A paraszti ruhába öltözött régensnő (de facto császárnő) és legszűkebb környezete egészen az ősi fővárosig, a legbelső területeken fekvő Xi’an-ig futott – magával hurcolva a fogoly császárt is. Elhagyott fővárosa pedig a külföldi csapatok szabad prédája lett. A japánok 16-án felszabadították a pekingi katedrális körüli 8 hete ostromlott Beidang-tábort, majd csatlakoztak Peking kifosztásához, melyet a cél érdekében övezetekre osztottak.

 

„Ma reggel Lady Macdonald maga is neki látott a dézsmálásnak”

 

- írta egy brit tiszt nagykövetének feleségével kapcsolatban. Linievics, orosz tábornok 10 hajóládányi zsákmányt küldött haza, a japánok specialitása pedig a faberendezések gyújtogatása volt. De abban megegyeztek, hogy a pusztítás és rablás fődíja a kozákokat illeti. Az időközben megérkezett német csapatok vezetője, Waldersee tábornok lett a már 50 ezresre duzzadt nemzetközi haderő főparancsnoka, majd felderítő- és büntetőexpedíciókat szerveztek mindenfelé, melyek során a pálmát a németek vitték el.

 

A "nemzetközi helyzet Kínában fokozódott". Először is el kellett dönteni, hogy mi legyen az országgal, aztán pedig találni egy kormányt, mellyel a feltételeket alá lehet íratni. Persze nem meglepő, hogy a nagyhatalmak nem tudtak konszenzusra jutni. Orosz-, Német- és Franciaország fel akarta osztani Kínát, sorrendben északi, középső ill. déli tartományokat igényelve magának. Ezzel állt szemben az USA nemrég bejelentett „Nyitott kapuk” politikája, és az a meglátás, hogy a britek hiába lennének a legelőnyösebb helyzetben Közép-Kína (a Jangce-völgy) megszerzéséhez, de rosszul járnának, ha ugyanakkor kiszorulnak a többi országrésszel való kereskedelemből (ugyanis  az európai piacokon folyamatosan teret vesztő britek ezt a 3. világban igyekezték kompenzálni).  Ezért, és más világpolitikai események miatt az USA mellé sorakoztak fel. A (2. gazdasági csúcskonjunktúrájukat élő) németek némileg kutyaszorítóba kerültek, hiszen egyrészt a számukra egyre kedvezőtlenebbül alakuló európai szövetségi viszonyok közepette nem kerülhettek konfliktusba az angolszász hatalmakkal, másfelől viszont még élt Bismarck külpolitikai szelleme, így maximálisan igyekeztek figyelembe venni a Mackó érdekeit is. 1900 októberében írják alá a britekkel a Jangce-egyezményt, melyben a Német Császárság is a korlátlan kereskedelem elvét ismeri el Kínában, de ennek hatálya alól a fritzek kivették az orosz befolyás alá eső területeket: elsősorban magát Mandzsúriát.

A tartománnyal pedig elérkeztünk ahhoz a nagyhatalomhoz, melynek Kína felosztásával kapcsolatos álláspontjáról még nem esett szó, és amelyik az USA-val együtt („Amerika és Kína” poszt) a legnagyobb hatással lesz az ország történelmére a XX. század első felében. 

 

Japán tisztán gyarmatosítani akart (részletesebben: Mandzsu-kor 5. rész), mint példaképeik, a britek. Birodalom, ipari felvevőpiac, nyersanyag-forrás, japán telepesek, stb. Így Kína felosztását ők szerették volna legjobban, csak volt egy piszok nagy bökkenő, az Orosz Birodalom. Azaz, feldarabolás esetén nekik jutottak volna a japánok által kinézett területek, hiszen ők voltak birtokban, és őket támogatta katonai szövetségesük, Gallia valamint Németország is. Amint ez történt a japán-kínai háború után (1895) is, amikor ezen hatalmak nyomására kellett átadják a győzők a meghódított Dél-Mandzsúriát - de facto Oroszországnak. Következésképpen a „törpe majmok” ismét a britek mögé álltak, akikkel a már évek óta fennálló szoros együttműködésüket 1902-ben formailag is szövetségesi szintre emelték. Így Kína közös területi felosztása fokozatosan lekerült az étlapról.

 

A hadurak tartották kezükben az igazi hatalmat már 1-2 évtizede, de a Boxer-lázadás előtt nyíltan még nem mertek szembefordulni az udvarral (melynek fő jövedelme a tőlük független külkereskedelmi vámokból állt). A rendszer alapjai a Taiping-felkelés leküzdése során jöttek létre, mert Peking végleges vereséget szenvedett tőlük, így a tartományok kreatívabb kormányzói kellett megteremtsék a parasztháború leverésének feltételeit. (Mandzsu-kor  3. rész) A délkeleti tartományok kormányzói eleve elhatárolódtak az udvar boxer-kalandjától, és ebben elsősorban a külföldi koncessziók egyre bővülő és gazdagodó kínai polgárságára támaszkodhattak. 

Viszont a helyzet normalizálása és a kártérítési követelések elismertetése érdekében a győzteseknek mégis szükségük volt egy hivatalos szerződő félre. A Xi’anban rejtőző Cixi régensnő maga ajánlkozott (a császárt is ő tartotta fogságban). A feltételei egyszerűek voltak: megbízottja, az ismét elővett Chin herceg bármilyen Kínával kapcsolatos kötelezettséget bevállalhatott, ha az ő személyes felelősségét nem firtatják.   Ezt ugyan a külföldiek nem egészen így gondolták, de mivel más nem jelentkezett, ráadásul Cixi mindent elfogadott, hát belementek.

 

1901. szept. 7-én írták alá „Boxer-egyezményt”, mely Kínát 450 millió ezüstdollár, azaz kb. 1 milliárd liang (tael) ezüst jóvátételre kötelezte. Ez az éves költségvetés kb. négyszeresét tette ki. Öt éve a japán-kínai háborút lezáró szerződés 200+30 millió liang hadisarcot írt elő, ezt megelőzően pedig a külföldieknek összesen kb. 55 millió liangot (taelt) fizetett ki Kína kárpótlás és egyéb háborús jogcímeken a Mandzsu-korban. Továbbá le kellett rombolni a Dagu-erődöket, és a bebörtönzött császár testvérét (akinek fia lesz majd az utolsó császár, Pu Yi), Németországba  utaztatták, hogy személyesen kérjen bocsánatot Vilmostól (igaz, olyan felhajtással fogadták, hogy Cixi rögtön összeesküvést gyanított hatalma ellen).

Ausztria-Magyarország 4 cirkálójának összesen kb. 500 tengerésze vett részt  a szárazföldi hadműveletekben is a tengertől Pekingig, közülük 1 magyar esett el, és  4 sebesült meg súlyosan. A békefeltételek révén jutott a Monarchia kínai koncesszióhoz Tiencsinben, egy 0,6 km2-es területen. Noha fennhatóságunk csak 16 évig  - Kína hadbalépéséig az antant oldalán - tartott, de építészetileg maradandó nyomokat hagyott (a képen).

 

Cixi koncepciója, hogy gyengülő pozícióját reformok helyett a paraszt-lázadás külföldiek ellen való felhasználásával szilárdítsa meg (azaz de jure is megfoszthassa trónjától a császárt), csúnya véget ért. Mindamellett a katasztrófális következmények nem gátolták meg a régensnőt, hogy nagy pompával térjen vissza Pekingbe 1902-ben. Megbánta bűneit, megígérte, hogy megjavul, és gőzerővel nekilátott a reformoknak… Így lenne, ha ez mese lenne, de ezekről szó sem volt.

 

A kínai gazdaság helyzete ugyanakkor a növekvő tőkebeáramlás ellenére romlott. A századfordulóra zuhanni kezdett egy-két olyan termék világpiaci ára, melyek exportjából finanszírozta az ország az elmúlt 30-40 évben az ipari importját. Pl. nagyüzemi technológiára tértek át az indiai és ceyloni tea készítésében a britek, a selyemében pedig a japánok és a franciák. Az alkalmazkodás ill. új ágazatok kialakítása útjában viszont az a (korábban már említett) szinte leküzdhetetlen akadály állt, hogy csak a hivatalnoki réteg bevonásával lehetett új kínai tulajdonú üzemet létrehozni. Az még hagyján lenne, hogy kenőpénzt kellett fizetni, de a mandarinok részt kértek az üzlet irányításából is, amely így állami fennhatóság alá került a tulajdoni összetételétől függetlenül. Érthető, hogy a külföldi koncessziók termeléséből meggazdagodott kínai üzletemberek (a komprádorok) nem rohantak tisztán hazai vállalkozásokba továbbforgatni a tőkéiket, hanem inkább uzsorakölcsönöket nyújtottak az állami forrásokat megcsapoló tisztviselői gárdának. A külföldiek viszont a koncessziókon kívül nem alapíthattak társaságot.

Vajon hogy állt ehhez a kérdéshez az északi szomszéd-birodalom?

 

„A külföldi tőke nem hatolhat be az országba olyan könnyen és szabadon, mint amennyire szükséges volna, hogy fennmaradhasson ez a folyamat (az iparosodás) mindaddig, amíg erre az országnak szüksége lesz” 

 

- írta 1899-ben híres memorandumában a cárnak a zseniális De Witte pénzügyminiszter. Pedig pont a megelőző évtizedben indult be hatalmas léptékben (átlag évi 8,5 %, a cári Oroszország történetének leggyorsabb üteme) az orosz ipari termelés, mely a többi modern ágazathoz hasonlóan szinte teljesen külföldi tőkéből épült ki. Sőt meglepően hatékonyan sikerült továbbteríteni is a konjunktúrát: 1900-ban a teljes termelés majdnem fele már belföldi tőkével zajlik. A Medve látványosan növekvő izmai sok helyen aggodalmat keltettek.

 

„Az orosz cár titokban áttért a buddhista hitre”

 

- a Tibettel kapcsolatos vélt vagy valós orosz expanziós tervekről terjengtek ilyen és ehhez hasonló „hírek” Indiában a britek között. A kínai állam összeomlásával hirtelen megnőtt Tibet jelentősége. Az országot a mandzsuk még a 18. sz. első felében hódították meg (http://toriblog.blog.hu/2008/03/05/tibet_es_kina_viszonya_a_kezdetektol_1959_ig ),   hogy itt is megsemmisítsék a dzsungár hatalmat.  Utána betagolták a birodalomba, de nem csatolták Kínához, hanem teljes belső autonómiát kapott a Dalai Láma vezetésével, akinek kormányzatában 2 császári megbízott képviselte a mindenkori mandzsu uralkodót. Mivel a megelőző évszázadban a „Világ Teteje” a különféle mongol törzsi csapatok átjáróháza volt, a tibetiek hálásak is voltak az új rendszer miatt. Ugyan a megbízottak (az ambanok) idővel a tibeti kormányzat fejére nőttek, de az ország autonómiáját ez lényegében nem érintette. Csakhogy, mivel ezentúl senki sem „cseszegette” őket, Tibet fejlettsége megrekedt középkori szinten.

Az országot illető orosz terveknek kb. annyi reális alapja volt, hogy 1899-ben egy 25 fős orosz csapat mélyen benyomult, majd több csetepatét is megvívott a helyiekkel. A Dalai Láma burját tanácsadója pedig orosz földön született. De nyilván cári ügynök, így a kínai állam szétesése után (a tibetiek meg is fosztották hatalmától az ambant) Lord Curson, az indiai alkirály cselekvésre szánta el magát.

 

Fegyveres expedíciót indított útnak, miután a Dalai Láma elutasította a  tárgyalási javaslatait, melyeket Peking is támogatott. Terve az volt, hogy Tibetet brit befolyás alá vonja, no és persze, hogy megnyissa annak piacát a tea előtt. A brit megbízott az egyik legnevesebb ázsiai felfedező, Francis Younghusband őrnagy (megválasztásakor a Királyi Földrajzi Társaság legfiatalabb tagja) lett.

A katonailag Macdonald dandártábornok vezette speciális, mintegy 3.000 fős egység (+7.000 sherpa) 1903 végén hatolt be a tartományba, és támasztpontot hoztak létre annak déli részén. Majd miután egész télen hiába várták az esetleges tibeti küldötteket, London utasítására egy bő ezres egység március végén tovább nyomult. Guru hágójánál 3000 kovás puskákkal és kardokkal felfegyverzett tibeti állta útjukat. A britek bekerítették őket, majd megegyeztek parancsnokukkal a fegyverletételben (London és Lhasza még nem álltak háborúban). Amikor megkísérelték lefegyverezni őket, egy máig nem egyértelmű incidens következtében elszabadult a pokol. A tibetiek támadtak, a britek pedig lekaszálták őket a Maxim-géppuskákkal. Úgy ezer tibetin nem segítettek a lámák által adott sebezhetetlenséget biztosító amulettek, de az eset a brit tiszteket is megviselte.

Ahogy haladtak előre a britek, úgy próbálták megállítani őket a tibetiek újabb és újabb megerősített hágóknál, de a hegyi harcokra kiképzett gurkhák és a legmodernebb tűzerő kombinációjával szemben persze esélyük sem volt, pedig még egy, a britek által bevett erőd visszafoglalását is megkísérelték. Az utánpótlási vonalat őrző helységek védelmét az alapbázisról érkező  erősítések vették át.

Gyantse (a képen) volt az ország legjelentősebb erődítménye, így a tibetiek ide koncentrálták csapataik javát és a rendelkezésükre álló kb. 20 ósdi ágyút. Egyedül itt ütköztek a britek komolyabb ellenállásba, de júl. 6-ára bevették a várat, elűzve a védőket. Most már megtört a tibetiek ellenállása, következésképp a már kétezres brit haderő ellenállás nélkül vonult be a "leírhatatlanul nyomorúságos és mocskos" fővárosba, Lhaszába 1904. aug. 3-án. A Dalai Láma elmenekült, az amban közölte, hogy nincs hatalma, így Younghusband összeszedett egy új "kormányt", majd aláíratta az Angol-Tibeti Szerződést, mely brit protektorátussá tette az országot.

Az angolok nagyot csalódtak, és kivonulásuk után még helyőrséget sem hagytak hátra. Annyit azért sikerült demonstrálniuk a világnak (az oroszoknak), hogy Tibet a Brit Birodalom illetékessége alá esik.  

 

Oroszország aktivizálódása  miatt Kína másik végén pedig Viktória királynő ferde szemű szövetségesei lettek egyre idegesebbek: következményképpen 1902-ben formálisan is létrejött a brit-japán szövetség. A század végére elkészült  (egy törpe szakaszt kivéve, aminek csak egy nagy háború esetén lenne jelentősége) De Witte gróf szeme fénye, az 1891-ben elkezdett Transszibériai vasút, mely Szentpétervárt köti össze Vlagyivosztokkal, így az oroszok - kihasználva a Boxer-lázadás teremtette káoszt - megszállták szinte egész Mandzsúriát, majd gyorsan folytatták a vasutat Port Arthur felé. Ezzel a Kínai Császárság hatalmas északi sávja (Ujgúria, Mongólia és Mandzsúria) orosz ellenőrzés alá került, és a medve kinyújtotta mancsát Korea felé is. Franciaország 1892 óta amúgy is katonai szövetségese volt, a németek pedig örömmel támogatták, ha az oroszok Távol-Keleten kötik le energiáikat (noha a cár javaslatát szövetségesi viszony létesítésére Kína tájékán bizalmatlanság miatt elutasították). Port Arthur lett a birodalom legfontosabb keleti bázisa és csendes-óceáni kikötője (Vlagyivosztok a jég miatt csak korlátozottan volt használható). Az innen karnyújtásnyira fekvő Korea északi részében pedig sietősen bányászati és egyéb koncessziókra tettek szert.

 

Japán helyzete nem tűnt valami rózsásnak. Ha, visszaemlékszünk, az iparosítást Kína egy évtizeddel hamarabb kezdte, mint Japán, és a kínai külkereskedelem 2. ópiumháború utáni berobbanásának köszönhetően még 1890-ben sem volt a „törpe majmok” gazdasága fejlettebb (vagy max. egy paraszthajszállal). De ettől kezdve elindul az ipari áttörés, és a  Felkelő Nap gazdasága rohamtempóban zárkózik fel.

Korea rendkívül fontos volt Japán számára (a Mandzsu-kor 5. része), a kínai-japán háború is miatta robbant ki. A „japán csoda” levezénylője, Ito Hiromubi el akarta kerülni a konfliktust a cárral, és 1903-ban felajánlotta, hogy elismerik az orosz befolyást Mandzsúriában, cserébe Észak-Koreáért. 1904 januárjában ezt megismételték.

Időközben zajlott a  századforduló utáni világgazdasági válság, amely most a gabonaárak jelentős zuhanásával is együtt járt. Ez a gabonaexport többletére és a külföldi tőkebeáramlásra alapozó orosz gazdaságot különösen súlyosan érintette, éhínségek törtek ki, a belpolitikai helyzet nagyon instabillá vált. A konzervatív klikk a japánokkal érlelődő konfliktust akarta a feszültség levezetéséhez felhasználni, így azok kompromisszumos javaslataira nem válaszolt.