Róma I. Theodosius alatt

Ő pedig Theodosius személyesen

Sorozatunkat ott hagytuk abba, hogy a 4. század végén a Szasszanidák kerültek nyerő helyzetbe. A római uralom visszaszorult Szíriára és Kis Ázsiára, elvesztették a fennhatóságukat stratégiai jelentőségű mezopotámiai és kaukázusi térségek felett, és befolyásukat a közben keresztény hitre térő kaukázusi királyságokban. A vitatott térségek a perzsák befolyása alá kerültek, és Róma általános helyzetét nézve nem úgy nézett ki a dolog, hogy a Julianus hadjáratát lezáró béke által kialakított status quo megváltozik. Róma ugyanis 395-ben kettészakadt, és közben egyébként is elérkeztünk a népvándorlás kellős közepére. Nem csak az vált kérdésessé, hogy Róma képes lesz e visszaszerezni az elveszett keleti területeit, hanem az is, hogy egyáltalán túléli e a népvándorlást.
Történetünk kezdetén, az ötödik század elején a kedélyek a két birodalom között lenyugodóban voltak. A kereszténységet államvallássá tevő Nagy Theodosius halála után a keleti birodalomrészt fia, Flavius Arcadius kapta. A folyamatosan fokozódó nemzetközi helyzet miatt a császár fő törekvése nem lehetett más, mint hogy a lehető legtovább megőrizze a békét, és a birodalom egységét, terjeszkedésre nem is gondolhatott. A keleti birodalom nagy szerencséjére persze a népvándorlásban résztvevő germánok, majd hunok legtöbb támadása a nyugati birodalmat érintette. Arcadius nem volt egy erős, és határozott uralkodó, és nem is élt sokáig. Halála előtt az volt a fő problémája, hogy fia uralmát elismertesse, amivel meglepő fordulat következett be a római - perzsa viszonyban: a nagykirályt, I Jezigerd-et kérte fel fia gyámjának (kr. u. 408-ban). A némileg meglepett perzsa uralkodó elfogadta az ajánlatot, vállalta a feladatot. Arcadius elsősorban azért bízta a gyerekét a nagykirályra, mert ezzel el akarta kerülni, hogy újabb fegyveres konfliktus robbanjon ki a két birodalom között, különösen addig, amíg a fia kiskorú, és a központi hatalom gyenge. A megegyezésnek persze nem csak ez volt az eredménye: a közeledés jelentősen javította a perzsiai keresztények helyzetét, akik ettől kezdve szabadon gyakorolhatták a vallásukat egy ideig. Persze, ha azt mondjuk, hogy ez idő tájt Róma (illetve a keleti birodalom, azaz Bizánc) belső helyzete is meglehetősen instabil volt, mivel a gyenge kezű uralkodók helyett jobbjára udvari klikkek uralkodtak, ugyanúgy igaz ez a Szasszanida Birodalomra. A nagykirálynak is meglehetősen összetett politikai viszonyok között kellett lavíroznia a nemesség, az arisztokrácia, a zororasztriánus papság, és más rétegek kívánalmait és érdekei között. Ez történetünk szemszögéből annyiból érdekes, hogy ez a jó viszony pont ezen viszonylag bonyolult helyzet miatt változott meg.
 

Arcadius

II. Theodosius

És Jezdigerd, mai részünk három főszereplője

A keresztényüldözések megszűnése, és a szabad vallásgyakorlás biztosítása hamar megerősítette a helyi keresztény közösséget, és idővel elkezdtek perzsa területen is téríteni. (a "perzsiai" keresztények fogalom alatt Mezopotámia szír, asszír, stb. lakosságát kell értenünk, illetőleg az örményeket, ibériaiakat, albániaiakat, lazikaiakat - bár ezek a népek félig - meddig függetlenek voltak Perzsiától. A perzsák körében viszont egyáltalán nem terjedt el korábban se a kereszténység, a nagy többségük zororasztriánus volt.) A keresztény térítés viszont meglehetősen nagy hullámokat kavart (viszonylag sikeresek voltak perzsák lakta területen is), a rivális birodalom államvallásának terjedése szinte az összes vezető társadalmi réteget felidegelte, de leginkább a zororasztriánus papságot (a mágusokat). Jezigerd keresztényekkel szemben toleráns politikája így a 410-es évek végére megváltozott. Újabb keresztényüldözés kezdődött (a kiváltó oka állítólag az volt, hogy egy keresztény püspök felgyújtott egy zororasztriánus templomot Susában - ami vicces, mert ezek a templomok ugye a tűz templomai voltak...), sokan római területre menekültek, akiknek a kiadatását Perzsia követelte. A császár, II. Theodosius, Jezigerd gyámfia viszont nem teljesítette a követelést. Küszöbön állt a következő fegyveres összecsapás. Az események tovább eszkalálódtak: a perzsák római kereskedőket kezdtek zaklatni, és jöttek a szokásos események (békés parasztok zargatása, feleségeik, lányaik megerőszakolása - de ne szaladjon el a fantáziánk túlzottan...)
Theodosius nem politikai, hanem vallási okok miatt tagadta meg az együttműködést gyámjával. Nővére, Pulcheria hatására ugyanis erősen vallásos lett, és szintén nővére hatására (akinek egyébként a tesó uralkodása alatt végig nagyon erős befolyása volt a bizánci politikára) úgy döntött, hogy megvédi a perzsiai keresztényeket, még akkor is, ha gyámja ellen kell fordulnia. Még a levegőben lógó háború előtt meghalt Jezdigerd, (hogy ennek köze volt e a háborúhoz, nem tudni), és fia követte, V. Varanész. A helyzet tulajdonképpen az ő hatására eszkalálódott, ugyanis a zoroasztriánus főpapság hathatós támogatásával került hatalomra. Az öreg valószínűleg hajlott volna valamilyen kompromisszumra, ezért is gyanítják, hogy a perzsa főpapság tetette el láb alól..
 

Varanészt kifelejtettem a főszereplők közül

A harcok kr.u. 422-ben robbantak ki, és kb. egy évig tartottak. Theodosius Flavius Ardabur magister militumot küldte a perzsák ellen. A háború római offenzívával indult, néhány gyors győzelem után Ardabur ostrom alá vette a 60 éve elvesztett Nisbist, de a perzsa erők felvonulása miatt az ostromot fel kellett adnia. Ez után a perzsák vették ostrom alá Theodosiopolist (ma Erzurum, kelet Töröko, az I. világháborúig örmény város volt), de ők sem jártak sikerrel. A váltakozó harcok során Ardabur több győzelmet is aratott, de a harcok csak egy kisebb területen, a két birodalom határvidékén folytak. A rómaiak végül kellő sikereket értek el ahhoz, hogy Varanész hajlandó legyen tárgyalni, és végül a perzsa uralkodó belement abba, hogy felhagy a keresztényüldözéssel. A megegyezéssel a két birodalom 100 évre békét kötött. A háború intenzitása messze volt az előző évszázadok római hadjárataitól, csak egy kis területen zajlott. Messze vagyunk már attól, hogy a rómaiak Ktésziphónt dúlják, vagy éppen a perzsák Antiókiát. A háborúban résztvevő feleknek tulajdonképpen komolyabb területszerzési céljai sem voltak (persze Róma valszeg örült volna, ha visszaszerzi a kulcsfontosságú Nisbist). Inkább tekinthetjük az egész konfliktust egy korai vallásháborúnak.
A békekötésre mindkét félnek szüksége is volt, ugyanis a nemzetközi helyzet továbbra is egyre fokozódott. A rómaiak számára hamarosan a hunok jelentették a legnagyobb kihívást, és a perzsák is hamarosan kénytelenek voltak keletre koncentrálni, ugyanis keleti tartományaikba betörtek a hefaliták. Bár a veszélyt Varanész el tudta hárítani, de a következő időszakban kénytelen volt a nagykirály végleg kelet felé fordítani a figyelmét pár évtizedre.

Na igen, akkor a hunoké nagyobb volt..

A száz éves béke tulajdonképpen majdnem száz évig fent is maradt, kivéve bizonyos rövid időszakokat. :) Persze ezek a fegyveres konfliktusok messze nem hasonlíthatóak a 3-4. század hadjárataihoz. A viszony a 430-as évek végére kezdett ismét megromlani, valószínűleg több különböző ok miatt. A legfontosabb az lehetett, hogy a rómaiak elkezdték kiépíteni Theodosiopolis erődjét, ami ellentétben állt az érvényben levő (363-as) békeszerződéssel, miszerint a határ mentén nem építhető új erőd. Akárhogy is, a 440-ben kirobbant háború nem elsősorban római - perzsa konfliktus volt, a perzsák csak szövetkeztek a Bizáncnak hadat üzenő hunokkal. A rómaiak gyors veresége után némi hadisarc fejében sikerült rávenni a hunokat és a perzsákat is, hogy szíveskedjenek hazafáradni. A perzsák nem kizárt, hogy nem teljesen önként vettek részt a hadjáratban, bár ki tudja.. Tény, hogy a hunokkal nekik is volt közös határuk, a derbenti kaput ugyanis Julianus veresége óta ők őrizték. Persze ennél sokkal kézenfekvőbb ötlet, hogy Bizánctól jó dolog területet szerezni, de a háború lefolyása nem azt mutatja, hogy a keletről szorongatott perzsák komolyabban terjeszkedni akartak a birodalom rovására, a hunokra viszont jellemző volt az, hogy gyakran tettek visszautasíthatatlan szövetségi ajánlatokat.
A század további részében már tényleg nem robbantak ki újabb harcok. A rómaiak Attila haláláig örültek, ha a hun király nem nézett feléjük, majd a következő időszakban az udvarba szokott barbár előkelőket kellett kiebrudalniuk Konstantinápolyból. Perzsiára pedig egyre nagyobb nyomást fejtettek ki a hefaliták, akik a század végén adófizetővé tették őket. Az új század beköszöntével azonban a fokozódó nemzetközi helyzet elkezdett lecsendesedni, és mindkét birodalom ismét egyre aktívabb külpolitikába kezdhetett.

Folytatjuk

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.