Lazika

Lazika, grúzul Egrisi egy dél kaukázusi királyság volt, nagyjából a mai Abházia és Délnyugat Grúzia területén. A királyság az ősi Kolkhisz területén jött létre, a kialakulásában a kis ázsiai térségben bekövetkező hatalmi viszony változások játszottak szerepet. Ebben a postban nem akarnék különösebben kitérni a Perzsa Birodalom és a római hódítás között Kis Ázsiában és a Kaukázus térségében lezajló változásokra, a mi szempontunkból az érdekes, hogy a kaukázusi és kelet anatóliai térség egyfajta párthus/szasszanida - római ütközőzónává vált. Róma kiterjesztette a fennhatóságát a térség egy részére, de nem volt abban érdekelt, hogy tovább terjeszkedjen. Lazika, tengerparti fekvése miatt római fennhatóság alá került, de határprovincia lett, amelynek keleti szomszédságában egy független királyság létezett, a kaukázusi Ibéria. De még a meghódított területeken is inkább csak a görög gyarmatvárosokra szorítkozott a római uralom, a térségben élő törzsekre csak korlátozottan (hasonlatosan az észak afrikai római uralomhoz, ahol a hegyekben élő berberek bár névleg római alattvalók lettek, de a birodalom nem szólt bele az életükbe). A közvetlen római uralomnak a grúz laz törzs vetett véget a 3. században, akik megalapították a Laz királyságot, ezt az államot nevezték a görögök Lazicának, a perzsák pedig Lazisztánnak.

A vandálok

A vandálok egy mára kihalt keleti germán nyelvet beszéltek, amelyről meglehetősen keveset tudni, de valószínűleg közel állt a gót nyelvhez. A mai Szilézia területéről vannak róluk az első források Marcus Aurelius idejéből, a kr. u. 2. század második feléből. Az 5. század elején már a rajna mentén találjuk őket, ahová a hunok elől menekültek a nyugati gótokkal, majd a Rajnán átkelve egészen az ibériai félszigetig előrenyomultak és a félsziget déli részét uralmuk alá kerítették. De itt sem maradtak sokáig, Gaiseric királyuk uralma alatt 428-ban átkeltek a gibraltári szoroson észak Afrikába, és 10 év alatt a térség teljes területét uralmuk alá vonták (előtte természetesen jól kirabolták és elpusztították). Gaiseric vandáljai a római flotta igen tekintélyes részét is megszerezték, amellyel képesek voltak ellenőrizni a Földközi tenger nyugati medencéjét, és időnként a keleti részébe is be - be törtek. A flotta segítségével Szardíniát, Korzikát, Szicíliát, és a Baleári szigeteket is uralmuk alá hajtották, majd 455-ben kirabolták Rómát.

Előzmények

Zénó utóda, I. Anastasius (uralkodott 491 és 518 között) az isauriai dominanciának is véget vetett, és pénzügyi reformjaival tovább növelte az állam bevételeit, megnövelve annak a gazdasági és ezen keresztül katonai erejét is: megszüntette a fejadót (Chrysargyron), és egyfajta jövedelemadót vezetett be, amely a megszüntetett fejadónál jóval igazságosabb volt. Emellett világosan definiálta a pénzek súlyát (ekkoriban az érmék értéke megegyezett a bennük található nemesfémek értékével), ezzel értékálló pénzt hozott létre (az érmék nemesfémtartalmának csökkentése kedvelt bevételnövelő eszköze volt az uralkodóknak, de ez inflációt is okozott, szóval visszaüthetett). Uralkodásakor ugyanakkor kénytelen volt szembesülni azzal az állapottal, amely a következő évszázadokat is jellemezte: két frontos harcra kényszerült: a Balkán szomszédságában megjelentek a szlávok, és egyes bolgár törzsek, akik folyamatos rajtaütéseikkel zaklatták a balkáni tartományokat, keleten pedig a Szasszanida Birodalom tört be Kis Ázsia keleti részébe, de pár éves háború után a felek a korábbi status quo mentén békét kötöttek.

Előzmények

A Római Birodalom részekre szakadásának előzményei még az interregnum időszakában és az utána lezajlott eseményekben keresendők. A Severus dinasztia kihalása után 235 és 284 között 50 évig folyamatos belharcok zajlottak a birodalomban, amíg végre 284-ben Diocletianus képes volt a hatalmat megkaparintani és leszámolni az ellenségeivel. Ugyanakkor rájött egy fontos dologra: a birodalom kiterjedése miatt már nem lehetett egy kézben tartani a birodalom irányítását, ezért bevezette a társcsászárok intézményét, és felosztotta a birodalmat. Ez a felosztás a továbbiakban is megmaradt, habár az változó volt, hogy hány részre osztották azt. Ez még nem jelentette a birodalom végleges kettészakadását, bár rendszeres belharcokat eredményezett, de száz évig még rendre megtörtént az újraegyesítés. Ugyanakkor a társcsászári intézmény mellett egyéb tényezők is voltak, amelyek ebbe az irányba mutattak: az egyik legfontosabb a nyelvi különbözőség a birodalom nyugati és a keleti fele között. A nyugati részek közigazgatásban használt nyelve ugyanis a latin volt, ezzel szemben a keletié a görög. A nyelvi különbségek mögött jelentős kulturális különbségek is meghúzódtak, illetve a keleti birodalomrész gazdaságilag sokkal fejlettebb volt. Nyugat jobban ki volt téve a barbár támadásoknak, kevéssé volt városiasodott stb.

A végleges szakadás végül 395-ben, Theodosius halálával következett be, aki a két birodalomrészt a két fiára hagyta.

Bizánc Európa középkori történelmének egyik legfontosabb szereplője. Szerepe és a kontinensre gyakorolt hatása a legnagyobb államalakulatokéhoz mérhető. Mégis, Bizáncra sokkal inkább, mint egy kicsit európai, de kicsit idegen államalakulatra szokás tekinteni, amely átmenet nyugat és kelet között, de nem igazán része nyugatnak, Európának. Bizánc szerepének, hatásának értékelése mindenképpen nagyon összetett dolog.

Bizánc és a nyugat

E szerepet megfogni a legegyszerűbben úgy lehet (és bár ez némiképp leegyszerűsítés), hogy más úton indult el a Római Birodalom felbomlása után, mint a nyugati kultúrkör. A kora középkori nyugat európai és bizánci társadalom, gazdaság és kultúra között fokozatosan egyre nagyobb különbségek alakultak ki, amelyet az 1054-es egyházszakadás jól jelképez. Valójában e különbségek kialakulása a két térség eltérő földrajzi és társadalmi viszonyaiből következik:

A nevekből az azt viselők életkörnyezetéről, annak gazdasági, katonai, szociális, kulturális és egyéb szervezettségére, fejlettségére következtethetünk. Hangsúlyosan meg kell különbözteti egy név keletkezésének állapotát, s az idő közbeni módosulásait, így az időtényező fontos szerepet tölt be egy ma használt vezetéknév alakjának kialakulásában.

A bolgárok eredete meglehetősen összetett, a mai bolgár nép ugyanis három egymásról merőben különböző eredetű népesség összeolvadásával jött létre, ahol mindhárom alkotóelem mást adott. Éppen ezért a téma meglehetősen szerteágazó: mindhárom alkotóelem vizsgálata külön posztot érdemelne, amelyet a jövőben valószínűleg pótolni is fogunk, most azonban elsősorban magukra a bolgárokra fogok koncentrálni.

A mezőgazdasági forradalomnak azokat a változásokat szokás nevezni, amelyek a 18. században az agrárgazdaság termésmennyiségeinek jelentős növekedését eredményezték. Azonban, ez a forradalom inkább sok apró változtatás (technikai, technológiai újítás) együttes hatásának tudható be, mint a mezőgazdálkodási technikák gyökeres megváltozásának. Az elnevezés tehát inkább e változások népességszámra való kihatását tükrözi, a forradalmi változások ugyanis ezen a téren következtek inkább be. A preindusztriális korszak népességnövekedését ugyanis a legtöbb esetben az élelmiszertermelés korlátozott lehetőségei határolták be, ez a korlát szűnt meg, vagy legalábbis emelkedett meg jelentősen a korábbiakhoz képest. Mivel a korszakban az élelmiszertermelés drasztikusan megnövekedett, lehetővé vált az európai népességszám, és ezen keresztül a városodás mértékének növekedése is, amely végső soron megteremtette azt a népességfelesleget, amelyre aztán az ipari forradalom támaszkodhatott a nyugati társadalmakban. Magyarán ha nincs mezőgazdasági forradalom, nincs ipari forradalom se, és nem alakulnak ki a modern társadalmak, nem indul be a városodás és városiasodás, és még sok fontos társadalmi - gazdasági folyamat: valójában tehát nem az ipari forradalom volt az első lépcső a modern társadalmak létrejötte felé, hanem a mezőgazdaság jellegének a változása.

Báthory jelentősége magyar szempontból

Báthory István lengyelországi uralkodása lengyel szempontból is sikeres volt. Háborúival kiterjesztette az ország határait, megmutatva, hogy a lengyel királyság továbbra is a térség egyik nagyhatalma. A mi szempontunkból az elsődleges jelentősége a lengyelországi uralkodásnak az, hogy magyar személy ült a trónon, miközben a magyar királyi címet a német Habsburgok birtokolták.

Újabb béketárgyalások – 1567-1574

Az 1559 és 1567 közötti, a Földközi-tengeren is nagyon mozgalmas időszak eseménytörténetének bemutatása nem e poszt feladata. A „klasszikus” diplomácia ebben a valamivel több, mint egy évtizedben átadja helyét a fegyvereknek, amelyek hullámzó teljesítménye mindkét oldalról nagy áldozatokat követel, de szinte semmilyen nagyobb eredménnyel nem jár. És persze mint mindig, a háború kiteljesedése húzza magával a hírszerző tevékenységek bővülését is. Dzserba és Málta ostromát megelőzően, és azt követően is, raguzai, velencei és konstantinápolyi levelek árasztják el a spanyol udvart, amelyben hol az oszmán flotta újabb készültségéről, hol annak leállításáról írnak az ügynökök. A gyakran egymásnak is ellentmondó jelentések nagy része igaznak bizonyul, de előfordul, hogy a Fényes Porta tudatos dezinformációjának köszönhetően ál- és rémhírek garmadája fut be a madridi titkárságokba.
1566-ban azonban a földközi-tengeri csatározásokban hirtelen szünet áll be. Spanyolország a forrongó Németalföldre, az oszmánok pedig a magyarországi frontra figyelnek. Amikor késő nyáron, kora ősszel kiderül, hogy a németalföldi feszültségek egyáltalán nem olyan könnyen kezelhetőek, mint ahogy azt eredetileg gondolták, majd amikor megérkezik a hír Madridba Szulejmán haláláról, újra felvetődik a oszmánokkal kötendő béke gondolata.

A 16. századi konstantinápolyi spanyol diplomáciáról a korabeli birodalmi, francia és angol követségek mellett nagyon kevés szó esik.

Spanyolország, a Katolikus Király birodalma, a katolikus hit ellenségeinek: a protestánsoknak és a muszlimoknak kérlelhetetlen és eltökélt ellensége, egy kompromisszumokra képtelen militáns állam. Ez a kép él V. Károly, de főként II. Fülöp Spanyolországáról, mind a történeti köztudatban, mind pedig – sajnálatos módon még mindig igen erősen - a történészek jelentős részében. Pedig ez a kép valójában sokkal bonyolultabb, sokrétűbb, és egyben színesebb is. Az állam és a katolicizmus ellenségeivel szemben mereven elnyomó, de legalábbis agresszívan elutasító politika, amely nélkülözi a kor Európájában oly kifinomult módon alkalmazott diplomácia szinte teljes eszköztárát, dogmaként itta be magát a történelemírásba.
Pedig a spanyol diplomácia a kor színvonalához képest egyáltalán nem volt sem elhanyagolt politikai eszköz, sem pedig fejletlen adminisztratív rendszer. Sajnálatos módon azonban a 16. századi fülöpi diplomácia mégis elhanyagolt téma, és csak egyes részletei vannak feldolgozva, keleti, azaz az oszmánokkal szemben folytatott politika kutatása pedig még mindig jó részt a katonai és politikai események leírásában merül ki, de azokat a diplomácia eszközöket, és az azokat felhasználó embereket, amelyek és akik ezt a politikát irányították, illetve alakították, máig erős homály övezi.

Ez a post nagyban támaszkodik az alábbi oldalra, annak szabad fordítása, ezen kívül az ott található adatok elemzése:

http://en.wikipedia.org/wiki/Demographic_history_of_Kosovo

Korábbi postunkban már foglalkoztunk a témával, de most egy kicsit bővebben visszatérnénk a középkori szerb állam történetére. Bár a szerb királyság csak kevesebb, mint 200 évig állt fent, az adott történelmi korszakban vitathatatlanul jelentős szerepet töltött be a Balkán történelmében, majd némiképp hirtelem váltással a szerb államalakulat teljesen eltűnt a történelem színpadáról több, mint 500 évig.