Ott tartottunk tehát, hogy 1915. június 22-én valamivel dél után a britek hatalmukba kerítették Bukoba városmagját.

A britek által ejtett hadizsákmány a következő volt:

• 67 lőfegyver
• 32.000 darab kézifegyverhez való lőszer
• A 7,5cm-es C73-as
• 24 darab hozzávaló lövedék
• 2 géppuskaheveder, adagoló és tengelyre szerelt kerekek
• robbanóanyagok
• kerozin és kenőolaj
• 1 motorcsónak
• 9 nagy kenu
• 2 halászhajó
• 2 kisebb csónak

Itt az ominózus kép az agyarak rakodásáról. Nagyobb verziója sajnos még nincs meg nekem.

Mivel Német Kelet-Afrika el volt vágva a külvilágtól, a veszteség jelentősnek minősült számukra (30 ezer tölténnyel jó sokat lehet lőni). A zsákmányt a britek részben hazahajózták, részben helyben megsemmisítették. Egy rakat elefántagyart is elvittek Bukobából, melynek további sorsa ismeretlen maradt, leszámítva egy fényképet, melyen a Frontiersmen agyarakat rakod ki Kisumuban. Az agyarak tulajdonosa, egy német tiszt nagyon ideges lett tulajdona elvesztése miatt; olyannyira, hogy BKA-ba való betöréseket szervezett később. Nem tudni, hogy ettől az agyarak visszaszerzését remélte, vagy szimplán csak bosszút akart állni.

Az utászok a kormányzó házához érkezve azt látták, hogy a felrobbantással kinyitni óhajtott széfet már valaki felrobbantotta. Stewart ugyanis elfogadta Driscoll aziránti kérelmét, hogy engedjen szabad rablást katonáinak. 

Turner közlegény erről a következőket jegyezte fel naplójába: 

Bukoba messze a legszebb hely, melyet Brit és Német Kelet-Afrikában láttam. Minden kitűnően van elrendezve. Szép európai házak és kertek, árnyas allék, a folyók felett művészi hidak emelkednek, a vízpart és az utak szemnek kellemesek, stb. A bennszülött városrész kellően távol van az európaitól. Mindenféle zsákmány akadt itt és amit csak lehetett, elvittünk. [...] a hivatal épületeit mind felégettük.

A Frontiersmen nem minden tagja vett részt a fosztogatásban. Frederick Selous és Angus Buchanan egybehangzóan írtak róla, hogy őrjáratba lettek küldve a katolikus misszió temploma fölötti dombok környékére. A 25RF többi századparancsnoka azonban teljesen elvesztette az ellenőrzést emberei cselekedei fölött. A katonák alkoholt kezdtek vedelni, céltalanul romboltak és gyújtogattak, bennszülött nőket molesztáltak és legfőképpen mindent elraboltak, amit csak tudtak. A randalírozás a fegyelmezettebb brit osztagokban is visszatetszést keltett, a 2LNL-nek kellett rendet csinálnia a városban. Meinertzhagen megjegyzése szerint:

Utóvégre a Lancs-t kellett bevezényelnünk [a városba], hogy véget vessen neki, mivel Driscoll teljesen elvesztette az irányítást emberei fölött.

A South Downs lankáin George Atkinson elküldte pár emberét, hogy segítsenek a Fusiliers katonáinak az egyik löveg vontatásában, mellyel a kikötő felé igyekeztek. Jourdain alezredes a RF adjutánsát arra utasította, hogy égessék fel és semmisítsék meg a portestáns templom közelében levő német lőszerraktárat. Délután öt óra körül a 2LNL szóbeli parancsot kapott a kikötőbe való visszavonulásra és hogy építsenek ki állásokat a kikötő északi oldala feletti magaslatokat biztosítva. A South Downsról való levonulás közben találkoztak össze a hadtáp melegételt szállító katonáival, melyeket hajnali fél hatkor küldtek ki; így végre megejtették aznapi első étkezésüket.

A lángokban álló erőd.

A Lancs Spur-ön levő pandzsábiakat szintén visszarendelték a kikötőbe. Ők gyűjtötték össze vonulás közben a holttesteket és a sebesülteket.

Selous pátosszal telt feljegyzése szerint: 

Rögtön napszállta után Stewarttól parancs jött, hogy zászlóaljunk vonuljon a rakpartra és hajózzon be rögvest. De elsőként el kellett temetni a halottjainkat. Mély sírt ástunk a homokos talajba a lángokban álló hadianyagraktár és a kormányzói rezidencia között és belefektettük a még mindig véres ruháikba csavart hat holttestet; derék britek holttestét, kik életüket adták a hazáért és a királyért, messze-messze otthonuktól és szeretteiktől. Mindannyian azonnal meghaltak, azonban ketten később szintén belehaltak sebeikbe, akiket a kórházhajóra vittünk és őket is visszahoztuk a partra a tó morajló habjától nem messze eltemetni. Veszeségünk összesen húszra emelkedett, nyolcan elestek, tizenketten megsérültek.

Turner közlegény azt írta: 

Egyike voltam az elesettek sírja fölött díszsortüzet adóknak, és nem emlékszem, hogy valaha is ilyen rettenetes szomorúságot éreztem volna, mint akkor. Remegett a fegyver a kezemben, képtelen voltam egyenesen tartani.

Stewart becslése szerint a Schutztruppe veszteségei a következőképpen alakultak: három európai és 13 aszkari meghalt, 3 európai és 26 aszkari megsebesült. Von Lettow-Vorbeck könyvében 2 európai, 5 aszkari és 7 arab elesettről, valamint 4 európai és 30 afrikai sebesültről ír.

Stewart (kabátban). Valószínűleg semmi köze a veszteségekhez, de olyan szomorúan állnak, mintha gyászolnának, ezért választottam ezt a képet ide.

A 25RF az éjszaka folyamán behajózott. A 2LNL elfoglalta őrhelyeit, Bukobára pedig csend borult - de nem sokáig. A helybéliek rajai megszállták az elhagyott európai városrészt és most kezdődött meg csak igazán a fosztogatás. Stewart hat brit, egy indiai brit és hat görög civilt evakuáltatott Bukobából. Másnap, 1915. június 24-én reggel fél nyolckor a Lancs összes katonája a RUSINGA fedélzetére lépett és a britek elhagyták Bukobát.

A túlzsúfolt RUSINGA-t, mely kórházhajó szerepkört is betöltött, Jourdain alezredes és az indiai tábori kórház rangidős orvostisztje keresztül-kasul járta és rendezett körülményeket teremtett a katonák elhelyezésében. A 3KAR kiküldött egy csapatot a Busira-szigetre, hogy a korábban megpillantott német megfigyelőállás baját ellássák. A NYANZA-ról kihajózó csoport azonban azt állapította meg, hogy a német katonák időközben elködlöttek, valószínűleg egy kenuval vonultak vissza az elmúlt éjszaka folyamán.

SS NYANZA

A tó vize erősen hullámzott egész délután, s sokan tengeribetegségtől szenvedtek. Repülő rovarok miriádjai zümmögtek a levegőben. A rákövetkező napon heves zivatar tört ki, s a sebesülteknek nem tett jót a zsúfoltság. A visszaút alatt a német tábori löveg kiszabadult kötelékeiből és a hullámzásban megdőlő fedélzetről a tengerbe zuhant (igazán hazafias német löveg volt, inkább a tóba ugrott, mintsem fogságba essen).

A RUSINGA június 25-én ért vissza Kisumuba, és éjfélre egyes egységek már a Nairobi felé zakatoló vonaton ültek.

A mindössze néhány kilométerre délre visszavonult 7. FK hamarosan visszatért Bukobába, hogy szemügyre vegye a károkat. Von Stuemer őrnagy elrendelte a bennszülött házak átkutatását, és a rablott javak némelyikét visszaszerezték. A rabolt holmit rejtegetőket szigorúan megbüntették, Ntale főnököt nyilvánosan felakasztották a postaállomás előtt. A várost a németek továbbra is ellátóbázisként használták a Kagera-folyó menti és a belgákkal hadakozó ruandai frontot kiszolgálva.

Von Stuemer főhadnagyként az akkori kormányzóval és feleségével (bal oldalt).

Hans Cory szájhagyományból lejegyzett történeteken alapuló The History of the Bukoba District c. könyvében azt állítja, hogy a német véderő kezdetben mindössze 140 főt számlált Godovius hadnagy (Gudoviusként is írva, később századossá léptették elő) irányítása alatt. Von Stuemer ugyanis a támadást megelőzően Kyakába indult 80 aszkarival egy onnan várt brit támadás elhárítására, vagyis a Kagera-menti brit demonstráció várakozáson felül jól működött. Von Stuemer csapata június 22-én késő éjjel ért csak vissza. Amennyiben ez igaz (márpedig erősen valószínűnek látszik), akkor ennek tudatában a németek mást nem nagyon tehettek, mint harcolva visszavonultak a tízszeres túlerő elől. Ezt a feladatot sikeresen megvalósították, amit emberileg lehetséges volt az adott szituációban, megtették. Négy német halt meg a harcban, egy a South Downsra való visszavonulás közben, a másik hármat később a bukobai temetőben helyezték örök nyugalomra. Az elesett aszkarik számát nem sikerült felidézni a későbbiekben. (Az ütközetben Bukoba feladásakor hátrahagyott német 7,5cm-es C73-as löveg irányítóját, von Brandis hadnagyot Ruhoso-nak, Hosszú Lándzsának keresztelték az afrikaiak, lövegét pedig Pili, vagyis Puffogó Vipera néven emlegették.)

Fecitt szerint az ütközet után von Lettow-Vorbeck leváltotta von Stuemert, és a szigorú fegyelem megköveteléséről ismert Godoviust nevezte ki helyére. Őt a bennszülöttek Bwana Laazima-ként ismerték (Muszáj úr). Én ennek nem találom a nyomát. Való igaz, hogy 1915 decemberében von Stuemer távozott Bukobából, és a környék parancsnokságát Godovius vette át a 7. RK (Reservekompanie) kíséretében, de ennek szervezési okai voltak. A britek 7-8 hajóból álló flotillája uralta a Viktória-tavat és hatásosan akadályozta meg a németek vízi átcsoportosításait Muansa és Bukoba között. Mivel a két kikötő egymással rádiókapcsolatban állt, valószínűsíthető, hogy rejtjeles üzeneteiket a britek megfejtették, és így voltak képesek a megfelelő időben felbukkanni. Ezért a két központ valójában egymástól elszigetelten működött, s így mint von Lettow-Vorbeck visszaemlékezésében leírja, célszerűnek látszott külön-külön a főparancsnokság irányítása alá vonni őket. Mindez ráadásul hat hónappal a bukobai rajtaütés után játszódott le, ezért ezt a felmentési kitétel szerintem téves.

A bukobai rajtaütés sikere jó hírként terjedt szét a katonák és a civilek közt BKA-ban. 

Meinertzhagen a bukobai vállalkozás idején.

Richard Meinertzhagen százados, a művelet hírszerzőtisztje sajtóközleményt szerkesztett róla, melyet a kelet-afrikai vezető lapok természetesen egészében lehoztak. Tanga és Jassin után a győzelem, még ha valójában igen mérsékelt erők ellen vívták is ki, felvillanyozólag hatott. A művelet többé-kevésbe az elképzeléseknek megfelelően zajlott le, a távírótornyot lerombolták és a veszteség  csekélynek minősült.

A 25RF az alapkiképzés befejeztével átesett a tűzkeresztségen, s immár harci tapasztalatot is szerzett. Az EAR géppuskásai jól harcoltak, de megszenvedték, hogy az ellenségnél vérbeli profik kezelték az géppuskákat. A 28. indiai hegyiüteg is jól teljesítette a feladatát. A 2LNL szokás szerint megbízhatóan harcolt, 46 első alkalommal tűzharcot látó géppuskákhoz beosztott afrikai hordára megállta a helyét. Nem működött azonban továbbra sem a kommunikáció. A parton álló műveleti központtól előre lassúvá vált az információcsere, így a flotilla támogató tüze nem érvényesült. A hadtáp nem volt képes a katonákat étellel ellátni, illetve némely esetben félnapos késéssel érte utol őket a menázsival. A szanitécek minden tőlük telhetőt elkövettek a sérültek kezelése érdekében. Hogy a visszaúton mégsem sikerült kellően ellátni őket, az inkább annak a számlájára írható, hogy külön kórházhajót nem rendeztek be számukra. Jourdain megjegyzése szerint erre a célra a CLEMENT HILL-t lehetett volna igénybe venni, ami nem tudjuk miért, nem történt meg. A tengerészet a maga részéről minden igényelt segítséget megadott, és teljesítette a rábízott feladatokat.

Amit hibáztatni lehet, az a tervezés és a felderítés hiányossága. A hírszerzés előzőleg nem készített a haditervek kidolgázását jobban segítő operatív anyagot a terep nehézségeiről. Ennek oka részben az volt, hogy Bukoba a tó túlpartján feküdt, így nehezebb volt róla információkat szerezni, mintha szárazföldi határon lehetett volna átküldeni ügynököket. A művelet lefolyása közben is sikerült olyan értesüléseket elterjeszteni, amely némi pánikolásra adott alkalmat.

Az eredeti tervben a település központjától délre eső kikötőben tették volna partra a 3KAR katonáit. Ettől az a tény tántorította el Stewartot, hogy a Busirán fellőtt jelzőrakéták riadóztatták a bukobai helyőrséget. Ha ez nincs, akkor a tényleges partraszállás helyénél egy német szemszögből jóval könnyebben elérhető, brit szemszögből jóval kevésbé biztonságos ponton kísérelték volna meg a partraszállást. Ebből akár egy igen véres, netán kudarcot hozó kétéltű hadművelet is kisülhetett volna, mely során a németek a partról lövik az oda igyekvő csónakokat, kompokat. Talán nem kell tovább ragozni, miért bizonyult helyes döntésnek a partraszállás áthelyezése, ha már az észrevétlen megközelítést elbaltázták.

Driscoll és Pocock

Geoffrey Pockock One Hundred Years of the Legion of Frontiersmen c. könyvében megemlíti, hogy Tighe dandártábornok nem volt hajlandó semilyen jutalmat, semmifajta elismerést, kitüntetést kiosztani a bukobai hadműveletben részt vettek számára, az atrocitásokra való tekintettel. Eddig Fecitt őrnagy értékelése.

Az én személyes hozzátennivalóm:

Tighe ddtb. intézkedése első látásra jót tesz az ember igazságérzetének, mivel az elismerések megvonása en bloc az egész vállalkozás lefolyását amorálisnak bélyegzi meg. Alaposabb átgondolás után azonban észre kell venni, hogy az intézkedés a vétkeseket nem büntette meg, ellenben a valóban magukat kitüntető, kiemelkedő teljesítményt nyújtó katonákat, akik valószínűleg pont nem a lakosság kínzásában jeleskedtek, hátrányosan érintette.

A Frontiersmen bizonyos elemei gondolhatták azt, hogy mint irreguláris erőnek joguk van a szabad rabláshoz, de ezt elöljáróiknak jobban kellett volna tudniuk. A Royal Fusiliers anyaezred részévé válás után a zászlóalj nem volt többet irreguláris. Fecitt megjegyzi, hogy Driscoll engedélyt kért Stewarttól a rablásra még annak megkezdése előtt; valószínűleg azért, mert tudta, hogy ha nincs engedély, az sem fogja visszatartani emberei egyikét-másikát.

Az elégtelen hírszerzési anyag miatt Stewart rögtönzésekre  kényszerült (amit globálisan jól oldott meg), és a hadtáp hiába dolgozott folyamatosan, akkor sem tudta ellátni a katonákat. Egy átkoplalt napot követő átfázott éjszaka akár romba is dönthette volna a katonák harcképességét, hiszen emlékezhetünk, Tangánál részben ilyen tényezőkön múlott az indiai katonák morális összeomlása. Volt azonban egy nagy különbség a két eset között. Bukobát magasan motivált zászlóaljak támadták meg (2LNL, 25RF), melyek legénysége ráadásul nem a gyarmati háborúért kevéssé  lelkesedő indus volt, hanem anyaországi brit, aki jól tudta, hogy a hazájáért harcol, ha mégoly távoli színtéren is. Ellensége azonban ugyanolyan német, mint aki odahaza Európában Párizs kapuin dönget. A 3KAR pedig azon a színtéren küzdött, ahol a legilletékesebb volt, otthonában, Afrikában, ráadásul ők mindig is alapos fegyelmi kiképzést kaptak.

A szürreális "távíróállomás" szükségantennája.

Ami a művelet lényegi célját képző rádióállomást illeti: a brit haderő célt ért, és ellátta a baját. A dolog tulajdonképpen aligha volt váratlan, tekintve, hogy 1914. október 29-én egyszer már megpróbálták az állomást eliminálni. Ám akkor a Viktória-tóról egy felfegyverzett hajóról leadott lövések csak elhanyagolható károkat voltak képesek okozni. Azonban eddigre a német híradástechnika már megtanulta, hogyan kell szükségantennákat emelni, úgyhogy Bukobától délnyugatra, Kamashumu mellett csakhamar újra működött egy távíróállomás. 80 méternyi antennát feszítettek ki ellensúlyok segítségével egy 27 méteres fára. Muansa rádióadása csakhamar tisztán fogható volt (adót nem lehetett építeni hozzá). Ezt a neoprimitív technológiát különben a németek az egész kelet-afrikai hadjárat alatt sikerrel alkalmazták, így soha nem lehetett teljesen elvágni őket a külvilágtól.

Nos, ennyit tehát Bukobáról. A következő posztban a kelet-afrikai nagy tavakra evezünk, hiszen ezek jókora részét képezték a frontvonalnak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.