Az új helyzet komoly dilemma elé állította a magyar vezéreket: dönteni kellett, hogy csatát vállajanak-e a rendelkezésre álló, Szülejmán hadához képest viszonylag csekély erőkkel, vagy az úton lévő erősítésekben reménykedve igyekezzenek halogatni a harcot. Gondjukat csak tetézte, hogy gyakorlatilag nem volt igazi főparancsnoka a hadseregnek. Mivel intézményesített tisztképzés akkoriban még nem létezett sehol Európában, az elmúlt békés évtizedeknek köszönhetően alig akadt a szóba jöhető magyar főurak között, aki vezetett volna már jelentősebb haderőt, komolyabb csatát pedig egyáltalán senki sem vívott még közülük. Tudván, hogy a döntő összecsapás most elkerülhetetlen lesz, tapasztalt emberre kívánták bízni a vezetést, ezért felkérték a posztra Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg hadvezérét, Niklaus zu Salm-Reifferscheid grófot, és a szintén Ferdinánd zsoldjában álló horvát főúrat, Frangepán Kristófot. Salm egészségügyi okokra hivatkozva elhárította az ajánlatot, Frangepán viszont még nem érkezett meg a táborba.

1521, az első oszmán támadás

Szülejmán trónra lépésének hírével követet küldött az alig tizenöt éves magyar királyhoz, II. Lajoshoz. A követ mellett azonban a trónváltozás alkalmából kitört ázsiai lázongásokról szóló hírek is megérkezetek Budára, így ott megpróbáltak kitérni az egyre keményebb békefeltételek elfogadása elől. Feltartóztatták a szultán küldöttét, s az európai hatalmakhoz fordultak segítségért. Mire azonban 1521-ben a segélykérő követek célba értek Szülejmán hada már úton volt Magyarországra.

Ez volt az ifjú szultán első önálló hadjárata, s ez körülmény az a oszmán hadvezetés megosztottságával párosulva sok tétovázást és számos baklövést okozott, ám a magyarok szinte teljes tétlensége miatt a hadjárat végül mégis eredményesen zárult. Sikerült elfoglalni a déli magyar végvárvonal két kulcsfontosságú erősségét. Szabácsot és a híres Nándorfehérvárt (Belgrádot) is, így az oszmánok hídfőállásokhoz jutottak a legjelentősebb déli határfolyón, a Száván.  

 – írta a pápának az új helyzetet összegezve II. Lajos.

A háború következményei és tanulságai

Belpolitikai következmények

A háború végeredménye mindkét fél belpolitikai életében jelentős átrendeződéssel járt a konfliktus méretéhez képest: Argentínában Lepoldo Galtieri, a junta vezetője hamar távozásra kényszerült, és a fokozódó belső ellenállás hatására már 1983-ban demokratikus választások megtartására kényszerült a katonai kormányzat, ahol Raúl Alfonsínt választották meg. Ezzel véget ért a katonai diktatúra időszaka alig másfél évvel a háború után. A falklandi kérdés azonban a vereség ellenére nem került le teljesen a napirendről, és továbbra is az argentín nacionalizmus egyik sarokpontja maradt mind a mai napig. A katonai kormányzat vezetői azonban viszonylag könnyen megúszták, néhányan pár év börtönbüntetést kaptak, néhányan azt se. Galtierit 1988-ban 5 év börtönre ítélték, de 3 év múlva, Carlos Menem akkori elnök kegyelmével kiszabadult, és visszavonultan élt 2003-ig, amikor elhunyt 76 éves korában. A rendszernek egyébként nem Galtieri volt az erős embere, hanem Jorge Videla, az 1976-os puccs vezetője, a rendszer bukásával ő bukta a legnagyobbat.

1982 április elsején késő este a Santissma Trinidad romboló partra tett egy 84 fős speciális

Az Azul (Rosario)-hadművelet 1982. április 2.

A sziget kormányzóját, Sir Rex Huntot egy nappal korábban figyelmeztették Londonból, hogy az argentínok valószínűleg támadásra készülnek, úgyhogy az angoloknak  csak egy napjuk volt a védekezés megszervezésére. A szigeten összesen 79 tengerészgyalogos tartózkodott, de közülük 22-t pár nappal korábban Déli Georgiára küldtek, hogy az ott tartózkodó argentínokat távozásra bírják. Szóval összesen 57 tengerészgyalogos maradt a szigeten, őket legalább 25 fő egészítette ki a falklandi véderő nevű önkéntes helyi véderőből.

A Falkland (Malvinas)- szigetek

Az ezzel a névvel illetett szigetcsoport a déli Atlanti-óceánban található, a 60. nyugati hosszúsági és az 51. déli szélességi kör környékén, Argentína déli részétől kb. 500 km-re keletre. A szigetcsoport két nagy (nyugati és keleti sziget, ez utóbbin él a lakosság nagy része és itt van a közigazgatási központ, Stanley) és több kisebb szigetből áll. A szigetek összterülete kb 11000 négyzetkilométer, lakossága azonban alig pár ezer fő. Gazdasági jelentősége ennek köszönhetően minimális. Bár többfele azt lehet olvasni, hogy a szigetek éghajlata elég zord, ez így ebben a formában nem igaz. Az éghajlata hasonló a Brit szigetek éghajlatához, a tél viszonylag enyhe, a nyár hűvös, és viszonylag sok a csapadék. Az viszont igaz, hogy a szigetek eléggé kopárak, nem erdősültek be.

A háború előzményei

Az előző postban boncolgatott keleti gót állam Nagy Theoderik halálával válságba került. Világosan kiderült az, hogy Theoderik kompromisszumokra épülő kormányzása csak egy erős uralkodó alatt tud működni, más esetekben nincs erő, ami az egyensúlyt fenntartsa. A lakosság relatív kis részét adó, de hatalmi pozícióban levő ariánus gót lakosság ugyanis nem akart versenytársakat, nem kívánt osztozni a hatalomban a helyi latin elittel. Theoderik viszont nem véletlenül kormányozta országát nem kis részt a helyi latin lakosságra is támaszkodva, hanem azért, mert ez volt a feltétele annak, hogy ne kerüljön szembe véglegesen Bizánccal, és ne erősödjenek meg a szeparatista törekvések (lázadások) a helyi lakosság részéről (Róma is az uralmuk alá került, a Pápa is gót területen élt pl.). Vagyis a gót királyságon belül a katolikusellenes vezetők felülkerekedése a "Theoderikista" irányzattal szemben a bizánci - gót kapcsolatok azonnali romlásához kellett, hogy vezessen. Ez persze nem feltétlenül volt szükségszerű, hogy háborúhoz vezessen, csak abban az esetben, ha Bizáncnak rendelkezésére áll a kellő haderő, és a nemzetközi helyzet is kedvez ennek (magyarán egy esetleges háborúban nem támadják őket hátba a perzsák). A gótok szerencsétlenségére ez a helyzet 535-ben elő is állt: 532-ben Bizánc és Perzsia "örök békét" kötött, majd a vandálokat alig 2 év alatt megsemmisítették. Ez utóbbi eseménynek óriási lélektani hatása is volt: az addig folyamatos devenzívába kényszerülő birodalom a mediterrán térség egyik fontos hatalmát ki tudta ütni, és hirtelen realitásnak tűnt, hogy a birodalom régi egysége helyreállítható. Ráadásul a keleti gót királyságban pont a vandál háború végére eszkalálódtak az események, Theoderik lányának meggyilkolása kapóra jött az éppen egyetlen ellenféllel sem harcoló Bizáncnak, mint casus belli.

A gótok

A gótok a mára kihalt keleti germán nyelvek egyikét beszélték, valahonnan a mai svédországi Götaland térségéből származhattak, a népnevet őrzi Gotland szigete is. A történelem színpadára a 3. század végén, 4. század elején kerültek. Ekkor kerültek ugyanis Rómával érintkezésbe. Dacia kiürítése után ők foglalták el Erdélyt, és az attól keletre fekvő területeket, és törzsi alapokon nyugvó királyságot alapítottak, amely időnként a birodalomra is komoly veszélyt jelentett. Előszeretettel törtek be ugyanis birodalmi területekre és rabolták ki azt. A gót törzsszövetségen alapuló államot azonban elsöpörték a 4. század végén megjelenő hunok, és ekkor a törzsszövetség felbomlott. A később nyugati gótnak nevezett csoport el tudott menekülni a hunok elől, és a Rajna mentére húzódott, majd betört a birodalom területére és az Ibériai félszigeten alapított államot. A keleti (vagy osztro) gótoknak nevezett csoport azonban hun uralom alá került egészen a hun birodalom felbomlásáig. Nagyjából innentől számíthatjuk a két gót csoport különválását, habár más kisebb csoportok is leszakadtak róluk és még egy ideig fenn is maradtak, mint például a krími gótok.

Beugratós kérdés: Hol volt az Ibériai Királyság? Nem, nem az Ibériai Félszigeten! Hanem a Kaukázustól délre, Lazikától és Örményországtól keletre. A kaukázus térsége fog még ilyen tekintetben meglepetést okozni, de most maradjunk Ibériánál. A helyiek egyébként nem így hívták a királyságot, az elnevezés görög/latin, amely valszeg hegyes vidéket jelent. A királyság helyi elnevezése Kartli, és ez már jobban segít abban, hogy hová is tegyük, az Ibériai Királyság ugyanis Kolkhisszal és Lazikával együtt a középkori Grúz Királyság egyik előzményének tekinthető, lakói pedig a grúzok őseinek. A szlovák postban már nagy vonalakban felvetett probléma miatt, miszerint a genetikai leszármazásból nem következik közvetlen kulturális leszármazás, én azért óvakodnék Ibériát grúz államnak tekinteni. De abban mindenképpen szerepet játszott, hogy a térségben élő törzseket állami keretek közé szervezte, és ez jelentős lépés volt a grúz etnogenezisben.

Kolkhiszt a történészek körében szokás az első kaukázusi grúz államnak tekinteni. Én óvatosabban fogalmaznék, de az biztos, hogy ez volt az első államalakulat a dél kaukázusi térségben, és nagy szerepe volt a mai Grúzia területén élő törzsek egységesedésében, ezáltal a grúz etnogenezisben is. Kolkhisz a görög mitológiában is felbukkan, mégpedig az Argonauták útjával kapcsolatban, akik felkerekedtek Kolkhiszba, hogy megszerezzék az aranygyapjút.

Kolkhisz korai történetéről keveset tudni, az biztosnak tűnik, hogy több törzs népesítette be a területét, és ezek a törzsek, vagy egyik közülük már a Krisztus előtti 13. század környékén fejlett államot hoztak létre: a régészeti leletek alapján fejlett volt Kolkhisz mezőgazdasága (amelyet a kedvező éghajlat is segített), és a fémfeldolgozás is. (A kolkhiszi törzsek a források alapján: Machelones, Heniochi, Zydretae, Lazi, Tibareni, Mossynoeci, Macrones, Moschi, Marres, Apsilae, Abasci, Sanigae, Coraxi, Coli, Melanchlaeni, Geloni és Soani. Vigyázat, a wikipediáról vettem az info-t! )