Azt tudjuk, hogy Vietnám a 20. században nem épp a francia „gloire” forrása : elpáholták őket a japánok és a vietkongok is. Vajon mi történt a 19.-ben, amikor az események következményeként a három indokínai ország fél évszázados sorsa mindössze 3 szavazaton múlt az 544-ből ?
A kínai-francia háború (1883-85) hatásai ugyan elég jelentéktelenek voltak Kínára nézve, de ez volt az egyetlen európai hatalommal vívott szárazföldi küzdelem, ahol Kína nem szenvedett vereséget, és amely bebizonyította, hogy megfelelő vezetéssel és harci szellemmel ellen lehet állni nekik.
Háború a franciákkal
Vietnám (északi és középső részének neve kínai eredetű, a délié európai) területén a 17. század óta egy jelentős (kb. 300ezres) katolikus népesség alakult ki – jórészt francia és spanyol papokkal. A gyakori felkelések, incidensek és állami keresztényüldözések egyikét használta ki Francia- és Spanyolország, hogy 1858-ban megtámadja az országot , mely akkor már bő 50 éve egységes, kínai hűbéres császárság volt a Nguyen-dinasztia uralma alatt. Az ibériaiak úgy keveredtek az ügybe, hogy az ekkor kivégzett papok spanyolok voltak, és halálukat megtorlandó főként filippínó katonákkal operáltak.
Ezzel egy időben folyt a 2. ópiumháború is, ráadásul a vietnámiak komoly ellenállást tanúsítottak, így csak 1862-re sikerült protektorátust létesíteni az ország legdélibb területén, Kokinkínában, melyet a Tu Duc császár miniszterével aláírt Saigoni Szerződés szentesített.
A franciák a hódítást elsősorban a dél-kínai előrenyomulás bázisának szánták, azzal a céllal, hogy megkerüljék a kínai kereskedelem tengerparti -egyben angolszászok dominálta- gócpontjait. Hamarosan megszerezték az ország középső részét, Annamot is, amit a 2. Saigoni Szerződés legalizált 1874-ben. Míg a vietnámiak északról kiindulva déli expanzióval hozták létre országukat, a franciák pont fordított irányban hódították meg azt.
A kínai-vietnámi határvidéket ekkoriban volt taiping-egységek, a „
Fekete Zászlók” uralták. Nem tartoztak senki alá, megvámolták a kereskedelmet (10 %), és gyakran vállaltak harci feladatokat, ha megfizették. Ők nem a könnyen beijedő szedett-vedett állami talpasok voltak, hanem jól irányított profi katonák. Vezetőjük
Liu Yongfu, a modernkori külföldiek elleni legsikeresebb kínai hadvezér volt, és szinte önálló államot hozott létre a kína-vietnámi határ környékén. Jó pár fiatal kalandvágyó európai is szolgált Liu alatt ( magas hivatalos kínai katonai rangja is volt) tisztként, aki felhasználta ismereteiket haderejének fejlesztését illetően. Ha érdekei úgy kívánták, együttműködött a dél-kínai vezetőkkel, akik előtt komoly tekintélye volt.
Őket hívta segítségül az uralkodó, amikor 1873-ban Francis Garnier -egy francia egység élén- megkísérelte kiterjeszteni a protektorátust az északi Tonkinra is. Liu Yongfu szétzúzta a franciákat Hanoi alatt, sőt -a hatáskörét amúgy túllépő- Garnier is életét vesztette. Mivel Franciaország ekkor még a német kalandjának következményeit nyögte, jobb híján letagadta az expedíciót, de kárpótolta magát a 2. Saigoni Szerződéssel, amely kettős igazgatást hozott létre Annamban.
1882-ben egy másik parancsnok –Henri Riviere- bevette Hanoit. A vietnámi kormány Kínához fordult, amely a „Fekete Zászlókkal” és reguláris haderővel megszállta vazallusának északi részét – a katonai központ (a modernkori francia hadtörténetben hírhedt) Lang Song lett. Az aktuális francia politika nem akart háborút, így Tonkint inkább felosztották Li Hongzhanggal.
Az erősítést kapott Riviere (a képen)undorodott a kompromisszumtól, és elfoglalta a Nam Dinh erődöt (1883.03), mely a Hanoi és a tenger közti vízi utat zárta el. Bejött neki, mert közben Párizsban a gyarmati terjeszkedés híve, Jules Ferry került hatalomra, aki visszavonta a Kínával kötött egyezményt. Ezután Liu Yongfu falragaszok révén Hanoiban csatára hívta a franciákat. Riviere támadásba lendült, de a „
Papír Hídnál” teljes vereséget szenvedett (1883.05.19), sőt ő maga is elesett.
Franciaország felzúdult, komoly erősítést indítottak, és létrehozták a Tonkini Haditengerészeti Divíziót –élén
Courbet admirálissal-, mely bevette Vietnám fővárosát, Hue-t. Aláíratták a Huei szerződést (08.25), mely protektorátussá nyilvánította az egész országot. Közben a Bouet tábornok vezette megerősített tonkini haderőt két csatában is megállították a védekező „Fekete Zászlók”.
Mialatt folytak Shanghaiban a tárgyalások, Courbet admirális összevonta a tonkini haderőt, és abban a reményben, hogy egy gyors győzelem még nem vezet kínai hadüzenethez, megtámadta a Son Tay-t védő „Fekete Zászlókat” (12.14.-én a képen). Hosszú, változó valamint súlyos francia és persze sokkal súlyosabb kínai veszteségekkel járó küzdelem után Liu Yongfu végül visszavonult észak felé. Úgy érezte, hogy a reguláris kínai és vietnámi haderő cserbenhagyta, és többé nyílt ütközetnek nem tette ki az embereit az abszolút tüzérségi fölényt élvező franciákkal szemben.
Újabb erősítésekkel 10.000 körülire nőtt a tonkini haderő, mely vezetését Millot tábornok vette át, és egy nagy offenzíva során simán kiverte a császári hadsereget Bac Ninh-ből (1884.03.12), mely fejveszetten menekült hátrahagyva mindent - pl. jó pár Krupp ágyút.
E miatt, és a további tavaszi francia sikerek következtében Li Hongzhang aláírta a Tiencsini Egyezményt, melyben Kína vállalta csapatai kivonását Tonkinból. Csakhogy ez Kínában hatalmas felzúdulást váltott ki, ezért senki sem mert parancsot adni a kivonulásra – azonban erről a franciákat hivatalosan nem tájékoztatták. Az egyezményben határidő nem szerepelt, amit a franciák úgy értelmeztek, hogy azonnal. Így a Dugenne alezredes vezette egységük el is indult Lang Song átvételére. Bac Le városnál császári haderőbe ütköztek, de Dugenne nem kért utasítást Hanoiból, hanem az ultimátuma lejártával megtámadta őket (06.23). A franciákat ismét bekerítették, csak töredékük ért vissza épségben.
Franciaország felháborodott, és aljas kínai csapdáról beszéltek -pedig erről szó sem volt-, így a kormány 350 M frank kártérítést követelt. Kína ezt visszautasította, ezért a francia haditengerészet is támadásba lendült. Taiwan szigetén partraszállva elfoglalták Keeling (08.05) városát, de a stratégiai célok elérését a beérkező kínai haderő egészen a háború végéig meg tudta hiúsítani - jórészt mert a sziget partvonala nagyrészt szinte páratlanul meredek sziklafalakból áll (ezért sem szálltak itt partra az amerikaiak a 2. vh.-ban)
A fő csapást a Courbet vezette, összesen 14.500 tonnát nyomó, 12 hajóból álló flotta mérte
Fuzhou kikötőjénél (1885.08.23). A Zhang Peliun vezette 8.000 tonnányi kínai „Fujian flotta” a fuzhoui hajógyárban (Mawei) készült 9 fagőzösből, valamint 2 vékonypáncélzatú külföldi hajóból állt. A francia zászlóshajó a „Volta”, a kínai a Yangwu” (a képen) volt. A közelben tartózkodó 12 nagy hadi-dzsunka nem vett részt a küzdelemben. Brit és amerikai hajók szinte páholyból figyelték az eseményeket. A
harc 3 órán keresztül tartott, végére a kínai flotta -9 elsüllyedt hajóval- teljesen megsemmisült. A franciák egyet sem veszítettek, sőt mindössze 10 halottjuk és 48 sebesültjük volt. A hivatalos kínai veszteség 831 halott volt, sok túlélőt az angolszászok húztak ki a vízből. Később a franciák szétlőtték a hajógyárat, majd a tenger felé hajózva a Min folyó erődítményeit is.
1884 szeptemberében a Tonkini Hadsereg főparancsnoka
Briere de L’Isle tábornok lett, és vezetésével meghiúsítottak egy kínai támadást a Vörös-folyó deltájában. Biztosítva ezzel Hanoit, elkezdte észak-keleti irányú offenzíváját a kínaiak fő bázisa, Lang Song irányába. Ennek során a császári csapatokat több csatában (Lam, Chu) megverték, de a Kep bevétele utáni sebesült- és fogolymészárlás felháborította az európai közvéleményt. Ennek közvetlen kiváltó oka a (ritkán előforduló) közelharc során elszenvedett jelentős francia veszteség volt, de a háború általában is igen kegyetlen módszerekkel folyt. A kínai "Guanxi" hadsereget visszaszorították a határhoz, így ismét közeledtek Lang Song felé. Viszont egy ellentámadás során
Ha Hoa-nál a császáriak bekerítették és részben megsemmisítették az Idegen Légió 2 egységét.
Ekkor Courbet ismét a tengeren mért csapást. Shanghaiból délre érkezett a
Nanyang Flotta, mely gerincét 3 német gyártmányú cirkáló alkotta, de ők bölcsen elmenekültek (lévén gyorsabbak). Viszont 1885 feb. 11.-én rátalált a
Shipu-öbölben 2 kisebb hátra maradt hajójukra, melyeket parti erődök is védtek. Elég érdekes "csata" (a képen) alakult ki. A franciák éjjel megtorpedózták az egyiket, ahol akkora pánik tört ki, hogy az szétlőtte a másikat, az erődök pedig lőtték mindkettőjüket.
Még e hónapban –engedve a kínai nyomásnak- Nagy Britannia lezárta távol-keleti kikötőit a francia hadihajók elől. Részben erre válaszul Courbet blokád alá vonta a partvidéket, és feltartóztatta a rizst északra szállító hajókat. Mivel ez teljesen ütközött a nemzetközi joggal, a rizst illegális hadiszállítmánynak minősítette. Komoly károkat a háború végéig nem okozott, de ha nem húzza el az udvar a Shanghai-Tiencsin vasútvonal megépítését 1894-ig, akkor még annyit sem tudott volna.
Közben de L’Isle tábornoknak végre a gerilláktól is sikerült megtisztítania a Vörös-folyó deltáját, így minden erejét a Lang Song elleni offenzíva folytatására összpontosíthatta. 1885 februárjában 7.200 katonát indított a kínai erők központja ellen. Miután több ütközetben is megfutamították a császári csapatokat, bevették a várost (02.13), melyet a Ky Lua -nál elszenvedett újabb vereségük után a kínaiak kiürítettek. De az eltökélt vezetéssel bíró császári sereg a határ előtt rendezni tudta sorait. A franciákkal szemben keleten a „Guanxi”, nyugaton pedig a „Yunnan” hadsereg (a szomszédos tartományok nevei) állt, ám az utóbbi számíthatott a Fekete Zászlókra is, noha nyílt csatába Liu Yongfu nem igen ment bele.
Nyugaton a „Yunnan”-hadsereg már régóta ostromolta
Tuyen Quang város erődjét, mely hősiesen védekezett. Ezért a franciákat Lang Song megszállása után kettéosztották, és I’Isle tábornok személyesen vezette felmentésükre nyugati irányba az 1. dandárt. Márc. 2.-án
Hoa Moc-nál lezajlott a háború legkeményebb ütközete (ebben részt vettek a fekete zászlósok is), melyet a franciák csak nagyon súlyos veszteségek - közel 500 halott és sebesült- árán voltak képesek megnyerni (a képen a franciák az egyik visszavert roham után). Ugyanakkor ez a győzelem egyben az erőd felmentését és a kínaiak Yunnan felé szorítását is jelentette.
Keletnek pedig d’Négrier tábornok jóval gyengébb 2. dandárja indult, és a Dong Dang-i ütközettel (02.23) kiverte a „Guanxi” hadsereget Tonkin területéről, de a határ átlépéséhez nem érezte magát elég erősnek – mint, ahogy nyugaton az 1. dandár sem ahhoz, hogy megtámadja a fekete zászlós védelmet (nem a „Yunnan” csapatoktól tartottak főleg) Következésképpen patthelyzet alakult ki.
Márciusban újabb komoly erősítések érkeztek Tonkinba, hogy felújítsák a kétirányú offenzívát. Párizsból az az utasítás jött, hogy Kína területére helyezzék át a háborút. L' Isle tábornok azt válaszolta, hogy -tekintettel a kemény ellenállásra- ehhez nincsen elég ereje, de persze engedelmeskednie kellett.
Briere I’Isle a támadás súlypontját az észak-nyugati irányba tervezte, így Negrier tábornoknak javarészt védelmi jellegű instrukciókat adott. De ő a kínai betörések miatt úgy döntött, hogy megelőző csapást mér a „Guanxi” Hadseregre.
A
Zhennan-átjáró egy fontos déli kereskedelmi útvonal kínai határposztja (a képen). Az itt kialakult ütközetben a franciák kb. 1600 katonával vettek részt, a kínaiak pedig akár húszszoros túlerőben is lehettek, de ezt kiegyenlítette az európai tűzerő. A megerősített kínaiak elsöprő győzelmet arattak, mely következtében a franciák alig tudtak elmenekülni, majd nagy veszteségek után visszavonultak Lang Song felé.
Ennek védelmében vívtak 5 nap múlva újabb nagy csatát a most már ellentámadó „Guanxi” haderővel Ky Lua-nál, és most ők verték vissza a kínaiakat, akiknek frontálisan támadó sorait nagyon megritkították. Csakhogy d’Négrier súlyosan megsebesült, így át kellett adja a vezetést Herbinger alezredesnek.
Ő erősen túlértékelte az ellenség pillanatnyi erejét, és attól félt, hogy körbekerítik Lang Songt. Ezért még márc. 28.-án este parancsot adott annak kiürítésére, utána pedig pánikszerű visszavonulásba kezdtek – egészen Chu-ig. A megvert kínaiak így bevonultak Lang Songba –ahol rengeteg ott hagyott francia muníciót találtak-, majd Dong Song-ig nyomultak előre a franciák nyomában.
Előtte a nyugati frontról is rossz hírek jöttek. Az akcióba lendült fekete zászlósok megleptek, majd megfutamítottak egy zászlóaljat Phu Lam Tao-nál (03.23).
Briere de I’Isle tábornok Hanoiban –a megkapott értesülések alapján- márc. 28.-án drámai hangvételű üzenetet küldött Párizsba, ami hatalmas port vert fel. Március 30.-án bizalmatlansági indítvány által megbuktatták az egész kormány, sőt Ferry teljes politikai karrierje véget ért. Az új kormány megbízottja és Li Hongzhang 1885 június 9.-én ratifikálták az eredeti Tiencsini Szerződést, melyben Kína elismerte a vietnámi francia protektorátust, de kártérítést nem fizetett, valamint visszakapta a franciák által közben elfoglalt Pescadores-szigeteket.
Felvetődött, hogy Franciaországnak ki kellene vonulnia Indokínából. Ez a javaslat 1886-ban a parlamentben mindössze 4 szavazattal maradt alul : 274 nem és 270 igen arányban.
Kína úgy vívott meg egy háborút az egyik legerősebb hatalommal, hogy az szárazföldön őt legyőzni nem tudta. Így, noha 1885-ben Tiencsinben elismerte annak vietnámi protektorátusát, arról már szó sem lehetett, hogy más hátrányok is érjék. A hajókárok sem voltak túl jelentősek. Úgy tűnhetett –és a kormányzat túlnyomó része így is értékelte-, hogy az ország és a vezetés pozíciói megerősödtek, az irány és a tempó összességében jó, s tartható. A „törpe majmok” pedig csak süllyedjenek anarchiába, ha már felforgatnak mindent, amit az ősök létrehoztak, ráadásul ezrével küldik fiaikat „tanulni” a barbárokhoz.
Ezt látszottak alátámasztani a nyugati események is.
1865-ben Kokand kánja -a muszlimok szimpátiájára alapozva- meghódította egész Ujguriát (azaz a Góbitól nyugatra fekvő területeket) A britek különösen támogatták, mert az oroszok elleni közép-ázsiai ütközőállamot látták benne. Csakhogy 1878-ra sikerült visszafoglalni Zuo Zongtangnak (egyike a 3 reformer vezetőnek), melyet utána egységes tartománnyá szerveztek Xinjiang néven. Közben az oroszok megszállták a Balhas-tótól dél-keletre eső részt (Ili-völgy), de végül 1881-ben kiegyeztek, és 9 M tael ezüsttért cserébe Kína visszakapta nagy részét. A Balhas-tó dél-keleti partja Oroszországnál maradt.
Arról sincs szó, hogy Kína valamiféle „félgyarmati” sorban lett volna ebben időszakban. A külföldiek nem szóltak bele a kínai bel- vagy külpolitikába, sőt kifejezetten ügyeltek rá, hogy ilyen téren ne sértsék meg a kínaiak érzékenységét. Sir Robert Hart elődjét azért menesztették 2 év után, mert brit hadihajóval biztosította egy császári sereg taipingok elleni felvonulását, noha tartalmilag a „Legyőzhetetlen Sereg” bizony közvetlen külföldi segítség volt. A nyugatiakra ugyan nem vonatkoztak a kínai törvények, de a sajátjaik igen. A „területenkívüliség” Japánban is működött, sőt ők jóval több egyenlőtlen szerződést kötöttek. Amikor pedig a külföldiek látták, hogy Japán mekkora erőfeszítésékkel próbál hozzájuk hasonlítani kénytelenek voltak önként újratárgyalni ezeket. A sort Nagy-Britannia kezdte 1894-ben, pedig akkor Japán ereje messze eltörpült még az európai hatalmakéhoz képest. Nem gátolták a modernizációs törekvéseket, sőt ők maguk próbálták nyomni azokat. Mivel a külkereskedelem volumene lassan már többszörösen meghaladta még a kínai állam bevételeit is, a nyugat érdeke egy olyan stabil és fejlődő Kína volt, melyet azért kordában lehet tartani.
Kínában most már a tartományok összesen nagyobb hatalommal bírtak, mint az udvar. Csakhogy pont a tartományok újszerű vezetői (a hadurak) álltak Li Hongzang vezetésével a modernizáció élére, melyben a központi kormány csak a katonai jellegű beruházásokban volt partner, és ellenállt minden másban - még a szárazföldi haderő érdemi korszerűsítésében is. Ennek az attitűdnek lelke és fő forrása egy nő volt -Cixi- majd 50 éven keresztül.
Kína második császárnője
Már volt egy (igen figyelemre méltó) császárnője Kínának : Wu Zetian a 7. sz. végén, és Cixi lett a következő. Azt, hogy csak régens volt nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk, ugyanis abszolút hatalmat összpontosított a kezében, valamint a külföldi kormányok is császárnőként emlegették és kezelték.
Intelligens és tehetséges volt, mégis teljesen az ő neve fémjelzi Kína nagy bukását. Csak egy dolog számított neki : a hatalom. Kiépített maga köré egy kegyenc-rendszert, akik pozíciója kizárólag tőle függött. Külpolitikája a korlátlan együttműködés volt, ami értelmes is lett volna, ha közben elindul az ország mindenre kiterjedő reformja (így csinálták a japánok is). De pont az ellentettjét csinálta, ellenállt minden strukturális átalakításnak, melyről úgy érezte, hogy csökkentené hatalmát. Mivel mindegyik szükségszerűen ezzel is járt volna, az összesnek ellenállt. És ebben támogatta őt a mandarinok nagy része is, aminek nem csak az volt az oka, hogy féltették pozícióikat, hanem a modern világot illető szinte teljes műveletlenségük is.
Cixi régensségét megint csak puccsal hosszabbította meg, miután 1875-ben meghalt fia, Tong Zhi császár. A felesége terhes volt, és ha fiút szül, úgy –pont Cixi mintájára- ő kellett volna legyen a régens. Cixi ezt nem várta meg, hanem kegyencei segítségével egy 3 éves császári rokont neveztetett ki örökösnek, aki Guang Xu néven „uralkodott” 1908-ig. A tragikomédiában (mert a puccs az volt) még Li Hongzhang is támogatta, mert korábban a régensnő is az ő intézkedéseit. A császár özvegye érdekes módon 2 hónappal szülése előtt meghalt. Pu Yi szerint Cixi korlátozta táplálkozását.
Jelleme gátlástalan és kegyetlen volt. (A Tiltott Várost estére bezárták, és „férfi” a császári család tagjain kívül ott nem tartózkodhatott, ezért volt a több ezer eunuch.) A személyzetből szinte bárkit bármilyen csekélységért is megveretett vagy megöletett. Fokozatosan mindenki rettegni kezdett tőle. Az utolsó császár (Pu Yi 1908-1912) írja, hogy egyszer úgy megdühödött menyére, hogy hívta az eunuchokat, hogy botozzák meg a fia (a császár) szeme láttára, és csak az mentette meg a nőt, hogy a férje elájult. A császári család nevelője azt írta naplójába, hogy amikor a későbbi Guang Xu apja (Shun herceg, akinek Pu Yi az unokája lett) meghallotta, hogy fia lesz az új császár, kétségbeesésében fejét verte a földhöz.
A franciákkal vívott háborút használta fel Cixi arra, hogy megszabaduljon egyetlen potenciális vetélytársától, az önálló és az átlagnál jóval nyitottabb gondolkodású Gong hercegtől – aki több, mint 2 évtizede töltötte be a kulcsfontosságú külügyminiszteri posztot, és a reformerek főként rá támaszkodtak az udvarban. Ekkor, 1885-ben ünnepelte –óriási felhajtással- az 50. születésnapját is, mely alkalomból a legújabb kegyenc (Li Lianying eunuch) azt kérte, hagy nevezhessék Cixit ettől fogva „Öreg Buddhának”, ami Kínában tán a legtiszteletteljesebb formula.
Kína új „erős embere” a császár apja, Shun herceg lett. Ő annyira rettegett Cixitől, hogy mindenben csak az ő kegyeit kereste, így egyik legszorgalmasabb talpnyalója lett. 1887-ben nagykorú lett Guang Xu császár, de Cixi nem adta át a hatalmat, hanem egyszerűen ellehetetlenítette őt, sőt személyében is teljesen függővé tette (3 év múlva Japánban már megtartják a parlamenti választásokat is). A kegyencek a császár bármely rendelkezését csak az „Öreg Buddha” jóváhagyása után teljesítették. Ez a klikk (és a kínai mandarinok nagy része is) megelégedett a Li Hongzhang és társai által elért néhány látványos eredménnyel –köztük Ázsia messze legnagyobb hadiflottájával-, és nem óhajtották veszélyeztetni hatalmukat az amúgy is megvetett barbárok további praktikáinak szolgai utánzásával.
Cixinek sikerült bebetonoznia hatalmát, valamint ultrakonzervatív és a végletekig korrupt rendszerét. Mindezt éppen akkor, amikor a Sárga-tenger túloldalán egy olyan hatalom volt felemelkedőben, mely legjobb hagyományait ötvözte gazdasági rendszerében a nyugati eredményekkel, hadseregében a porosz rendszerrel, hadiflottájában pedig a brit haditengerészeti ismeretekkel.
kommentek