Vlachoknak, vagy arománoknak azokat a latin eredetű nyelvet beszélő csoportokat szokás nevezni, amelyek a Dunától délre élnek. A helyzetük manapság eléggé sajátságos: A közép Balkán területén elszórtan élnek csoportjaik, a Szerb érchegységtől Macedónián keresztül Epiroszig. Jelentős részük már kétnyelvű, és dacára a kézenfekvő rokonságuknak a románokkal, a román állam vonakodva ismeri csak el őket saját kisebbségnek. (Ennek valószínűleg az az oka, hogy az arománok nem igazán férnek bele a romániában hivatalos eredetmítosz által nyújtott keretekbe.) Mindennek a következményeképpen erősen eltűnőben lévő kisebbségről van szó, amelynek a nyelvhasználati jogát az ország, ahol élnek, jellemzően nem ismeri el, az anyaország pedig nem igazán nyújt nekik támogatást.

A szerbek és albánok jelenkori konfliktusának megértéséhez mindenképpen érdekes adalékkal szolgálhat a két népcsoport múltja. A mai konfliktus is valahol ebben gyökeredzik, bár a közös múlt nem szükségszerűen kellett, hogy gyűlölethez vezessen.

Az albán történelem hasonlóan rejtélyes, mint a román. Származásukról túl sok biztosat nem lehet tudni, és ennek híján nekik is megvannak a saját eredetmítoszaik, bár ezek nem annyira elterjedtek világszerte. De mégis, ha egy történelemhez átlagosan értő embert megkérdezünk, ha tud választ adni, akkor valószínűleg azt fogja mondani, hogy az albánok az illírek leszármazottai. Hogy ez tényleg így van e, messze nem biztos, de a XX. század folyamán Albániában ez a nézet terjedt el (nyilván nem minden politikai felhang nélkül).

Nézzük először, mi az amit biztosan tudunk:

A szerbek korai története közös a horvátokéval. Források szerint a bizánci birodalom hívta és telepítette le őket a birodalom területén, nagyjából így kerültek a Balkánra. Hogy pontosan hogyan, az a kora középkorból származó kevés forrás miatt nehezen visszakövethető. Amit tudunk, az az, hogy a szerb törzseket a mai Közép Dalmáciától Koszovóig terjedő területen találjuk a VII. századtól, ahol hat független központ alakult meg:

1. Rascia/Raška
2. Bosnia/Bosna (ez nem terjedt ki a mai Bosznia teljes területére)
3. Zachumlie/Zahumlje
4. Trebounia/Travunija
5. Pagania/Paganija
6. Duklja/Zeta

Bizánc és Bulgária relatív közelsége miatt a szerbek nem tudtak államot alapítani szemben a horvátokkal, ráadásul Bosznia és a dalmáciai zsupánságok a Horvát Királyság fennhatósága alá kerültek, és a nyugati keresztény rítus terjedt itt el. A továbbiakban a szerb törzsterületek tehát Raska és Duklja területére szorultak vissza, amely a mai Montenegro és Délnyugat-Szerbia területe (ez utóbbit hívják Szandzsáknak).

A sokácok és bunyevácok kérdése ugyanakkor felvet még egy probémát: valójában mi a különbség a szerbek, horvátok és bosnyákok között? Hiszen tudjuk, a nyelvük szinte ugyanaz. A kérdés több szempontból vizsgálható:

1. nyelvi alapon
2. vallási alapon
3. törzsi ill. államszerveződési alapon

Manapság azt lehet mondani, hogy a szerbek, a horvátok és a bosnyákok között az alapvető különbséget a vallás jelenti: a horvátok katolikusok, a szerbek orthodoxok, a bosnyákok pedig muszlimok. De, egyrészt nagy különbségek vannak nemzetiségen belül is (pl. egy szlavóniai horvát lehet, hogy kulturálisan közelebb áll egy szlavóniai szerbhez, mint egy hervegovinai horvátohoz), másrészt a vallás nem is minden esetben meghatározó, elég sok kivétel is létezhet. Vannak (vagy inkább már csak voltak) pl. muszlim szerbek (akik tkp. annyira mégsem szerbek, de jobb híján, mivel szláv nyelven beszélnek, szerbnek tartják magukat) Koszovóban. A vajdasági sokácok és bunyevácok sem egyértelműen definiálják magukat horvátnak, vannak akik nem. És lehetne még sorolni a kivételeket, de ettől függetlenül mégis elsősorban a vallás az, ami meghatároz.

Nyelvileg a helyzet még összetettebb. A mai horvát és szerb nyelv egyaránt a 19. századi nyelvújítás terméke, amelynek a legfontosabb szereplője egy Vuk Karadžić nevű nyelvész volt, aki a Hercegovinában használt nyelvjárást tette meg standarddá. De ezelőtt több nyelvjárás is létezett, és azok viszont egyáltalán nem estek egybe az etnikai határokkal.

Mivel a modern nemzeti identitás kvázi legfontosabb meghatározója a nyelv, ezért nem véletlen, hogy mind a szerbek, mind a horvátok megpróbálták a maguk javára fordítani a nyelvi különbségeket, az egyes nyelvjárásokat nemzeti nyelvjárásnak tekintve. a horvátok és a szerbek közötti "nyelvi háborúról", illetve a nyelvjárások közötti különbségekről az alábbi linken lehet többet megtudni, érdemes elolvasni:

http://www.c3.hu/~klio/klio061/klio065.htm

Tehát a vallás mellett (vagy inkább helyett) a 19. században úgy tűnt, hogy a nyelv lesz az elsőszámú nemzeti identitást formáló erő, amely tulajdonképpen logikus is lett volna, hiszen nagyjából minden modern nemzet nyelvi alapon szerveződik. Érdekes módon ez esetben nem ez történt. Ennek fő oka valószínűleg az, hogy a szerb-horvát ellentét mindkét fél részéről a háttérbe szorult más, komolyabb politikai problémák miatt: a horvátok az egész 19. századot végigküzdötték a magyarokkal, a szerbeket pedig az oszmán birodalomtól való megszabadulás kötötte le. Ez inkább egymás mellé állította a két felet, és ez a nyelvi alapú nemzeti identitás megteremtését a háttérbe is szorította. Ez egyébként érdekes kivételt teremtett, mivel végül mégis a vallás mentén alakult ki a modern horvát, szerb és bosnyák nép.

A "népek rövid története" sorozatunk újabb fejezeteként most a horvátokkal foglalkoznánk egy kicsit, több szempontból. Érdekes módon (és ez a magyar történettudomány magyarcentrikusságát mutatja), mi magyarok ahhoz képest, hogy a horvátokkal 800 éves perszonálunió kötött minket össze, nagyon keveset foglalkozunk a történelmükkel. Pedig a horvát történelem viszonylag mentes a tudománytalan sallangoktól, legalábbis közép európai mércével mérve. Nem jellemző rá mindaz, ami a súlyosabb esetekre. Ennek ellenére a köztudatban azok az események sem nagyon vannak benne, amelyek 1100-1900 között horvát területen történtek, pedig meglehetősen szoros kapcsolat volt a két ország között a perszonálunió ideje alatt.

Első lépésként nem ártana tisztázni, hogy egyáltalán mit is jelentett ez a 800 év, milyen kapcsolat állt fent közöttünk.

A szlovákok eredete a románokéhoz hasonlóan érdekes és összetett, de teljesen más szempontok miatt. Itt a problémát, vagy az érdekességet nem az képezi, hogy egy hamis, dicső múltat kreáltak volna maguknak, hanem az, hogy a szlovákok kialakulása és története nehezen elválasztható a középkori Magyar Királyságétól, amelyet viszont nem etnikai alapon kellene és részben szokás vizsgálni. (Igaz, mi magyarok hajlamosak vagyunk szintén etnikai alapon mindent, ami a Magyar királysággal történt magyar eseménynek tartani, de ez sem helyes - de erről később.)

A mai szlovák történetírás számára is gondot jelent az, hogy pontosan mit kutasson, ha a szlovák történelmet, vagy akár a szlovákok eredetét akarják kutatni. Ugyanis, három fő probléma merül fel.

1. A mai Szlovákia területének története kutatható, de ez részben (nagyobb részt) a Magyar Királyság története lenne, ami a jelenlegi helyzetben a szlovákok számára nem érdekes. A Magyar Királyság szlováklakta területei viszont nem esnek ezzel egybe. Egyrészt ez a terület kisebb, mint Szlovákia területe, másrészt ott van az alföldi szlovákság, vagyis más szempontból meg nagyobb. Tehát nyilvánvaló, hogy a szlovákság történetének a kutatása a Magyar Királyság területén belül vizsgálva lenne érdekes. Ez viszont szlovák szempontból nem igazán kedvelt kiindulási alap, mert a nemzeti identitásuk pont a magyarokkal szembeni önmegkülönböztetésre épül.
2. A szlovákok, mint etnikum kutatásával az a fő probléma, hogy nehéz eldönteni, mikortól beszélhetünk egységes, saját közösségi tudattal rendelkező szlovák népről. Azonban a Magyar Királyság északi részén élő szlávok története minden további nélkül kutatható. Viszont, ez a népesség mikortól tekinthető szlováknak?
3. A szlovák állam története csak a legújabb korban kutatható, mert 1939 márciusa előtt ilyen nem létezett.

E dilemmáról ajánlanám minden olvasó figyelmébe Michal Kovac szlovák történész egyik 90-es évek eleji cikkét:
http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/95-01/kovac.pdf

Az élet azonban nem ilyen egyszerű.

Valós román őstörténet: a vándorlási elmélet.

És akkor a végkifejlet. Ha a románok nem a dákok leszármazottai és nem éltek mindig a mai románia területén, akkor kik ők és honnan származnak? Két kiindulási alapunk van: az egyik a román nyelv maga, a másik pedig az írott források. Román részről a vándorlást elsősorban azért szokás elutasítani, mert látszólag ez a két dolog ellentmond egymásnak: a román nyelv latin eredete nem vitakérdés, hanem tény, a vándorlás kiindulási pontja viszont a balkán görög nyelvű övezetébe mutat. A korábban már említett Jirecek vonal szerint ugyanis a balkánon Illíria, nyugat Moesia és Dacia voltak latin nyelvű provinciák, a többi terület nem. A 12-13. századi román migráció kiindulási pontja viszont a mai Macedónia területe.

Vlachok, románok az írott források alapján

Az írott források a történelemi elméletek egyik legfontosabb alapját képezik a régészeti leletek mellett, a dáko-román kontinuitás elmélet alátámasztásaként is szerepel néhány, de ha lehet azt mondani, hogy létezik ilyen, akkor ez az alátámasztás az egész elmélet leggyengébb pontja (bár a többi sem túl erős). Érdemes megnézni a wikipedia vonatkozó oldalát, amely egy jó összefoglalója a leginkább hivatkozott forrásoknak: http://en.wikipedia.org/wiki/Origin_of_Romanians#Ancient_and_medieval_sources

A románok és a kereszténység - újabb fehér foltok az elméletben, amelyek bizonytalanságot okoznak

A kereszténység felvétele szintén homályba vész - na azért annyira nem, de azok a részletek nem érdekelték az elmélet kitalálóit, nem volt szükség zavaró adatokra. Ma a románok vagy ortodoxok vagy görög katolikusok, akik az ortodox egyházból váltak le, tehát a keleti kereszténységgel kerültek kapcsolatba és ezt vették fel végül. Azt, hogy mikor vették fel a kereszténységet, tényleg nem tudni. Nagyjából két elméleti lehetőség van, de mindezek előtt egy biztos: a barbár népvándorlás elsöpörte kereszténységet a dunától északra, a régészeti leletekben nem található meg a nyoma egy keresztény népességnek. a román magyarázatok tehát innentől kezdve sánták. Egyrészt a Balkánon a kereszténység a 3-4. századra már elterjedt a városokban és Daciában is a kiürítése előtt. Dacára mindennek, a román egyházi nyelvezet jelentős részt szláv eredetű, vagyis az biztos, hogy a kereszténységet a szlávokon keresztül vehették fel, vagy legalábbis ha korábban is keresztények voltak, akkor jelentős szláv hatás érte őket e tekintetben. Ez azonban Erdélyben, vagy a dunától északra nem történhetett: a bolgár uralkodók 865-ben vették fel a kereszténységet, 30 év múlva pedig a térségből a magyarok kisöpörték őket. tehát ez esetben a kereszténységgel kapcsolatos szavaik jelentős részének vagy görögnek vagy magyar közvetítésűnek kellene lennie. És ráadásul katolikusnak, de erről kicsit később. Visszatérve a kereszténység kérdésére: elvben áttérhettek kereszténységre már a 2-4. század folyamán, ekkor még bőven az egyházszakadás előtt vagyunk, tehát a liturgia változhatott. A másik lehetőség a balkáni szlávok megtérésével egy időben van: a 8-9. században. De hogy melyik az igazi, az most a mi szempontunkból mellékes. Mindkettő lehetőség csak a Dunától délre volt lehetséges a szláv hatás miatt.

A román nyelv, és eredetük állítólagos nyelvészeti bizonyítékai

A román nyelv az amely az egyik fő bizonyítéka a kontinuitás elméletnek. Az valóban nem vitakérdés, hogy a román nyelv alapjai latin eredetűek, a nyelv maga a balkáni vulgáris latin leszármazottja, amelynek legközelebbi rokona a már kihalt dalmát nyelv volt. Ugyanakkor ez a tény még önmagában semmire nézve nem bizonyító erejű: a balkánt keresztül szelte a latin és a görög nyelv közötti határ, és voltak latin nyelvű területei: a kettő közötti határt szokás Jirecek vonalnak nevezni, amely egy kelet - nyugati határt feltételeze amely észak Albánián, dél Szerbián és a Balkán hegységen keresztül választotta el a két nyelvterületet. Természetesen a pontos nyelvhatár viták kérdése, de a mi szempontunkból ez nem fontos: a vonal azt mutatja meg, hol lehetett az a terület, ahol a román nyelv kialakult. A románok éppen ezért hivatkoznak rá előszeretettel, mivel ez megmutatja, hogy Dacia latin nyelvű provincia volt, csakhogy nem ez volt az egyetlen: a nyugat balkán is az volt.

Ha tovább ásunk a nyelvészetbe, akkor egyre több ellentmondást találunk.