A kereszténység a létezésének háromszázadik évére Európa és a Közel-Kelet legfontosabb vallásává vált. Az addig megtűrt, vagy egyenesen üldözött vallás a 4. század folyamán egy sereg ország hivatalos és egyetlen államvallása lett, először az örmény királyságban, majd Ibériában, végül 380-ban magában a Római Birodalomban is. Az addig kevéssé centralizált és szabadon működő szektáknak ettől a ponttól kezdve szükség volt az egységesítésére, és egy hierarchikus szervezet felépítésére, hogy betagolható lehessen az államigazgatásba. Ennek a szükségességét persze sokan vitatták és vitatják ma is, de a különböző világnézeti és teológiai vitákban mi nem szeretnénk állást foglalni. Pusztán adminisztrációs és hatalomtechnikai okok miatt viszont eme folyamatok abszolút szükségesnek tűntek, hiszen a vallás fontos identitás képző eszköz, és ideológia fegyver lehetett az adott ország ellenségeivel szemben. Viszont nyilvánvaló, hogy a keresztény egyház egységesítése, vagy önmagában az egységes keresztény egyház létrehozása meglehetősen nehéz feladat volt egy olyan birodalomban, amelyen belül jelentősek voltak a kulturális különbségek. Bár végül az egység létrejött, de olyan áron, hogy egyes csoportokat kizártak ebből. A következőkben nézzük meg ezeket a csoportokat, és azt, hogy milyen szerepet játszottak a későbbi időkben.

Az első niceai zsinat

Az első niceai zsinat volt az első egyetemes gyűlese a keresztény püspököknek, kb. 300-an vettek részt rajta a birodalom minden részéből (igaz, kelet kicsit felülreprezentált volt nyugathoz képest). A zsinatot Constantinus császár hívta össze, amelynek több fontos kérdésben kellett állást foglalnia. A különböző teológiai kérdésekkel, amelyek felmerültek, most nem akarunk komolyabban foglalkozni, mindössze egy témával: a kora középkori - késő ókori szakadások egyik fő kiváltó oka a Jézus Krisztus lényegével kapcsolatos vita volt. A hivatalos, elsőként a niceai zsinat által megállapított dogma szerint Jézus egy lényegű Istennel, a különböző eretneknek nyilvánított szekták ezt a megállapítást vitatták általában, illetve az első ilyen irányzat maga volt az, amelyik erre az állásfoglalásra késztette a zsinatot, ez pedig az arianizmus.

Az ariánusok

Arianus a niceai zsinaton
(4. századi ábrázolás)

Az ariánusok Arius követői voltak, aki tanításaiban tagadta a szentháromságot, és azt hirdette, hogy Jézus Isten teremtménye, de nem egy idős Istennel. Maga az ideológia Ariusnál is régebbre vezethető vissza, a Lukianosz által vezetett antiókiai iskolában is megjelentek már e tanok valamilyen formában (igaz, őket még nem vádolták eretnekséggel). Politikai szempontból az arianizmus azért volt veszélyes, mert meglehetősen népszerű volt a birodalom különböző területein és rétegei körében, és a teológiai viták kiéleződése egyházszakadással fenyegetett. A niceai zsinaton végül elsöprő többséggel foglaltak állást az ariánus tanításokkal szemben (mindössze ketten szavaztak a niceai krédó ellen), de a már elterjedt arianizmust visszaszorítani hosszabb időbe tellett. Ráadásul a niceai egységgel szemben azért elég sokan voltak, akik nem akartak ilyen nyíltan állást foglalni az arianizmussal szemben. Végül a 381-es konstantinápolyi zsinaton sikerült lezárni ezeket a belharcokat, és ekkortól kezdve gyorsan csökkenni kezdett az ariánusok száma a birodalomban. Azonban, 376-ban a gótok hivatalosan is felvették az arianizmust, úgyhogy a birodalomban eretnekségnek nyilvánított vallás kikerült onnan, és elkezdett terjedni egy olyan közegben, amelyik finoman szólva sem ápolt barátságos viszonyt vele. A gótok körében a kereszténység már a 3. században elkezdett terjedni, ami a 341 és 383 között a gótok püspökeként tevékenykedő Wulfila idején felgyorsult, köszönhetően annak, hogy lefordította a bibliát a gótok nyelvére. A germán nyelvű biblia felgyorsította a többi törzs körében is az áttérést, ami a trinitárius (nevezhetjük katolikus, vagy orthodox hitnek is) irányzattal szemben az arianizmust terjesztette el a körükben. A kereszténységre ekkor áttérő germánok mind az arianizmusra tértek át, és a későbbiekben, amikor római területre települtek, ez a legtöbb esetben hol heves, hol csak mérsékelt ellentétekhez vezetett a helyi katolikusokkal szemben. Az egyetlen kivételt a frankok jelentik, akik viszont ekkor még pogányok maradtak, és csak később, az 5. század végén tértek át a kereszténységre, de ők már a katolikus irányzatot vették fel. Az arianizmus legtovább Itáliában tartott ki a longobárdok körében, egészen a 7-8. századig. Az arianizmus jelentős szerepet játszott abban, hogy a korai germán államalapítások nem voltak tartósak, ugyanis a vallási különbségek nyilvánvalóan akadályozták a helyi romanizált társadalmakra rátelepülő germánok összeolvadását a meghódítottakkal. Érdekesség, hogy bár az arianizmus a kora középkor vége felé megszűnt, de a későbbiekben többször is volt példa újabb szentháromság tagadó szekták létrejöttére, amelyek ugyan nem voltak közvetlen kapcsolatban az arianizmussal, de nagyon hasonló elveket vallottak.

A nesztoiánusok

Nesztoriánus perzsa érsek
1897-ben
 

A nesztorianizmus Nesztoriusz konstantinápolyi püspök (386-451) tanításai nyomán terjedt el, aki azt hirdette, hogy Jézus nem két lényegű (vagyis isteni származású, de létezése során isteni és emberi lényegű) volt, hanem két természetű, azaz isten és ember egyben, a kereszthalálával pedig az emberi természete meghalt (szerinte egy isten nem szenvedhet). Az újabb, az általános tanítással ellentétes hitelvek terjedése a 431-ben megtartott epheszoszi zsinat egyik fő témája volt, és a zsinat elutasította a tanításait, és megerősítette, hogy Jézus nem két külön személy, hanem Isten és ember egyben. Ezzel Nesztoriusz tanításai is eretnekségnek lettek deklarálva. Nesztoriuszt magát Egyiptom egyik oázisába száműzték, a főleg szíriában élő követőire komoly nyomást fejtettek ki, hogy a helyes hitre térjenek, és az edesszai teológiai iskolát, amely a nesztoriánus nézetek egyik fő központja volt, bezárták. Nesztoriusz követői a Szasszanida Birodalom területére menekültek, ahol az uralkodó befogadta őket, mivel komoly lehetőségeket látott bennük. Egyrészt a perzsa területen élő keresztényeket ezzel kivonhatták a római befolyás alól, másrészt, a keresztény menekültek befogadása növelte a már ott élők lojalitását is. A nesztoriánus egyház új központja Nisibis lett, ahol az iskola a 6. században a virágkorát élte. Az asszír keresztény egyház (ahogy a nesztoriánusok magukat nevezik) jelentős térítő tevékenységbe kezdett keleten: 635-ben elérték Kínát, ahol a vallás gyorsan terjedni kezdett, sőt, a kereszténység a 7-8. században már eljutott Koreába, és Japánba is. A kínai keresztény közösség ugyanakkor Tang Wuzong császár uralkodása után gyors hanyatlásnak indult, ugyanis a császár betiltott minden idegen vallást az országban. Ennek ellenére még a 13. században is voltak nesztoriánus közösségek az országban, építészeti emlékeik meg még ma is megvannak. Mégsem Kína az a terület, ahol a legnagyobb hatásuk volt, hanem Közép Ázsia.

Nesztoriánus keresztény sírkő
1312-ből, ujgúr nyelvű felirattal Belső-Ázsiából

Az iszlám térhódítása előtt úgy tűnik, a meglevő egyéb vallások mellett (pogányság, buddhizmus) a kereszténység is igen komoly befolyásra tett szert a régióban, egyes államok államvallássá is tették, mint például a Kara Khitán állam. Érdekesség pl. hogy a besenyő - kangar törzsszövetség részeként az eredetileg Közép Ázsiában élő, és ott keresztény hitre tért kangar törzsek egy része ejutott a középkori Magyarországra is, ahol a magyarok meglepődve tapasztalták, hogy "rosszul" gyakorolják a vallást, ugyanis a nesztoriánus liturgia sok ponton különbözött a latintól. A kereszténység ázsiai elterjedése egyébként valamennyire ismert volt Európában, és amikor az első hírek érkeztek a mongolok megjelenéséről és hódításairól, többen megörültek, mert úgy gondolták, hogy a mongolok egy távoli keresztény országból, János pap országából érkeztek, és majd segítenek nekik a hitetlen muszlimok elleni harcban. (Végülis segítettek, de nem pont úgy, ahogy szerették volna). A nesztoriánus irányzat eljutott Indiába és Indonéziába is, és az Arab-félsziget lakosságának jelentős része is áttért. A nesztorianizmus térhódítását végül az iszlám megjelenése vetette vissza, bár az egyház ma is létezik, de már csak pár százezerre tehető a híveik száma. A nesztoriánusok egy része a 16. században elfogadta a Pápa fennhatóságát, ők a Káld Katolikus Egyház tagjai.

A bejegyzés trackback címe:

https://toriblog.blog.hu/api/trackback/id/tr80440540

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

E.Katolnai 2014.12.17. 13:00:49

a bevezető mondatnak nincs semmi valóságtartalma: „A kereszténység a létezésének háromszázadik évére Európa és a Közel-Kelet legfontosabb vallásává vált”
Rómában, 251-ben – Cornelius pápa idején - 154 felszentelt pap volt, közülük 52 az ördögűző tisztségét töltötte be. Ugyanakkor a keresztény hívők száma jóindulattal 30-40 ezerre becsülhető, ami az egymilliós városnak csak 3-4 százaléka. Nincs tudomásunk arról, hogy a III. század közepén létezett-e Rómában keresztény templom, vagy bazilika, mint ahogy nyilvános, nyitott istentiszteletekről sem tudunk, csupán magánházakban berendezett imatermek, vagy magániskolákon belül kialakított imaszobák próbálták kielégíteni a tömegeknek nem nevezhető hívőközösség vallásgyakorlását.
De nézzünk meg egy másik példát, hogy máshol mi volt a helyzet. Észak-Afrika, három tartományában, ebben az időben 130 'püspök' serénykedett, ám ez a szám megtévesztő, mert sokszor minden második falunak volt egy 'püspöke' akik valójában csak presbiteri feladatokat láthattak el. Követőik számát a modern vallástörténész nehezen tudja meghatározni, mert csak az ortodoxok számíthatók igazán mai értelemben vett keresztényeknek, és akkor egész Észak-Afrikában, a III. század közepén jó ha néhány ezren voltak.
A III. sz. első harmada után, az erőszakos, brutális pogányüldözések megkezdése után kezdett csak számuk jelentősen emelkedni, de a gnosztikus-pogány misztériumok követői még a VI. században is megtalálhatók voltak (igaz jobbára vidéki, félreeső helyeken).
A legfontosabb szempont az lehetne: elválasztani az ortodox keresztények és a gnosztikus-misztikus keresztények számát, hiszen a kettő már akkor sem fedte egymást; rikító ellentétek, összeegyezhetetlen tanítások, egymással szemben álló mentalitás, – hogy csak néhánya példát említsek – megkövetelné a minden síkra kiterjedő szeparációt.

A mai értelemben vett judeo-keresztények csak az IV. sz. végétől, V. sz elejétől kerültek többségbe.

E.Katolnai 2014.12.17. 13:22:44

sajna kevés a megbízható, hiteles adat:
„A 240-es évek körül alkotó keresztény bölcs, az alexandriai Órigenész beismeri, hogy a keresztények csak egy kicsiny csoportot képeznek a világ lakói között.” (...) „A Római Birodalom több részén lehetetlenség kimutatni keresztény gyülekezetek létét a harmadik század közepe előtt, ilyen volt Libia, és az Alexandriához közel eső Marea-tavi (Mariut) régió, Salona városa és még számos város, helyiség.” (…) ez idő tájt – 250. körül – a keresztények csupán mintegy két százalékát tették ki a birodalom összlakosságnak.” (Robin Lane-Fox, 'Pagans and Christians')

„A római katakombák, az eddigi feltárások szerint kb. huszonötezer keresztény sírt rejtenek magukban. A sírok közel 300 év temetkezését képviselik, mely átlagosan, évente 80 temetkezést jelent. Ha az elhunytak életkorát 40 év körülire határozzuk meg, akkor a keresztények száma egy időben sem haladhatta meg az átlagos négyezer főt.” (Peter Roberts, 'In Search of Early Christians') Számbélileg tehát még a III. sz. közepén is jelentéktelennek mondhatók, ám néhány nagyon aktívan buzgólkodó propagandistának köszönhetően mégis egy erősen eltúlzott kép alakult ki.

lécci 2014.12.20. 23:40:17

@E.Katolnai: Nem felvéve a témát Katolnai Úr, kérdezném, ír-e valamit Sir Peter Roberts az In Search of Christian Unity című művében a kivégzett, s így nem keresztény sírban eltemetett keresztények számáról? Laikusként úgy gondolom nem elégséges a sírok számából visszakövetkeztetni a populáció méretére.
(látom más blogokban is következetesen hivatkozik az Ön által említett címen Peter Roberts munkájára, melyet én nem találok a szerzőtől, viszont Wayne A. Meekstől igen, le is tölthető pdf-ben)

E.Katolnai 2014.12.21. 06:37:42

Tisztelt Uram!
Köszönöm válaszát és a linket, amit gyorsan át is olvastam.
Röviden válaszolva:
Igen Roberts említi a kereszténynek mondott katonákat, de ha egy IV-V. századi sírban keresztet találnak az sem jelent semmit, hiszen Dionüszosz és Attisz egyik szimbóluma a kereszt volt. (néhány hagyomány szerint mindkettőt keresztre feszítették). A legkorábbi 'bizonyság' a Megiddo mozaik a III. sz. elejéről származik, a többi szinte mind Konstantin vagy későbbi időből maradt ránk. Valójában nehéz feladat a katakombák temetkezéseiből következtetni a keresztények számára, hiszen ezek a 'keresztény' sírkamrák kizárólag Dionüszosz, Orfeusz és egyiptomi mitológiát, misztikát ábrázoló képekkel vannak díszítve, és valójában feltehetjük a kérdést milyen keresztény volt az, akinek sírját Orfeusz díszíti?
A szerző (Meek) nem több nem kevesebb, mint egy az egymást körbeidézgető több száz apologéta táborából, aki a témakörben újat próbál idézni: de aztán mégsem megy neki. Rengeteg felesleges részadat, elmefuttatás, feltételezés teszi nehezen olvashatóvá az amúgy sok munkát igénylő felvázolást. Az általa idézett vallásirodalom minden egyes „kritikusa” valójában csak apró jelentéktelen dolgokat boncolgatnak: egy sem mer rámutatni az Ozirisz-Dionüszosz és a zsidó Józsua között fennálló teljes egyezésre. Kritikusi lepelbe bújt apologéták.

Meek a 19 o. így fogalmazza meg könyve célját (central question): „mit jelent pontosan számunkra a vallásos nyelvezet és gyakorlat.”
Szerintem minden korai kereszténységgel foglalkozó tanulmány központi kérdésének annak kéne lennie, h történelmi volt-e Jézus vagy meghaló-feltámadó, pogány mintára megteremtett mitikus zsidó üdvözítő, aki a II. sz. második felében történesítve lett.

Érvei alátámasztására szinte kizárólag a bibliából idéz, különösen Páltól, anélkül, h figyelembe venné, h a 13 levélből mindössze négy tekintendő autentikusnak, az összes többi kései hamisítvány. Az Ap. Cselekedeteire hivatkozni meg olyan, mint Péter Gábor válogatott beszédeiből támasztanánk alá Rákosi Mátyás igazát. Pál munkásságáról lehozott elméletei számomra spekulációk és félrevezetések. Pál jelentőségéről én is megfogalmaztam – igaz nem ilyen bő lére engedve – véleményem, ami bizony nagyon eltér Mr. Meeks elképzeléseitől. (different exegézis)

Egyszer nem írja le a szót, h „hamisítvány”, pedig a kora-keresztény iratok hemzsegne a hamisításoktól, sőt pontosabban fogalmazva szinte majdnem minden kézirat teljesen kései hamisítvány vagy komoly interpolációkon átesett mű.

Irenaeusra legalább egy tucatszor hivatkozik, de azt sehol nem említi, h őt megelőzően nem létezett olyan kézirat, mely Józsuát Pilátushoz, Kajafáshoz, Jeruzsálemhez, Herodeshez kötötte volna …
Bizonyságként többek közt Ignatiusra hivatkozik, arra a kétes és homályos személyre, kinek számára tulajdonított összes írás kései hamisítvány.

Nagyon sok ilyen és ehhez hasonló könyvön rágtam már magam keresztül, anélkül, h konkrét bizonyságot kaptam volna Jézus létezését illetően.

Üdv katolnai
süti beállítások módosítása