Qedrák 2010.07.02. 19:00

Még egyszer a sumér áfiumról

Az előző posztunkban Fodor István tanulmányával zártuk a könyvismertetőnket, most a poszt második része következik.

Magyar nyelvészek az alternatív nyelvrokonításokról

A másik nagyobb léptékű írás a könyvben Honti Lászlóé. Kiemelendő, hogy Honti nagyon sokszor panaszkodik az alternatív szerzők helyesírására, lektorálására, tipográfiájára stb., összesen 37 alkalommal a 129 lábjegyzetből. Ezzel nincs is semmi gond, ismerve az olykor botrányos helyesírású és megjelenésű munkákat, a panasz teljesen jogos. Ugyanakkor az egy kicsit hiteltelenné teszi a fentieket, hogy gyakran ugyanabban a sorban található a könyv szövegében a helyesírási hiba, mint a lábjegyzet, ahol erre újólag panaszkodik a szerző. Ez erősen rontja a hitelét a panasznak, (noha az is tény, hogy többnyire egy-egy sajtóhibáról, vagy magánhangzóhibáról van szó).
Honti László is egy történeti áttekintéssel kezdi az írását, amelynek során szóba kerülnek az ezzel kapcsolatos mítoszok is. Mondanom sem kell, hogy ő is hiányolja az állítólagos osztrák beavatkozásról szóló bizonyítékokat (ilyenek nincsenek, sőt, Fodor István is rámutatott, hogy az osztrákok valójában megtiltották finnugor tanszék létesítését a budapesti egyetemen). Kiemeli azt is, hogy nem érdemes a finnugor elmélet ellen vehemensen tiltakozó dilettánsokkal vitatkozni, ez ugyanis azt a látszatot keltené, hogy értenek valamit a témához, amelyekkel „embertársaikat megtévesztik”. (Hasonló véleményt egyébként már a blog nagyra becsült szerzője, Hami is megfogalmazott korábban).
Honti három részre osztja azokat, akik a „tudományos módszerekre fittyet hánynak”: 1. Az abszolút dilettánsok, akiknek azonban adott esetben rendelkeznek más területekről szóló egyetemi diplomával, 2. Olyan tudományos kutatók, és oktatók, akik saját szakterületükön ugyan eredményesek voltak, de áttévedve a történeti-összehasonlító nyelvészet területére a tudományos igényességet sutba dobják, 3. Nyelvészetet tanult, de „a fantazmagóriák világába téved kollégák” Az első két csoport között a határvonal nem éles. Kiemeli, hogy nem fogja megnevezni azokat a dilettáns tévelygőket, akiktől idéz, csak akkor, ha ők magukat nyelvészként definiálják. Ennek oka az, hogy hülyeségeknek nincs helye tudományos, vagy ismeretterjesztő munkákban.
Az első nagyobb lélegzet Cser Ferencnek és Darai Lászlónak szól. Bár Cser Ferenc az MTA doktora, úgy tűnik sutba dobja a tudományt akkor, amikor őstörténeti kérdésekről beszél, és feltűnő, hogy a sorozat belső címlapjai nem tüntetik fel ezen könyvek szerzőjéül Cser Ferencet. Ők is azt a gyakori utat választották, hogy a nyelvészeknek téves állítást tulajdonítva, azokat vehemensen cáfolják. Grandpierre Attila is megkapja a bírálatot, többek között azt a népszerű tévedést bizonygatja ugyanis, hogy a magyar nem lehet a finn származéka, hanem a magyar az átadó nyelv. Ez nagyon szép, csakhogy a nyelvészet, mutat rá Honti, nem állított soha olyat, hogy a magyar származéka lenne a finn nyelvnek. Czeglédi Katalin nyelvészeti fejtegetéseit szintén kritika alá vonja, ilyen pl. a –cs, amit a szerzőnő nomen agentisnak vél, mint pl. takács (<taká + -cs), és ács. Azonban ilyen képző nincs a magyarban, (pl. szaká + -cs, vagy felsorolja még a kalács, kalapács, kartács, kovács, rács stb. szavakat is Honti, megmutatva azt, hogy ezen szavakra Czeglédi ötletei nem alkalmazhatóak. Számos további nyelvészeti cáfolatára nem térnék ki, mert az szétfeszítené a poszt kereteit. Szóba kerül a dilettánsok által oly gyakran hivatkozott Czuczor-Fogarasi szótár is. Mint azonban egy korabeli forrás beszámol róla, olykor e szótár szavai közé bekerültek tréfának szánt etimologizálások is, amelyeket Czuczor aztán beemelt a szótárba. (’Ős tő’ < Isten).
Számos más nyelvészkedő amatőr mellett Honti végül sokkal több figyelmet szentel, a külföldi szerzőkkel együtt, Kalevi Wiiknek, és a Roots-iskolának a kritikájára. Kalevi Wiik szerint egész Észak-Európát finnugorok lakták az Atlanti-óceántól az Urálig. Tagadják azt, hogy létezett volna uráli és finnugor alapnyelv, továbbá a családfamodellt sem tartják megfelelőnek a nyelvészeti folyamatok kifejezésére. Elképzelésük szerint a finnugor nyelv egy ’lingua franca’ volt, ám valójában maguk az elmélet kiötlői sem használják következetesen a lingua franca fogalmát. Ez egyébként két dolgot jelenthet: egyfelől egymás nyelvét nem értő, de sűrű kapcsolatban lévő csoportok között kialakuló közvetítő nyelv, amely kettőnél több nyelvből alakult ki, vagy jelentheti még ezen kívül egy funkcionális használatú idegen nyelvet, amely két, egymás nyelvét nem értő csoport egymás közötti kommunikációjára szolgál. (Itt hadd jegyezzem meg, hogy amennyiben lesz a könyvnek második kiadása, nem ártana a végén, a függelékben található szakszavak magyarázatát bővíteni, ugyanis az sajnos hiányos, és amint az egyik kommentelő meg is jegyezte az előző posztunknál, a nyelvészek sajnos hajlamosak túlságosan gyakran használni a szakmai nyelvet, amit nem tesznek közérthetővé a laikusok számára.) Honti László azonban rámutat arra, hogy a „forradalmi” iskola szerzői keverték az általuk használt fogalmakat, és aszerint értelmezték őket, ahogy az nekik tetszett, egyszer így, máskor úgy.

A magyar szerzők közül az utolsó Keresztes László, de az ő munkájába is csúszott azért némi hiba: „Minden tudományban vannak cáfolhatatlan eredmények, amelyeket el kell fogadni: ilyen például az anyag-, energia-megmaradás elve, a biológiai sejtelhalás, és a heliocentrikus világkép.” Azt hiszem a csillagászati ismereteket nem árt frissíteni, vagy ha értjük is, hogy a szerző mire gondolt, esetleg megkérhették volna egy szerencsésebb fogalmazásra. Természetesen a fentiek párhuzamul szolgálna karra, hogy a finnugor nyelvrokonság megdönthetetlen tudományos tény. Keresztes László ezután egy rövid történeti áttekintést eszközöl, majd a nyelvrokonság szerint csoportosítja a dilettáns elképzeléseket. A nagyobb energiát azonban két nyelvészre szenteli, Angela Marcantoniora, és Kalevi Wiikre. Utóbbi elméletének azt a részét cáfolja, amely szerint a germán nyelvekben kimutatható egy finnugor nyelvi szubsztrátum abból az időből, amikor a finnugorok népesítették be Európa nagy részét. Érzésem szerint itt is belebotlik egy elég csúnya tévedésbe: „Az még ugyan hihetőnek tűnik, hogy az indoeurópaiak a finnugoroktól vették át a ’jég’ jelentésű szót. A másik szó (a finn ’kala’ ~ indoeurópai: angol whale ’bálna’) viszont abszurdum, hiszen egy halász-vadász közösség számára nyilvánvaló, hogy a bálna nem hal. Ennyit erről…” Hát bizony, ez még talán sok is, hiszen aligha feltételezhető, hogy egy halász-vadász törzs az amúgy zömmel a tengerekben élő bálnákról tudta volna, hogy tengeri emlős, és nem hal. Kétlem, hogy sok ezer évvel ezelőtt ez egy szignifikáns különbség lett volna az emberek számára. Marcantonio részéről az általa elkövetett statisztikai hasonlításokat bírálja. Tetszés szerint összeválogatott szóstatisztikáiból olyan következtetéseket vont le, amilyeneket akart. Wiiktől eltérően Marcantonio szerint a finnugor elmélet politikai nyomásra született meg. Az interneten elérhető munkájának kritikája Bakró-Nagy Marianne részéről.

Külföldiek és a finnugor nyelvrokonság

A könyvnek nagy érdekessége az, hogy a magyar szerzők mellett külföldieket is felvonultat, akik zömmel különböző nyugat-európai egyetemeken tanítanak uralisztikát, ékesen cáfolva ezzel azt a naiv, ámde sokat terjesztett elképzelést, hogy a finnugor elméletet már csak Magyarországon tanítják az egyetemeken, a világ többi felén elbukott, mint készületlen egyetemista a záróvizsgán.
Az első szerző azonban kivétel ez alól, Ismail Dogan ugyanis az Ankarai Egyetem tanít magyar kultúrát és magyar irodalomtörténetet. Írásában a törökországi és a magyarországi dilettáns nézetek hasonlóságait veszi végig. Törökország a 19. században szembesül az indoeurópai-árja szemlélettel, amely a nem-indoeurópai nemzetekre igen erős negatív hatást gyakorolt. Ennek, és a török állam összeomlásának az ellensúlyozására alakul ki a politikában a Kemál Atatürk vezette politikai irányzat, és ekkor alapítanak számos tanszéket, köztünk a hungarológiait is, az Ankarai Egyetemen, hogy a török múltat tanulmányozzák. A hivatalos ideológia egy darabig azt is hirdette, hogy a török nép a legősibb a világon, és valamennyi civilizáció megalkotói a törökök voltak. Hirdetői vannak többek között a török-japán, sőt a török-etruszk rokonságnak is.

Danilo Gheno a Padovai Egyetem tanára. Vizsgálja többek között a sumér-magyar, illetve a latin-magyar rokonságról szóló írásokat, a legtöbb teret azonban mégis két olasz szerzőnek, Mario Alineinek és Angela Marcantonionak szenteli. Alinei munkájával kapcsolatban az egyik legfontosabb kritikája (a nyelvi tévedéseken túl), hogy olyan magyar szavakat használ, amelyeknek a jelentését vagy nem ismeri, vagy nem nézett utána. A 'munka’ szó pl. nem jelent kínzást, a ’hegy’ nem jelenti azt, hogy ’fent’, a ’fűlő’ nem jelent fűtőt, a napkelte naplementét, vagy a ’nagybácsi’ ’a bácsi apját’. Marcantonionak pedig a Sajnovicsot bíráló megjegyzéseire reagált, értelmetlennek minősítve azt a törekvést, hogy adott esetben egy múlt századi, már jelentősen túlhaladott álláspontot támadjon a mai ismeretanyaggal. Ráadásul több helyen rámutat arra, hogy Marcantonio vagy nem olvasta Sajnovicsot, vagy nagyon pontatlanul utal rá.

Cornelius Hasselblatt munkája címéből (Ahol az igazi forradalom van) kiderül, hogy számára a főbb problémakört a Kalevi Wiik és társai által képviselt iskola jelenti. Álláspontjuk ugyanis az, hogy a régi finnugor őshaza kiterjedt egész Észak-, és Nyugat-Európára. Érvelésükben általában háromféle hiba jelentkezik. Először is előszeretettel válogatnak a különböző tudományterületek eredményei között oly módon, hogy a számukra kedvezőtlen eredményeket elhallgatják, és csak akkor vesznek elő más tudományterületről érveket, ha a vizsgálatuk tárgya kapcsán a nyelvészetből már nem tudnak. Másodszor a tudományos terminus technicust, a különböző tudományos fogalmakat nagyon hanyagul kezelik, egyszer ezt, másszor amazt értve alatta. Harmadszor pedig a hivatkozásaik többsége hanyag, megfigyelhető a körbehivatkozás, a pontatlan idézés, és az, hogy a hivatkozott művekben az az állítás, amit a hivatkozásnak tulajdonítanak, nincs benne.

Esa Itkonen rövid cikkében a családfa-elmélet tarthatóságát írta meg, és sorra veszi a családfa-elmélettel szembeni kritikus érveket, rámutatva arra, hogy a kritikusok valójában ugyanazokat a nyelvtörténeti fogalmakat használják, csak máshogy nevezik őket. A családfa-modellel szemben érdemi kritikát, amely teljesen alkalmatlanná tenné, nem talált.

Juntilla Santeri, egy másik finnországi szerző az áltudományos példákat szedi össze Európából. A politikailag motivált áltudomány kategóriájába sorolja például azt, amikor a német és a lengyel régészek vitatkoztak az Odera és a Visztula közötti terület őstörténetéről, előbbiek germanizálni, utóbbiak szlavizálni akarván azt. Hasonló a helyzet a finnországi svédek betelepülésének történetével. Ezt követően végigveszi a különböző áltudományos nézetek típushibáit, a tudomány előtti módszertant, a mitikus nevek eredetmagyarázatát, a szavakra épülő eredetmagyarázatokat, a tudományos ismeretek szelektált felhasználását és a kritika előli kitérést, a tudományos örökség elvetését, illetve a kutatás tárgyának átpolitizálását. Utóbbi esetben megjegyzi, hogy ebben a magyarok járnak az élen, az egész tudományt egy összeesküvésnek beállítva, (hogy ti. a Habsburgok találták ki a finnugor rokonságot).

Az utolsó előtti cikk Johanna Laakso szerzeménye. Megemlíti, hogy értetlenül áll az egyre gyarapodó magyarországi állítások előtt, hogy a finnek átírták volna az őstörténetüket. Ez nem igaz, a finn iskolai tankönyvekben továbbra is a finnugor nyelvrokonság található, benne a magyarokkal. Írása egyébként a finnországi példákat sorolja fel arra, hogy ki, és mikor milyen ősinek tekintette a finn nyelvet.

Merlijn De Smit főleg a finnországi és az észtországi vitákkal foglalkozik, ő is Kalevi Wiiket emlegeti a legtöbbször, de szól pár sort Angela Marcantonioról is. Az utolsó szerző, Eberhard Winkler pedig szintén Kalevi Wiik-kel és az által képviselt iskolával foglalkozik a legtöbbet.

Összességében azt gondolom, hogy ez a könyv hiánypótló, hiszen nagyon régen jelent meg ennyire alapos munka az áltudományos nézetekről. Mégis óva intem a szerzőket attól, hogy ezt követően hátradőljenek: ez a könyv legfeljebb az első lépés lehet az áltudományok elleni küzdelemben, de nem az utolsó. A megfogalmazott feladatok, az iskolai és az internetes ismeretterjesztés továbbra is fontos feladat marad.

A kommentek adott esetben moderálva lehetnek. Kommentelés előtt légyszíves olvassátok el a moderációs alapelveket.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

18 komment

Címkék: magyarország finnország magyarok áltudomány alternatív finnek finnugor őstörténet honti lászló

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr932125689

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

wannee/mayaa/du/ yaru (törölt) 2010.07.02. 19:19:27

Az ismertető alapján jó kis könyvnek látszik, meg is fogom venni.

Történelem mindenkinek

Közösség

Rovatok

kommentek

Feedek

Látogatók

Ahonnan jöttél...

Stat

Egyéb

Keresés

testvérblogok

Archívum

Top 5

Szerzők

Címkék

Licenc

Qedrák 2010.07.02. 19:00

Címkék: magyarország finnország magyarok áltudomány alternatív finnek finnugor őstörténet honti lászló

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

Qedrák · http://toriblog.blog.hu 2011.06.10. 21:47:16