A szerbek és albánok jelenkori konfliktusának megértéséhez mindenképpen érdekes adalékkal szolgálhat a két népcsoport múltja. A mai konfliktus is valahol ebben gyökeredzik, bár a közös múlt nem szükségszerűen kellett, hogy gyűlölethez vezessen.

középkor

A szerb - albán együttélés valószínűleg már több, mint ezer éves múltra tekint vissza, habár a pontos kezdeteire források híján csak tippelni lehet. A közép Balkán etnikai viszonyai elég komoly változáson mentek keresztük a 9-13. század között, de hogy pontosan mi zajlott le és miért, azt nem tudni. (Ezt már nem egy postban boncolgattuk). Az biztos, hogy a szerb állam megalakulásakor már az albán lakta területek szomszédságában volt, és a szerb nemesség és a (főleg északi) albán nemzetségek között már ekkor intenzív kapcsolat állt fent. Az albán területek Nagy Dusán szerb király uralkodása alatt szerb fennhatóság alá kerültek, de mindez csak Dusán haláláig tartott, picit több, mint egy évtizedig. Az albánok ez idő tájt még mindig leginkább klánokba szerveződve, Albánia hegyei között éltek, úgyhogy a szerb fennhatóság is inkább csak névleges lehetett (elfogadták a szerb fennhatóságot, de közvetlen befolyása az uralkodónak a magas Albánia területén élő klánok felett nem nagyon lehetett, csak a partvidéken), a közös vallás, és a muszlim ellenség az ezt követő évtizedekben inkább összekötötte, mint szétválasztotta a két etnikumot. A szerb állam meggyengülése, majd 1389-es elbukása az albán térség hercegeinek függetlenségéhez vezetett, amely a régió széttagoltságát eredményezte. A szerbek és albánok története itt egy rövid időre megint elvált, de a 15. század végére mindkét nép területét végleg meghódították az ottománok.

Oszmán uralom alatt

A viszony elsősorban akkor változott meg, amikor az albánok elkezdtek tömegesen muszlim hitre térni. Az albánok nagy többségének muszlim hitre térése a bosnyákok megtéréséhez fogható. Okai is valószínűleg hasonlóak: Albánia, ugyanúgy, mint Bosznia, a katolikus és orthodox befolyási övezetek érintkezési pontjánál volt, ahol az erőviszonyok változása egyik vagy másik egyház térnyerésével, vagy visszaszorulásával is járt. Ez a lakosság körében a pragmatizmust erősítette, nem a fanatizmust, ezért, a politikai helyzet változásával, az iszlám térnyerésével arra a vallásra is fogékonyabbak lettek. A szerbek körében ugyanakkor nem történt tömeges áttérés.

Emiatt az albánoknak a balkáni viszonyokban elfoglalt addig periferikus helyzete megváltozott: az ottomán államszervezet egyik legfontosabb támaszai lettek a jobbjára keresztények által lakott balkánon, ami kiemelt szerepkörbe helyezte őket: jellemzően ők voltak azok, akik leverték az esetleges keresztény lázongásokat, számarányukhoz képest felülreprezentáltak voltak a birodalom tisztségviselői körében, stb.

Közben a szerbek ellenkező utat jártak be: bár voltak kisebb áttérő csoportjaik (mint lényegében minden balkáni keresztény népcsoportnak), és az áttérő szerbek között is voltak akik magas posztokat értek el, de a szerbséget a szerb ortodox egyház képes volt egyben tartani. A szerbek ráadásul több hullámban is megindultak észak felé, a legnagyobb számban akkor, amikor ideiglenesen a Habsburgok uralma alá kerültek Szerbia egyes részei. Ennek következtében a déli szerb területek elnéptelenedtek. Ez lehetett az az időszak, amikor a középkori szerb állam központját alkotó Kosovoban az albánok (újra?) többségbe kerültek. A zárójeles megjegyzésem nem véletlen, a post második bekezdésének elejére utalnék...

Az albánokat a kiemelt helyzetük és muszlim vallásuk Balkán szerte népszerűtlenné tette lényegében minden keresztény szemében.

A 19. századi felszabadító mozgalmak

A viszony további romlása a XIX. századra tehető. Az 1878-ban függetlenné váló Szerbia fennhatósága csak egy kis, Belgrád környéki területre terjedt ki. A szerblakta területek egy része az Osztrák-Magyar Monarchiához, másik része még mindig az Ottomán birodalomhoz tartozott. A két potenciális ellenség közül a szerb politika a gyengébb ottománokat választotta főellenségnek, és ideológiailag folyamatosan sulykolta "az ősi szerb területek" visszaszerzésének az igényét, amely területek dél Szerbiát, Koszovót és Macedóniát jelentették, dacára annak, hogy ezen területek lakosságának igen jelentős része nem volt szerb (Dusán cár birodalmának részei voltak e területek). Az első és második balkáni háborúban sikerült is visszaszerezni eme területeket, csakhogy idegen lakossággal: Koszovó lakosságának körülbelül 80%-a már albán volt ekkoriban.

A kocka tehát megint fordult: most megint a szerbek kerültek nyerő helyzetbe, az albánok, akiknek az ottomán birodalomban kiemelt helyzetük volt, csak későn reagáltak a nemzeti ébredés korszakában meginduló folyamatokra. A balkáni háborúk alatt már az is reális veszély volt, hogy egész Albánia felosztásra kerül Szerbia és Görögország között, de végül a nagyhatalmi érdek (egészen pontosan a Monarchiáé) lehetővé tette az albán állam megalakulását. Koszovó mindenesetre szerb uralom alá került (és nem mellesleg a macedóniai és dél szerbiai albánok is), ez a megoldás viszont egyik félnek sem volt jó. Az albánoknak nyilvánvalóan az nem tetszett, hogy idegen uralom alá kerültek, a szerbeknek meg az, hogy bár Koszovó az övék lett, de az nem volt már szerb.

Az albánok nemzeti ébredése meglehetősen kései: az albán lakosság identitása ugyanis elsősorban a klánhoz, másodsorban a vallásukhoz kötötte őket. Éppen ezért az albánok a jövőjüket elsősorban az ottomán birodalmon belül képzelték el, és csak a balkáni háborúk küszöbén indult meg az albán nemzeti ébredés, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a török állam ki fog szorulni a félszigetről.

20. század

A szerb - albán viszony neuralgikus pontja innentől kezdve a jugoszláviában élő albánok helyzete lett. Albániának nem volt reális esélye arra, hogy a sokkal erősebb Jugoszláv állammal szembeszálljon. A szerb törekvések pedig arra irányultak, hogy az országban élő albánoktól valamilyen módon megszabaduljanak. A két világháború közötti időszakban jelentős szerb telepítés folyt Koszovóban, amelynek eredményeképp a szerbek (szlávok) aránya 20-ról 30%-ra nőtt. Emellett az oktatás fejlődésével és homogenizálásával is megpróbálták a kisebbségeket asszimilálni. Egyes esetekben komoly sikereket értek el, pl. a vlachok (dunától délre élő románok, vagy arománok) száma jelentősen csökkent (megváltozott az identitásuk), de az egy tömbben élő, és erős indentitással rendelkező albánokkal szemben ez nem működött. Az első jugoszláv állam ugyanakkor 1941-ben felbomlott és az albán lakta területeket az Olaszország által 1939-ben megszállt Albániával egyesítették a megszállók. Ezzel lényegében létrejött nagy Albánia, de nem sokáig maradt fent: 1943-ban Olaszország kiugrott a háborúból, és ezzel magára hagyta az albánokat, akik választhattak a németek vagy Tito partizánjai között. Egyesek az egyiket, mások a másikat választották, van aki a partizánok közé állt, van aki pedig a Szkanderbég SS hadosztályba. Az albánok abban sem voltak egységesek, hogy hogyan képzelik el a továbbiakat. A partizánok térnyerésével az egyértelművé vált, hogy Koszovó Jugoszlávia része fog maradni, innentől kezdve az albánok elsősorban arra törekedtek, hogy elfogadtassák azt, hogy önálló tagköztársaság lehessenek. Ez azonban nem sikerült, csak autonómiát kaptak. A történet többi része innentől kezdve meg már sokak számára ismert, és sok újságcikk is foglalkozik vele: 1989-ben megszüntették Koszovó (és a Vajdaság) autonómiáját, aminek következtében folyamatosan eszkalálódott a helyzet egészen odáig, hogy az 1990-es évek végén az albánok felkelésbe kezdtek, amelyet a szerbek levertek és elkezdték az albánokat elüldözni. Ezen a ponton lépett közbe a NATO és vonult be Koszovóba. A történet többi része pedig a szemünk előtt történik.