Római - perzsa háborúk alatt egy egész sor összecsapást szokás érteni, amelyek a két állam között zajlottak a kr. e. 1. századtól a kr. u. 640-es évekig. Nem lehet azt mondani, hogy folyamatos lett volna a háborúskodás e 700 év alatt, éppen ezért inkább különböző hosszabb - rövidebb háborúkról beszélhetünk. De a két hatalom viszonya mindvégig rossz maradt, és a békeidőszakok inkább az aktuálisan kezdeményező fél lekötöttségének voltak köszönhetőek, nem a konfliktusok okainak békés rendezése miatt állt be a szünet.

Zárójeles megjegyzés: a párthus állam valójában nem perzsa állam volt a szónak abban az értelmében, hogy az állam elitjét nem a perzsák, hanem a Perzsia területét meghódító párnik adták. Azonban ők is javarészt Perzsia erőforrásaira támaszkodtak, ezért vontam őket egy kalap alá a később megalakult Szasszanida állammal. Ilyen értelemben szerintem nem félrevezető a dolog.

A 700 év alatt természetesen a két résztvevő fél maga is megváltozott. Az első konfliktus kirobbanásakor még a Római Köztársaság, és a Párthus Birodalom állt szemben egymással, majd Rómából császárság lett hamarosan, a párthusokat meg 224-ben a Szasszanida Birodalom váltotta fel, végül a Római Birodalom központja átkerült Konstantinopoliszba. Az államformák, és az uralkodó elitek váltása azonban nem eredményezett lényegi változást a viszonyban, a kölcsönös háborúskodást az arabok szüntették meg, akik végül nevető harmadikként elsöpörték a perzsákat, és visszaszorították Bizáncot Anatóliába.

Kezdetek

Róma és a párthusok a kr.e. első század elején kerültek egymással kapcsolatba. Róma ekkor kezdett komolyabban terjeszkedni Kis Ázsiában és a Közel Keleten, miközben a párthusok is egyre jobban szorították vissza a szeleukida államot. Az első kapcsolatfelvétel kr.e. 105-ben esett meg, amikor a párthusok szövetségi ajánlattal keresték meg Lucius Cornelius Sulla-t a pontuszi - örmény szövetséggel szemben. A két ország belső konfliktusai miatt ebből aztán nem lett semmi. A következő 40 évben a pontuszi állam jelentette Róma legfőbb problémáját a térségben, és nem igen foglalkoztak azzal, hogy mi van mögötte, pláne, hogy a birodalmat súlyos belső problémák is feszítették. A köztársaság válságából ideiglenesen Julius Caesar, Marcus Licinus Crassus, és Gnaeus Pompeius szövetsége, az első triumvirátus hozott kilábalást, a köztársaság három erős emberének szövetsége lehetővé tette, hogy a birodalom rendezze a keleti helyzetet. A kr. e. 75 és 65 között vívott harmadik mithridatészi háborúban Lucius Licinius Lucullus, majd legióinak lázadása után Pompeius végleg leverte a pontuszi államot, és megszilárdította Róma uralmát Kis Ázsiában, és kr. e 63-ban Jeruzsálemet is elfoglalta. A gyors római sikerek alapvetően megváltoztatták a térség geopolitikai helyzetét. A pontuszi - örmény szövetség, amely a Közel - Kelet akkori vezető hatalma volt, gyakorlatilag megszűnt. Pontuszból római provincia, Örményország pedig római vazallus állam lett, és elvesztette a fennhatóságát egy sor alávetett állam felett. A kialakuló hatalmi vákuum az addig a térségben nem túl erős párthusok gyors felemelkedését hozta: megszerezték Mezopotámiát, Media Atropatenét (mai iráni Azerbajdzsán), Gordyenét, és Adiabenét (észak mezopotámiai államok). Ezzel a két állam határos lett egymással. Pompeius hadjárata után már az ellentétek kerültek előtérbe, habár a két fél ismételten megpróbálkozott a szövetségkötéssel. A rómaiak azonban nem ismerték el a párthus uralkodó királyok királya (shananshah, a perzsa nagykirályok hagyományos címe) titulusát, illetve Oshroene (mai kelet Szíria) felett területi vitájuk is volt a párthusokkal. Róma nem tartotta velük egy súlycsoportban levő ellenfélnek a párthusokat, csak egy meghódítandó, vagy legalábbis birodalomhoz láncolandó vazallus országot láttak bennük. Azzal viszont nem számoltak, hogy a térséget domináló pontuszi-örmény szövetség meghódításával a párthusok előtt is megnyílik a tér, és Mezopotámia nagy részének bebiztosításával ők is megerősödhetnek. A triumvirátus megalakulása (kr. e. 60) után a három római erős ember felosztotta egymás között a szerepeket, Pompeius után Crassus kapta meg keletet, és elhatározták, hogy a parthusok ellen háborút indítanak, a cél további gazdag keleti területek megszerzése volt. Ezzel bármilyen békés egymás melett élésnek a lehetősége a két ország között megszűnt, legalábbis ideiglenesen.

Crassus háborúja

Crassus 55-ben érkezett Szíriába, mint a provincia konzulja, és megkezdte az előkészületeket a hadjáratra. A szíriai görög városok segédcsapatokkal és felszereléssel segítették, az örmény király, Artavasdes, szintén jelezte segítségét a rómaiaknak. Crassus 53-ban indult meg végül, az örmények tanácsa ellenére nem a hosszabb, de biztonságosabb utat választotta Arménián keresztül, hanem a rövidebb, de sivatagos területeken átvezető észak mezopotámiait. A párthus király, II. Orodész nem lehetett biztos abban, hogy hol várható a támadás, ezért kettéosztotta a haderejét. A hegyes - völgyes, nehezen járható örmény területekre a király maga vezette a főleg gyalogosokból álló nagyobb erőket, míg a mezopotámai frontszakaszra egy 10 ezer lovasból álló haderőt küldött az egyik hadvezére, Surena vezetésével.

A csata Carrhae mellett

Crassus hadjáratának egyetlen komolyabb ütközetére Carrhae mellett került sor. A település maga a mai szír - török határ közelében található, török területen. Crassus legiói éppen túl voltak a sivatagi meneten, a katonái nem igazán voltak ehhez a klímához szokva, ami már eleve demoralizálólag hatott a seregére. Ennek ellenére a rómaiak így is kb. négyszeres túlerőben voltak, a kb. 35 ezer legionáriussal, és 4-4 ezer nehéz és könnyűlovassal kb. ezer nehézlovas és 9 ezer lovasíjász nézett szembe párthus részről. Több szempontból egy igen érdekes szituáció állt elő. A rómaiak túlereje és felszereltsége elvben erősen az ő javukra billentette a győzelmi esélyeket, azonban, gyengébb lovasságuk miatt korlátozottak voltak a manőverezési lehetőségeik. A párthus haderő viszont kizárólag lovasságból állt, ami egy esetleges (a számarányokat nézve nem túl valószínűtlen) vereség esetén is biztosíthatta azt, hogy könnyen vissza tudjanak vonulni, és kevés veszteséggel megússzák az összecsapást. Gondolom nem árulok el nagy titkot, a csata elsöprő perzsa győzelemmel végződött, de lássuk hogyan.

Crassus látván, hogy a perzsa lovasság felvonul csapatai ellen, egy belül lyukas négyzetbe rendezte a csapatait, hogy ne tudjanak a fő erői mögé kerülni, és ezáltal egy hátba támadással megbontani a rómaiak sorait. A perzsák felvonultatták a nehézlovasságukat, akik egy adott jelre levették a páncéljukat rejtő felsőruházatukat, de a rómaiakat nem hatotta meg a páncélcsillogás. Surena ezért úgy döntött, nem kockáztat meg egy lovasrohamot, így a lovasíjászaival nyittatott tüzet. A római legiók ennek kivédésére felvették a teknősbéka alakzatot, így komolyabb sérüléseket a nyílzápor nem okozott, de kevésbé súlyosakat igen. Lábak, karok sebesültek meg, a tétlenség a morálra sem volt jó hatással. Crassus arra számított, hogy az íjászok muníciója előbb-utóbb kifogy, de nem így történt: a párthusok alaposan megszervezték az utánpótlást, amint valakinek kifogyott a tegeze, a sorok mögött kapott újat, teli nyílvesszőkkel. Crassus, miután látta, hogy nem maradnak abba a támadások, a lovasságát a perzsák ellen küldte. Azonban, a rómaiak ezen a téren egyértelmű mennyiségi és minőségi hátrányban voltak, a perzsák annak rendje és módja szerint meg is állították a támadást, lekaszabolták a rómaiak nagy részét, köztük a rohamot vezető Publius Crassust, Crassus fiát. Publius fejét levágták és karóra tűzték, hogy mutogassák az ellenségnek, de a legiókat még ez sem törte meg. Közben a lovasíjászok folytatták a nyilazást, a tipikus nomád taktikát alkalmazva: ha az ellenség támadólag lépett fel, visszább vonultak, de a rómaiak csatarendje ettől sem bomlott meg. Azonban a folyamatos nyilazás, és a legiók tehetetlensége megtette a hatását: egyre több ember sérült meg, miközben minden irányból támadták őket, ezért mozdulni sem tudtak. Egy idő után Surena úgy ítélte meg, hogy most már be lehet vetni a nehézlovasságot. Megindultak tehát a lovasrohamok is, de még ezek sem értek el gyors áttörést, a legiók még mindig erősen tartották magukat. De a perzsák nyomása nem csökkent, és ez megtette a hatását: a folyamatos nyílzápor és lovasrohamok szétszakították a római vonalakat, és egyre több ponton kezdett a hadrend megbomlani, végül Crassus képes volt ugyan visszavonulni a sereg egy részével, de hátra kellett hagynia a sebesülteket, akiknek a nagy részét a párthusok egyszerűen helyben megölték. A visszavonulók sem voltak biztonságban még, a veszteségeket alig szenvedett perzsa lovashaderő bármikor rájuk törhetett. Surena ismerve a rómaiak helyzetét, tárgyalásokat ajánlott, amit Crassus kénytelen volt elfogadni, különben a saját serege koncolja fel. Persze a perzsák ezt csak arra használták fel, hogy Crassust tőrbe csalják, és megöljék, ami teljessé tette a római vereséget.

A carrhaei csata a legnagyobb római vereségek egyike lett, a cannaeivel, vagy a hadrianopolisival említhető egy lapon. A rómaiak borzalmas veszteségeket szenvedtek, a kb 40 ezer római katonából 20 ezer meghalt, 10 ezer fogságba esett, és alig pár ezer jutott vissza Szíriába Gaius Cassius Longinus vezetésével (igen, ő az a Cassius, aki később részt vesz Julius Caesar meggyilkolásában). A vereség természetesen nem tette időszerűvé Párthia elfoglalását se. Nem is önmagában a vérveszteség volt kritikus, (Cannae-t is túlélte Róma, pedig akkor sokkal kisebb területre terjedt ki a fennhatósága), hanem a morális hatás: a legios hadijelvények elvesztése, az állam egyik vezetőjének halála mind rossz ómennek számított. A csatának más fontos következményei is lettek. Egyrészt Crassus halálával vége lett a triumvirátusnak, és egyre jobban eszkalálódott a rossz viszony Caesar és Pompeius között. Másrészt, a rómaiak olyan harcmodorral találták szembe magukat, amellyel addig nem: Lovas harcmodort folytató ellenfele eddig is volt Rómának (pl. Numidia), de egy jól szervezett, lovasíjászokat és nehézlovasságot egyaránt felvonultató újnak, és nehéz kihívásnak számított. Érdekesség még, hogy a selyemmel is ekkor ismerkedtek meg, és indult meg a különös fényes szövet beáramlása a birodalomba.

A post végére pedig egy még érdekesebb eset kívánkozik. Források alapján úgy tűnik, hogy a fogjul ejtett rómaiakat a perzsák a birodalmuk másik végébe hajtották, ahol besorozták őket a helyi erőkbe. Ez tkp. mindkét félnek előnyös volt. A rómaiaknak azért, mert a másik lehetőség az volt, hogy kivégzik őket (az ellenség katonáit előbb - utóbb úgyis meg kell ölni, úgyhogy jobb előbb, mint utóbb), a párthusoknak azért, mert így több ezer jól képzett emberrel bővülhetett a katonai erejük. Az, hogy jó messzire telepítették őket, lehetetlenné tette, hogy akár csak gondoljanak a hazajutásra, így nem kellett tartani attól se, hogy dezertálnak. Tekintve, hogy a birodalmuk egészen Szogdiániáig terjedt, ez a hely Margiana volt. A történet eddig terjedő része még eléggé hihető és forrásokkal alátámasztható. A következő viszont kevéssé: feltételezések szerint az itt letelepített rómaiak később kapcsolatba kerülhettek az errefelé szintén terjeszkedő Kínával. Bizonyos kínai források ugyanis utalnak rá, hogy egy nyugatiakkal vívott ütközetben a római harcmodorra emlékeztető ellenfelekkel kellett megküzdeniük. Persze, már ezen források értelmezése is vitatott. Az nem igazán tűnik valószínűnek, hogy Crassus legionáriusaival futottak volna össze, az viszont nem kizárt, hogy a mai Türkmenisztánban letelepített rómaiak továbbadták utódaiknak az általuk ismert harcmodort, és ezeknek egy része aztán zsoldosként vállalt munkát Belső Ázsiában, és így eljuthattak Nyugat Kínába is.

Most egy kis reklám szünet, utána visszajövünk.