"Wen Jiabao kínai miniszterelnök nemrégiben a Financial Timesnak elmondta, hogy nem lát esélyt arra, hogy Kína húzza ki a többi országot a pácból. Arra szólította fel az USA-t, hogy tartsa magát korábban tett ígéretéhez, vagyis őrizze meg hitelességét és vállaljon garanciát a kínai tulajdonban álló eszközök biztonságosságára."
(Portfolio.hu, 09.04.08)

A 2. ópiumháborútól a japán-kínai háború kitöréséig terjedő időszak a kínai történelem talán legvitatottabb korszaka. Ezt kísérelem meg összefoglalni, úgy, hogy a  fajsúlya miatt kénytelen vagyok kétfelé bontani. Ami pl. azt jelenti, hogy a korszak gazdaságáról ebben írok, a külpolitika és az udvar eseményeiről javarészt a következőben.

A következő évben Mandzsúriában meghalt az államügyekkel nem törődő, és kicsapongó életet élő beteg Xian Feng (1851-1861) császár. Testvére, Gong herceg, szövetségesei  segítségével puccsot hajtott végre a kijelölt régensi csoport ellen, és az elhunyt császár egyetlen fiának (egyben örökösének) anyját -Cixit- neveztette ki régenssé. Papíron ez kettős régensséget jelentett : a másik illetékes az özvegy császárné volt, de őt egyáltalán nem érdekelte az uralkodás (Tong Zhi = Együttes Uralkodás)

Felcsapva gyakorlatilag bármelyik történelmi könyvet, ami a középkorral és/vagy a kora újkorral foglalkozik, a francia királyságnál megtaláljuk ezt a kedves megállapítást: a száli törvény kizárja a nőági örökösödést. Természetesen, ahogy ez lenni szokott, így ebben a formában igaz is, meg nem is. Nézzük meg egy kicsit jobban, hogy véletlenek egész sora, illetve egy félrelépő királyné leányának kiszorítása a hatalomból hogyan vezetett el a Capeting-ház saját csapdájába eséséhez, majd kihalásához, és a középkor legpusztítóbb eseménysorához, a százéves háborúhoz.
 

Az előzmények

A középkori Francia Királyságban a feudális szokásjog nem ismerte a fiági és a nőági örökösödési jog közötti különbséget: birtokot, koronát ugyanolyan joggal örökölhetett leány, mint fiú. Ez a királyi pozícióban egészen a 14. századig nem jelentett semmiféle gondot: a Capetingek rendkívül termékeny családnak bizonyultak, több mint 10 generáción keresztül mindig volt fiú örököse a királyi címnek.
Az első problémák 1314-ben kezdődtek…

Az alábbiakban Montet újabb postját olvashatjátok. A Morgarteni fiaskó után a Habsburgok nem szerveztek rögtön büntető expedíciót. Hogy miért, ennek több oka is lehet, többek között megemlíthetjük Frigyes és Bajor Lajos vetélkedését, de valószínű, hogy fontos szerepet játszott ebben az is, hogy a XIV. századra a Habsburg család földrajzi súlypontja tagadhatatlanul az ausztriai birtokaira helyeződött át. A keleti tartományokban szükséges konszolidáció elvonta az erőket a helvét pozíciók visszaállításától. 1379-ben azonban III. Lipót örökölte a nem-osztrák területeket, így azok újra felértékelődtek, ráadásul Lipót rátermett vezető és katona volt.

A stratégiai játék mániások által jól ismert Total War sorozat újabb része, az Empire Total War március legelején jelent meg. Valószínűleg sokan várták már a folytatást. A Total War sorozat (Shogun Total War, Medieval Total War, Rome Total War, Medieval Total War II) egy kettős játék: egy körökre osztott stratégia, és real time taktika egyben. A játék egy ország menedzseléséről szól (némi gazdaság, diplomácia, de leginkább háborúk), amelynek a legfontosabb része a terjeszkedés egy provinciákra osztott világban (ez lehet Japán, a Mediterráneum, Európa, vagy - a kritika tárgyában - Európa, India és az Újvilág). A terjeszkedés folyamán pedig elkerülhetetlen csatákat vívni, és ez a legtöbb rajongó szerint a játék lényege, ugyanis ez a része a legkidolgozottabb.
Az Empire Total War a kora újkor második felében játszódik, 1700 és 1799 között. Ebből következően ez az első Total War játék, amely már a globális porondon játszódik, kilép Európából: van (észak) amerikai, és indiai porond is ahol terjeszkedhetünk, illetve még néhány övezet, ahol kereskedni lehet. Sajnálatos módon ez nem növelte meg érdemben a provinciák számát, ugyanannyi van kb. mint a korábbi részekben. Ráadásul ezek egy része az Újvilágban üres, és nem is lehet velük mit kezdeni. Ez mondjuk engem zavar. Jópofa egész Európát elfoglalni, de inkább legyen több provincia, és ne világuralmi célokról szóljon az egész. Mert az (legalábbis számomra) rontja a beleélhetőséget.  

Barack Obama minap Pekingben kérte meg Kínát –mint az amerikai államadósság legnagyobb (kb. 1/3-ának) finanszírozóját-, hogy továbbra is szíveskedjenek vásárolni az államkötvényeiket. Ez még 10 éve is elég meglepő hír lett volna, hát még Mao halálakor, amikor az 1 főre eső kínai jövedelem valahol az afrikai szinten volt található.

Az argentin események 1943 után érdekes fordulatot vettek. 1943-ban puccs döntötte meg Ramón Castillo kormányzatát. Castillo maga is egyfajta diktatúrát akart bevezetni, de a konzervatív párt az 1944-es választásokon nem őt, hanem a nyíltan angolpárti Robustiano Patrón Costas-t akarta indítani, ez pedig a jobboldal jelentős részének nem tetszett. A katonai puccs, amelyet az argentin hadsereg vezérkari tisztjeiből szerveződött GOU hajtott végre, a saját oldaláról döntötte meg a kormányzatot, az argentin jobboldal ekkora ugyanis két részre szakadt. A hagyományos konzervatívok nem láttak kivetnivalót abban, hogy a befektetések döntően külföldiek, az ország gazdasága a mezőgazdaságon alapszik, és a legfontosabb kereskedelmi partnerei az angolszász országok, az USA és Nagy Britannia. Az ő prominenseik voltak a legfontosabb argentin tőkések és nagybirtokosok. A GOU, és a konzervatív párt másik része viszont máshogy képzelte el a jövőt, az ország fejlődésének zálogát a hazai iparban, a gazdasági függetlenségben látták, és a nagy többségük szimpatizált az európai autoriter rendszerekkel, főleg Mussolini Olaszországával. A GOU és a konzervatívok között tehát alapvető ellentétek húzódtak egy sereg kérdésben, így az előbbiek hatalomra kerülése majdnem a teljes korábbi politikai elitet a diktatúra ellenzékévé tette. Ebben a helyzetben nyilvánvalóan új támogatókat kellett a katonáknak találniuk, és ezt a réteget a GOU egyik fontos tagja, Juan Domingo Perón a munkásságban vélte megtalálni.

Ebben a postsorozatban a címben szereplő két dél - amerikai állam 20. századi történelmével, és annak a gazdasági fejlődésre gyakorolt hatásával fogunk foglalkozni. A téma több szempontból is tanulságos. Míg Chíle Latin Amerika bezzegországa és sikertörténete, addig Argentína fordított utat járt be, és ma az egyik legtipikusabb példája a rosszul menedzselt országoknak. Tanulságos az, hogy két, hasonló feltételekkel induló, azonos kulturális közegbe tartozó ország fejlődése mennyire különválhat. Tanulságos továbbá azért is, mert e két fejlődési út nagyon sok párhuzamot mutat a közép - európai posztszocialista országokkal, és itt is vannak pozitív, vagy negatív értelemben kiemelhető országok, elég ha Szlovákiára, vagy éppen Magyarországra gondolunk.

A századelő

Nem akarnám a posztot Ádámnál és Évánál kezdeni. A két ország fejlődési útja igazából a két világháború közötti időszakban ágazott el, így az azelőtti időszakkal nem foglalkoznék túl sokat. A két ország sok tekintetben hasonlított egymásra: először is mindkettő lakosságának túlnyomó többsége európai bevándorló, se számottevő indián, se fekete lakossága nem volt egyiknek sem. Mindkét állam kedvelt célpontja volt az európai bevándorlóknak, köszönhetően többnyire mérsékelt égövi klímájuknak. Továbbá, a XX. század elején mindkettő gazdasága fejlődő országokra jellemző vonásokat mutatott. Ezek jellemzői a hazai ipari és szolgátató szektor fejlettlensége, a gazdaság alapvetően kevés exportcikkre épült, és a lakosság nagy részét a mezőgazdaság foglalkoztatta. Kettejük közül egyértelműen Argentína volt kedvezőbb helyzetben: az ország gazdasága ugyan a mezőgazdaságra épült, ami nem éppen a fejlettség jele. De a déli féltekén Ausztrália mellett az egyetlen ország, amelynek igen nagy kiterjedésű kontinentális éghajlatú területei vannak, ahol ugyanaz a mezőgazdasági tevékenység végezhető, mint Európában, mindez ráadásul fél év eltéréssel, ez elég speciális és kedvező helyzetbe hozta az országot. Argentína a XX. század elején egy főre jutó GDP alapján a világ első 10 országa között volt. Ez az adat ugyan félreértelmezhető, mert nem jelent egyértelmű fejlettséget, de relatív gazdagságot igen. Az ország főleg mezőgazdasági termékek kiviteléből élt (gabona, hús, gyapjú, bőr). Chíle ezzel szemben lényegesen kedvezőtlenebb adottságokkal rendelkezik, bár itt található a déli féltekének egyik legnagyobb mediterrán éghajlatú vidéke, de az ország területének elég jelentős része nem alkalmas mezőgazdálkodásra. Azonban vannak / voltak fontos nyersanyagai: a réz, és a salétrom. A salétrom jelentősége az első világháború után lényegében megszűnt, ettől kezdve egyedül a réz vált a legfontosabb exportcikké. (Már ezen a ponton érdemes belegondolni a magyar - szlovák párhuzamba).

Egy érdekes, és izgalmas kérdést boncolgatunk az alábbi posztban: Vajon a magyar őstörténelem mai formájában egy humbug? Vajon tényleg igaz az, hogy az osztrák uralkodóház utasítására Magyarországra behívott idegen történészek bábáskodtak a magyarság őstérténetének megalkotásánál? És az egésznek tényleg csak az volt a célja, hogy megroppantsák a rebellis magyarok gerincét, elejét véve a további forradalmaknak? Megpróbáltunk utánajárni.

A beavatkozás elmélete

Nos, a témával szembesülő lelkes érdeklődők rögtön szembetalálják magukat a téma kimeríthetetlen gazdagságával. Valójában a Habsburg-beavatkozás elmélete csak egy igen kis részét alkotja annak a mostanában alternatívnak elnevezett őstörténeti tárgyú irányzatnak, amely tekintélyes szeletet tudhat a magáénak a magyar könyvpiacon. Ezek az őstörténeti irányultságú, a szakmabeli kutatók által dilettánsnak tartott vonulat nem egységes: vizsgált témái, eredményei egymástól eltérnek, rokonított népek széles tárházát nyújtva a magyarságnak. Amiben közösek: a jelenlegi finnugor elmélet tagadása.

A téma gazdagsága miatt lehetetlen egy posztban feldolgozni, így csak és kizárólag leszűkítetten fogunk foglalkozni a beavatkozás elméletével. Nem foglalkozunk jelen írásunkban azzal, hogy a magyar nyelv tényleg finnugor eredetű-e, vagy sem; nem teszünk őstörténeti kitérőket, és nem foglalunk állást a kérdésben; pusztán az érdekel minket, hogy az őstörténetünkbe történt-e beavatkozás az uralkodóház részéről. Valójában még így is számos ponton vádolják beavatkozással az egykori uralkodóházat, ezért további szűkítéseket kell tennünk, vállalva azt, hogy a téma megragadása nem lesz teljes. A Habsburgok kiritkájába belefér olyan, helyenként gyűlölettől erőteljesen átitatott munka, mint Gelsei Bíró Zoltáné, valamint a másik véglet is, amikor a magyar történelem sajátos szempont szerinti bemutatása az adott szerző célja, és ennek keretében igyekszik azért minimális tudományos igénnyel bírálni az uralkodóházat.

Ahogy az előző posztban már említettem, Habsburg Rudolf halála cselekvésre késztette az őskantonokat (waldstätten), és a megkötötték az örök szövetségüket, hogy kölcsönösen megvédik egymást a külső támadóktól, illetve megvédik az addig megszerzett szabadságjogaikat. Fontos leszögezni, hogy ez nem tekinthető a mai értelemben vett függetlenségi mozgalomnak. A XIII. század Német-Római Birodalmában az egyes területek (hűbéresek) nem akartak a birodalomtól függetlenül élni. Amit viszont nagyon komolyan vettek, hogy a birodalmi szabadságjogokhoz (közvetlenül a császártól függtek, saját maguk intézték a bíráskodásukat, stb.), amelyet megszereztek, ragaszkodtak. Mivel a XIII. századra gyakorlatilag a Habsburgok váltak a mai Svájc területén a legjelentősebb hűbérurakká, ezért a waldstätten törekvéseit ők veszélyeztették leginkább. Ráadásul a felkapaszkodó Habsburgoknak sikerült 1273. október 1.-én a legmagasabb birodalmi rangot, a császári címet megszereznie. Innentől kezdve egyre gyakrabban ez a család adja a császárt a birodalomnak, míg a XVI. Századtól, az I. birodalom bukásáig (1803) családi hozománnyá válik. A waldstätten számára felettébb kellemetlen, hogy aki megvédhette jogaikat (a császár) és aki veszélyeztette (Habsburg) az egy és ugyanaz a személy volt.

A Kínai gazdaság 1820-ban még nem csak messze a legnagyobb kibocsátással rendelkezik a világon*, de a világ össztermelésének egyenesen a harmadát adja, majd ez az arány a dinasztia bukása idejére 9 % alá zuhan (OECD).
 Az a gazdaság zuhan ekkorát, mely előtte gyakran nem csak a legnagyobb összteljesítményű, de  mindig az egyik legfejlettebb is volt..

  
A nagy uralkodó, Kangxi által lefektetett gazdaság- és belpolitikai irányvonalakat követték tehetséges utódai -Yongzheng (1723-1735) és Qianlong (1736-1796)- császárok is. Sőt néhány téren még rá is tettek egy pár lapáttal. Ilyen volt pl. a kínai kultúra és a tibeti lámaizmus látványos támogatása, vagy a neokonfuciánus hagyománytisztelet kihangsúlyozása. A külpolitika is a megkezdett úton haladt tovább : nyugat felé területek bekebelezése, déli irányban hűbéres államok, északon viszont a jószomszédi viszony.

(A földrajzi objektumok elnevezéseinek mai változatát használom a nemzetközi standardnak elfogadott pinyin formában, kivéve a széles körben meghonosodott városneveket - pl. Kanton, Peking, stb.)
 
 A sárkány és a medve
  
Ázsia akkori két szupernehézsúlyú bokszolója egymásnak máig kölcsönösen leghosszabb határvonallal bíró szomszédai is, ami bőven adott volna lehetőséget konfliktusokra. Ráadásul a sok ezer km-es közös határok mentén számtalan olyan nép élt, melyeket könnyen fel lehetett volna használni terjeszkedés ürügye céljából. Mégsem ez történt, sőt Oroszország egy évszázadra Kína legjelentősebb (gyakorlatilag egyetlen komoly) exportőre lett.

A németek a Magyar Királyságban. Forrás: A történelmi Magyarország atlasza és adattára, Talma Kiadó, 2005

A magyarországi nemzetiségeket számba vevő sorozatunkat a németekkel folytatjuk. A németség lélekszáma majdnem akkora volt, mint a szlovákoké. Ez az adat azért is meglepő, mert ha térben nézzük, alig látszanak. A németség ugyanis inkább kisebb tömbökben, és városokban élt, és egyébként származását tekintve sem volt egységes.
A németek két komolyabb, és több kisebb hullámban kerültek a Magyar Királyság területére. Pontosabban, a beköltözésük már Szent István óta folyamatos, de a beolvadásuk is. A 19. század végén az országban élő németeket két nagyobb csoportba volt szokás sorolni. A kisebb, ámde akkor már majdnem 700 éve az országban élők voltak a szászok, a nagyobb, de csak a török kiűzése után az országba települteké pedig a svábok.
A szászok evangélikusok voltak, legnagyobb tömbben dél Erdélyben éltek, ámde itt is kisebbségben voltak a románokhoz képest. Egy kisebb tömbjük élt Beszterce környékén Erdélyben, illetve a Szepességben éltek még nagyobb számban. A múlt idő használata azért indokolt, mert a Kárpát Medencei németség mára gyakorlatilag eltűnt. Nagyobb részüket a II. világháború után telepítették ki (már akit nem öltek meg), a kisebb részük (a romániai németek) pedig a szocializmus időszaka alatt távozott nyugatra némi konvertibilis német márkáért cserébe...

Az alábbi postsorozatban az újkori Magyarország etnikai viszonyainak leírására vállalkozom. Ennél többre nem. A 18-19. századi nemzetiségi kérdés meglehetősen összetett téma, a politikai vetület külön sorozatot ér önmagában. Az is lehet, hogy erre is sor kerül a jövőben. :)
 

Magyarország néprajzi térképe. Szerkesztette: Gróf Teleki Pál, 1919 Pannon enciklopédia. A magyarság története. Szerkesztette: Kuczka Péter. Dunakanyar 2000, Budapest, 1994, 303. oldal.

A Magyar Királyság valójában mindig soknemzetiségű állam volt, bár ez nem meglepő, mivel mindegyik másik is. A nacionalizmus kibontakozása előtt ugyanis nem a beszélt nyelv volt a fő identitásmeghatározó, így annak egységesítő hatása sem létezett. Ennek következtében a felvilágosodás és a nacionalizmus előtt nem léteztek a modern nemzetek se. Ezt anélkül, hogy komolyabban fejtegetni kezdeném (biztosan lesznek, akik ezt hitetlenkedve tagadni fogják, és még ellenpéldákat is felsorolnak), csak annyit jegyeznék meg, hogy a vallás, vagy a társadalmi csoporthoz tartozás sokkal fontosabb közösségképző volt. A premodern korszakban a nemzetiséget vizsgálni tehát eleve félrevezető, mert mai szempontok szerint vizsgálunk olyat, ami akkor nincs is. Valójában a mai nemzetiségek előzményei már megfigyelhetőek persze, de sok esetben azért csalóka képet adnak. A beszélt nyelvből ugyanis az sem feltétlenül következik, hogy az adott nyelvű közösség később a vele egy nyelvet beszélőkkel fog egy nemzetet alkotni. Magyarországon a nacionalizmus (=nemzeti ébredés) megjelenése a 18. század végére tehető, de ez után még jó ideig csak az elitet (a nemességet és az értelmiséget) "csapta meg a szele". Tömegeket befolyásoló eszmévé a nacionalizmus csak a 20. századra vált. Ennek a mi szempontunkból azért van jelentősége, mert az újkori Magyarországon az etnikai hovatartozás - mivel a lakosság jelentős része még prenacionalista szempontok szerint sorolta magát társadalmi csoportokhoz - messze nem volt olyan hangsúlyos, mint ma, és mint látni fogjuk, nem is olyan egyszerű lehatárolni a dolgokat.

A magyar tudományos ismeretterjesztés ma újra gyerekcipőben jár – a „boldog” nyolcvanas éveket már rég magunk mögött hagytuk. Biztos vannak, akik emlékeznek még a Szivárvány sorozatra, a különböző, néha ifjúsági magazinként aposztrofált folyóiratokra, amelyek még komolyan vették az ismeretterjesztés nemes feladatát. Azokra, amelyek ha nem is a legújabb tudományos eredményeket közvetítették, de képesek voltak közérthetően, fogyaszthatóan és nagy közönség számára is elérhetően tálalni a történelmet.

Ma, a digitális korszak elején, hatalmas lehetőségek nyílnának az ismeretterjesztés előtt: a neten keresztül gyakorlatilag a teljes célközönség elérhető, a felhasználható eszközök száma pedig közel korlátlan. Videók, interaktív térképek és más oktató anyagok segíthetik a történelem olyan szintű bemutatását, amire korábban talán csak nagyobb kutatóintézetek és tematikus tévécsatornák voltak képesek.

De ma itthon, Magyarországon, ebben is le vagyunk maradva, évekkel, ha nem évtizeddel legalább, mint annyi minden másban. A tőkeerős médiavállalkozások néhány pozitív példától eltekintve (pl. Múlt-Kor online magazin) igencsak mostohán tekintenek erre az egyébként szép és izgalmas feladatra – amire minden bizonnyal kereslet is lenne. De ezek a szép példák is inkább váltak az utóbbi időben hírgyárakká, mint ismeretterjesztő fórumokká. Nagyiparilag fordítják le a különböző külföldi forrásokban megjelenő cikkeket, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Előnye, hogy a cikk megjelenésével majdnem egy időben az angol fórumokat nem ismerő, vagy angolul nem tudó célközönséghez is eljutnak a legfrissebb hírek. Hátránya, hogy legtöbbször olyan ember fordítja, akinek a leghaloványabb fogalma sincs magáról a témáról, így könnyedén beleesik a félrefordítás „nemes” hibájába, így az ismeretterjesztés egyik legalapvetőbb célkitűzése,a történelmi pontosság szenved nem is akármekkora csorbát.
 

Számunkra is meglepő módon (hogy telik az idő...) február 14-én ünnepelte a blog az egy éves fennállását. Pontosabban akkor jelent meg az első post, amelyet azóta egyébként meglehetősen sokan olvastak. Oké, kicsit elcsúsztunk az ünnepléssel, de még benne vagyunk a hét napban. :)

Annak idején tartottunk attól, hogy a kezdeményezésünk hamar ki fog fulladni, és nagyjából hangtalanul elhal, de ehhez képest szerencsére egyelőre az ellenkezője igaz az egésznek: a blog él, és virul, a szerzőgárda is gyarapodik (habár Bögöy még mindig nincsen kész az első postjával), és - mostmár mondhatjuk, hogy rendszeresen - ki szoktak kerülni írásaink az index címlapjára. (Ezért egyébként ezer köszönet, és a Jóisten tartsa meg ebbéli jó szokásukban a szerkesztőket.) A statisztikai adatokról most nem akarnék írni, Kaif főszerkesztő kolléga már írt erről az újévi köszöntőjében. Különböző visszajelzésekből azt látjuk, hogy a blogunkat sokkal komolyabban veszik annál, mint egy egyszerű, civilek írta blogot, és ez jó. Azt is látjuk, hogy pinák, szakítások, BKV, és izomtibor mellett van tömegigény a történelemre is, pláne ha az érthetően, és izgalmasan van előadva, ami szintén jó. Egyszóval (azaz néggyel): elégedettek vagyunk az eddigiekkel.