebbé vált a nizárita közösségen belül az imám várásának szokása, aki eljövetelével személyesen veszi majd át a vezetésüket, és irányt mutat nekik ebben a zűrzavaros időben.

Az Alamút-korszak negyedik uralkodója, II. Haszán (1162-1166) radikális változást idézett elő egy igencsak problémás döntésével. 1164. augusztus 8-án, amikor a különböző nizárita közösségek képviselői összegyűltek Alamútban, hogy a szokásos megbeszélésüket megtartsák, Haszán váratlanul meghirdette a Feltámadást (al-Qiyamat), amely hivatalosan bevezette az ún. második korszak eljövetelét. A Qiyama (A Korán 75. szúrájában leírtak alapján) az utolsó ítélet napja, amikor az emberiség megmérettetik, és örökre a paradicsomra vagy a pokolra ítélettetik. Az iszmáiliták azonban ezt a meghirdetett Feltámadást spirituálisan értelmezték, valójában a nizárita imám eljövetelének, személyében felfedett igazság napjának tekintették. Ettől a naptól fogva Haszánt elismerték Nizár egyenes ági leszármazottjának és az élő imámnak, aki egyedül képes a vallási törvények mögöttes értelmének és spirituális igazságának megismerésére és értelmezésére. Egyszerűbben fogalmazva: a nizáriták számára a Paradicsom már most elérkezett a Földre, és mindenki más, aki nem nizárita muszlim vagy nem muszlim, örök pokolra van ítélve, ha nem ismeri el II. Haszán vezetését.

A szíriai közösségben Szinánra hárult a feladat, hogy elfogadtassa velük a qiyámát. A korabeli források szerint azonban egyes közösségek nem igazán értették a döntés spirituális mivoltát, és a maguk „földhözragadt” módján szó szerint értették: úgy gondolták, hogy ha a Paradicsom már itt van, és benne élnek, akkor a szigorú vallási előírások betartása már nem kötelező. Egyesek egészen odáig ragadtatták magukat, hogy disznóhúst ettek, alkoholos italokat fogyasztottak. Szinán gyorsan leszámolt ezekkel a szakadárokkal, és fegyveres erővel vetett véget a nizáritákra nem túl jó fényt vető zendülésnek. A hír azonban már elterjedt, a szunnita és más iszmáilita ellenfeleik minden nizáritát malahidának, azaz eretneknek bélyegeztek...

Az egyébként sem túl népszerű, és ezzel a döntéssel a többségi szunnita társadalomtól még jobban elszigetelődő asszaszinok felismerték, hogy megmaradásuk egyetlen záloga a megegyezés lehet. 1210-ben III. Haszán trónra lépésével egy időben megtagadta a Feltámadás tanait, és kinyilvánította a szunnita iszlám iránti elkötelezettségét. Ez azonban nem tényleges áttérést jelentett, hanem a síita iszlámban gyakori „színlelés tanának” bevezetését. A színlelés (taqiyya) elve ugyanis kimondta, hogy a közösség és/vagy egyén túlélésének érdekében erőszak hatására nem bűn, sőt kötelesség az áttérés más tanokra vagy vallásra, ha az igaz vallást titokban továbbra is tartja és terjeszti. A muszlim világ örömmel vette Haszán nyilatkozatát, a perzsiai nizárita közösség pedig egy emberként követte. Ez a kiegyenlítő, de eléggé radikális döntés hosszú évtizedekre biztosította a perzsiai asszaszinok túlélését és békéjét. Fia és utóda, III. Muhammad idején azért kissé enyhítettek a szunnita törvények betartásának kötelezettségén, és egyesek nyíltan visszatértek a síita hitre – de több mint 30 éves békés uralma alatt nem került sor semmiféle összeütközésre a többségi szunniták és a nizáriták között.

 

A vég - a mongolok

Ekkor azonban újabb sötét fellegek nyülekeztek az akkoriban eléggé békés nizáriták egén: kelet felől megérkeztek a mongolok. A nagy mongol hódító, Dzsingisz kán 1220-ban elsöpörte az épphogy csak létrejött, tiszavirág-életű Hvárezmi Birodalmat, Möngke nagykán (1251 – 1259) pedig elhatározta, hogy befejezi Nyugat-Ázsia meghódítását, fő célként pedig a muszlim területen még fennálló két hatalom, a nizáriták és az abbászida kalifátus megsemmisítését tűzte ki, amivel fivérét, Hülegüt bízta meg 1252-ban. Az utolsó nizárita uralkodó, Rukh ad-Dín Hursáh alig egy évig uralkodott csak. A mongol erők elkezdték szisztematikusan elfoglalni és elpusztítani a nizárita városokat, így amikor a mongol fősereg Hülegü személyes vezetése alatt a térségbe érkezett, Hursah tárgyalásokat kezdett vele. Végül 1256 novemberében a nizárita uralkodó megadta magát, és békésen átadta Alamút várát a mongol fővezérnek. A perzsiai asszaszinokra azonban nem a béke időszaka köszöntött be: a mongolok pár hónap múlva megölték a fogságba esett Hursahot, a huszonhetedik nizárita imámot, és szunnita tanácsadóik hatására ahol csak tudták, mészárolták a nizáritákat. Alig pár év kellett csak, és a perzsiai nizárita közösség teljesen elpusztult, ezzel pedig a szafavidák három évszázaddal későbbi megjelenéséig gyakorlatilag eltűnt a síita vallás Perzsiából.

A vezetését vesztett szíriai nizáriták sem tudták sokáig megőrizni függetlenségüket: utolsó szíriai erődítményük, al-Kahf 1273-ban hódolt meg I. Bajbarsznak, Egyiptom és Szíria újdonsült mameluk szultánjának. A mamelukok és később az oszmánok azonban a mongolokkal ellentétben megengedték, hogy városaikban és kisebb erődítményeikben békésen gyakorolhassák vallásukat...

A sorozat befejező részében az asszaszinok köré fűződő legendákkal: a gyilkosságokkal, a hasisfogyasztással, a fedájinnal és a híres halálos ugrással fogunk foglalkozni. Reméljük, hogy az olvasók is:)