hami 2009.06.04. 18:00

Kritika: eRepublik

Most egy szubjektív kritika következik, egy nem igazán újdonságról. Valójában már hosszú ideje gondolkodtam azon, hogy a címben szereplő "játékról" kritikát kellene írni, mert a történelem megkerülhetetlen vele kapcsolatban. De hosszasan töprengtem azon, hogy van-e értelme. A címben szereplő játék (nem véletlenül írtam idézőjelbe az előbb) egy web alapú valami. Valójában egy virtuális világ, bár elég egyszerű, a résztvevők interakciói miatt mégsem az. De már itt is látszik, hogy egy nagyon ellentmondásos valami, és vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban (bár kétségtelen, ez az eddigi kritikáim alanyaival kapcsolatban is igaz).


De nézzük először, hogy mi az az eRepublik. Az ötlet a maga nemében nagyszerű, egy olyan játék, amelyet a résztvevők formálhatnak, mindezt egy virtuálius közösség (ország) részeként. Maga a játék elég keveset tesz ehhez hozzá: lehet dolgozni, tréningelni, és harcolni, de ezek összesen 3x2 kattintást tesznek ki, önmagában nem nagy dolog. Van aztán gazdaság (nem csak dolgozni lehet, hanem mocskos kapitalistának lenni is), na meg vannak pártok, kormányzat, de ezeknek a kereteit a játék már csak lazán jelöli ki. Csak magamat tudom ismételni, a játék lényege elsősorban az, hogy a közösség hogyan alakítja a játék menetét. Szóval az ötlet nagyszerű, de a megvalósítás finoman szólva is kívánnivalókat hagyott maga után, és mindennek a tetejébe a való életből hozott (IRL = in real life - ezt a kifejezést fogom még használni) sérelmek és beidegződések erősen formálták az eVilág képét.


Az ibériai háború végső soron római vereséggel végződött kr. u. 531-ben. A Szasszanida állam megszilárdította fennhatóságát a kaukázusi Ibériában, ugyanakkor a békeszerződés elismerte, hogy a vele szomszédos Lazika a bizánci befolyási övezetbe tartozik. Lazika alapvetően egy klienskirályság volt a Fekete-tenger partján (ma Grúzia), amelynek az uralkodóját a császár nevezte ki, de az ügyeiket saját maguk intézhették, a birodalom nem szólt bele a belügyeikbe. Jusztiniánusz azonban, az előző háborúból tanulva, (amely elsősorban város- ill. erődostromokról szólt), átszervezte a keleti végek védelmét: kijavíttatta, ill. felújíttatta az erődöket, és a korábban viszonylag lazán kapcsolódó, bizánci uralom alatt levő örmény területeket szorosabb központi fennhatóság alá szervezte.

Mielőtt elindulnánk az előző rész alapján a kiolvasható családtörténet vonalán, időzzünk el a nemességszerzés pillanatánál. A fentmaradt oklevél szerint 1628-ban egy felnőtt férfi s 3 gyermeke kapja a címeres nemeslevelet, amelyet Hont vármegyében Szent-Antalon  hírdettek ki. E ma már elfeledett kisváros Selmecbányától 5 km-re délre (jó helyen!) van, már a XIV. század óta a csábrági uradalomhoz tartozik (ide tartozik Litva vára is), amely birtok a 1622-től (örökadományként 1629-től) a csábrági és szitnyai Koháry családé, onnan van előnevük (családfa), akkoriban bárók, melyet rangemelések sora követ. A családból témánkhoz kapcsolódóan említsük meg a kortárs Koháry Istvánt  s apját, Koháry Pétert, kiknek katonai környeztében feltételezhetjük akkoriban a nemességszerző Sárközy Mihályt. Ez a későbbi események ismeretében valószínűsíthető. (A Koháryakhoz fűződő 'vitézi' kapcsolat majd egy generációval később, Kecskemét kapcsán látszik igazolódni.) Szent-Antal akkor rmezőváros, de lényegében Hont vármegye (egyik) központja (1624-1647 között több megyegyűlést tartottak itt). Ez akkoriban gyakori jelenség, a főispán birtoka a tényleges közigazgatási központ. Annak a Hont vármegyének a közigazgatása folyt itt, amely egyidejűleg az 1552. évi hadjárattól a török közigazgatásban az 1544-ben létrehozott Nógrádi szandzsák része volt.

Törökfürdőben vizipipázó nők (Jean Léone Gérôme - Fürdés után című festménye)

A történelem során az emberek mindig is különösen érdeklődtek a különféle kábító (vagy annak vélt) anyagok iránt, idegen világokban való elmélyülés gyönyörét tulajdonították azoknak a szereknek, amelyekkel kísérleteztek. Úgy érezték, ehhez különféle eszközökre van szükségük. Az egyik ilyen eszköz a nargile, amely sok egyéb néven ismert, leginkább a vízipipa és sisa neveket használják. 

A vízipipa kialakulása 

A Közel-Keleten nagy népszerűségnek örvendő vízipipa valószínűleg India nyugati tartományaiban, a Pakisztánnal határos Rádzsasztánban és Gudzsarátban született meg. Innen terjedt el Kelet-Ázsián, Perzsián és a Közel-Keleten keresztül Egyiptomba, Észak- és Kelet-Afrikába, végül legnagyobb népszerűségre az Oszmán Birodalomban tett szert. A sokféle kultúrán keresztülhaladva a vízipipa szerkezete kisebb-nagyobb változtatásokon ment keresztül: hozzáadtak vagy elvettek belőle, míg végül elnyerte mai formáját. 

A korai idők óta termesztettek az indiaiak kendert, és ezeket a növényeket orvosságként alkalmazták.

1895 után egy akkor még igen szokatlan jellegű turizmus virágzott fel Kínában : a katasztrófa-turizmus. Külföldiek ezrei akarták látni a császári Kínát, melyről mindenki tudta, hogy végnapjait éli. Pedig, mint láttuk, az 1890-es évek elején ez még egyáltalán nem így tűnt. Az összeomlás lavinaszerű volt, és most már elsősorban a külső tényezők okozták. Vagy másként, kiderült, hogy az alapvetően megváltozott külső körülményeknek nem tudnak ellenállni a messze elégtelenül reformált belső alapok. De az ország még kapott egy utolsó esélyt, hiszen a külföldiek többségének egyáltalán nem volt érdeke Kína összeomlása.
 
A kínai-japán háború  Ázsia egyik meghatározó népe számára 100 éves páratlan gazdasági sikersztorijának, a másiknak pedig 100 éves egyedülálló válságának kezdetét jelentette (az 1990-es évek közepén kezdődött Japán évtizedes stagnálása valamint Kína betörése a világpiacra). Másfelől az első volt azon két konfliktus közül, melyekben a 3 ázsiai nagyhatalom eldöntötte, hogy ki lesz az úr a Távol-Keleten az elkövetkezendő fél évszázadban.
 
Van egy elhíresült történet Cixinek a Nyári Palotában álló márványhajójáról (a képen), hogy azt a flottára szánt pénzből építtette. Pu Yi szerint, amikor a császárnőtől folyamatosan rettegő nagyapját (Shun herceget) megbízták a hadiflotta továbbfejlesztésével, ő maga kanyarintott le egy összeget a (britek által felgyújtott) Nyári Palota rekonstrukciójához, hogy ilyen módon is Cixi kedvében járjon.
Utólag nézve ezzel jártak jobban.
a nagybócsai Sárközy család címere

Először is szögezzük le, hogy Nicolas Sarkozy NEM magyar származású. George Soros magyar származású, meg Charles Simonyi, vagy, hogy a franciáknál maradjunk, André Kertész, Brassaï, Vasarely, vagy Joseph Kosma. De egy nem magyarnak született, anyjától magyar nyelvet nem tanult, magyar identitással sosem rendelkezett személy, aki egy percig nem vallhatta Ernest Renan (megint csak egy francia) megfogalmazását a nemzeti hovatartozásról, "nem tud" magyar származású lenni. (sem közös emlékek nincsenek, sem közös akarat a közös folytatásra). Az édesapja igen, ő magyar származású. S franciává lett, mert franciává akart lenni. S azzá "tette" gyermekeit. Tudatosan. (Bár ő maga csak a 70-es években folyamodott francia állampolgárságért, de mint tudjuk, nem ez határozza meg, hogy ki hova tartozik. Az igazolvány nem igazol, hanem (be)azonosít.)

Ebben a posztban megpróbálom összefoglalni érthetően azokat az ismereteket, amelyeket a Svájci Konföderációról fontos tudni, az események jobb megértése miatt. Itt mindjárt fontos megjegyeznem, hogy a konföderáció szót, nem a mai értelemben vett névleges szóhasználatra vonatkoztatom, hanem arra az időszakra, amikor – nem egyik napról a másikra – Konföderációként működtek azok a fokozatosan függetlenné váló területek, amit ma Svájcként tisztelünk. A Konföderáció fejlődése, talán kevésbé eseménydús, mint az előző posztok, de Svájc történelme, sajátos társadalomfejlődése sokkal érthetőbb, ha nem csak háborús eseményeket veszünk végig, hanem az államfejlődést is megvizsgáljuk. Bevezetőként még álljon itt annyi, hogy általánosságban a konföderáció, mint absztrakt jogi fogalom egyenlő jogokat élvező személyek (confoederati) egyesülése (foedus), amit ünnepélyes keretek között, általában esküvel, meghatározott, vagy örök időkre Isten nevében kötnek meg.

Magyarország története címmel indított sorozatot a Magyar Televízió vasárnap esténként 18:55-től. Egy kicsit kommersz, egy kicsit érződik rajta a szocialista múlt közszolgálatisága, de legalább színes, és könnyen fogyasztható.

A sorozat számos olyan újítással élt, amely az eddig megszokottakhoz képest nagy előrelépést jelent a történelemről szóló műsorok világában Magyarországon: először is az időpontjával hozott változást. Öröm minden történelemért lelkesedő televíziónéző számára, akik rendre abban a kiváltságban részesülhettek, hogy a késő esti műsorsávban vetítették le őket, amikor épeszű embernek már eszébe nem jut televíziót nézni, aki pedig mégis megteszi, az inkább a felnőtt tartalmakra kíváncsi ilyenkor. A Magyarország története ellenben vasárnap koraeste, a hétfőre lelkiekben már felkészült nézők számára vetítik, az esti m1 Híradó előtt. (Egy frissen felkapott bonmot szerint ez azért van, hogy mielőtt meglátjuk milyen sz*r a helyzet nálunk, és a nagyvilágban, acélozzuk a lelkünket azzal, hogy megnézzük azt is, milyen sz*r volt régen; mint látni fogjuk, ez azért nincs így).

Ebben a postban Chile történetének következő szakaszára lépünk tovább, az Augusto Pinochet vezette katonai rezsim időszakára. Pinochet a chilei történelem legellentmondásosabb alakjai közé tartozik: ugyanis a személyéhez kapcsolódó diktatórikus rendszer kezdeti időszakában több ezer embert gyilkoltak meg, ugyanakkor a chilei gazdasági csoda is jelentős részben a Pinochet-rendszerhez köthető. Ebben a postban az előző, provokatívabb post után megpróbáljuk pro és kontra érvek mentén megnézni, ténylegesen hogyan is néztek ki ezek a dolgok. Pinochetet egyébként szinte mindenért szokta kemény kritika érni, nem csak a diktátori tevékenysége miatt, hanem hasonlóan komoly vitákat tud generálni a gazdaságpolitikája is. Ezekben a vitákban a résztvevők álláspontja általában politikai nézetrendszereikkel erősen korrelál. Itt most mégis azt kérném, hogy próbáljunk ezen túl lépni, amennyiben komolyabb vita keveredik a postból, ne hitvitába torkolljon az egész. Ehhez leginkább az szükségeltetne, ha a végigolvasás során a tisztelt olvasók erre hajlamos része most kivételesen megpróbálna nem beskatulyázni. :) Előre is köszönöm.

Lassan fél éve abbamaradt sorozatunkat folytatnánk, mert még nem értünk a végére, és nem mellesleg azért, mert a nép követelte. Sajnos, már nincs olyan sok rész hátra, de most következnek a legjobb részek. De hagyjuk a spoilereket. A 6. századra a népvándorlás lecsengett, ami lehetővé tette az azt túlélő birodalmaknak, hogy ismét megerősödjenek. Míg a negyedik században a két főszereplőnk, Róma, illetve a perzsák alig háborúztak egymással, hiszen kisebb bajuk is nagyobb volt ennél, az ötödik századra mindkét birodalom visszanyerte az erejét. Sőt, mindkét birodalom viszonylag gyorsan alkalmazkodott a megváltozott geopolitikai helyzethez, amelyet egyrészt a népvándorlás, másrészt pedig a Római Birodalom súlypontjának keletre helyeződése okozott. Az eddig távoli határvidéknek számító Szíria, és Kelet-Anatólia jelentősége megnőtt, ezt mutatta az is, hogy Anasztáziusz császár háborúja után Róma végre elkezdte megerősíteni a határvidékét. Ugyanennek a következménye volt az is, hogy a fő határvonal mellett (ami Észak-Mezopotámiában és Örményországban húzódott, mindkét birodalom megpróbált pozíciókat szerezni az ezzel határos mellékhadszíntereken. Ez a két mellékhadszíntér pedig a mai Grúzia, illetve az Arab-félsziget területe volt.

 

1968. március 16-án egy század amerikai katona bevetésen vett részt Vietnamban. Vagyis a szokásos módon indult a nap, ami viszont ezután történt, nemcsak sokaknak a háborúhoz való hozzáállását változtatta meg, hanem még évtizedekkel később készült filmekre is hatással volt.

A vietnami háború idején Amerikában nagy visszhangot váltottak ki a finoman csak „incidenseknek” nevezett események, amelyeken a civil lakosság sérelmére elkövetett erőszakos cselekményeket kell érteni. A legnagyobb botrány a My Lai-i mészárlásból kerekedett. A falu Quang Ngai tartományban található, amely fontos központját jelentette a dél-vietnami gerillamozgalomnak. A gerillahadviselés erősen frusztrálta az amerikai katonákat: volt, hogy napokig nem találkoztak ellenséggel, közülük néhányan mégis csapdák vagy orvlövészek áldozataivá váltak. A félelem hamar gyűlöletbe csapott át – de mivel nem lehetett tudni, ki az ellenség, sokan minden vietnamit annak tekintettek. 

Romániai cigány rabszolgavásár plakátja

A kutatók általában a „második nagy cigány vándorlás” néven emlegetik a kelet-európai cigányok 19. századi nyugati irányú migrációját. A vándorlás fő okát sokan kizárólag a romániai cigány rabszolgák felszabadításában látták, azonban a problémát tágabb kontextusba helyezve összetettebb kép bontakozhat ki előttünk. A 19. századi rabszolga-felszabadítás megértéséhez azonban érdemes felvázolni a román fejedelemségekben élt cigányok rabszolgaságának történetét is.

Rabszolgaság a román fejedelemségekben 

Európában egyedülálló módon ezekben az államokban a cigányok nagy része a 19. század közepéig rabszolgasorban élt. A rabszolgaság eredete nem teljesen tisztázott. Nyugati szerzők elsősorban gazdasági okokra vezetik vissza a cigányok rabszolgasorba vetését. Fraser angol történész szerint a 14. század végén a fejedelemségek közvetítő kereskedelmi jelentősége háttérbe szorult, csökkentek a kolostorok és a bojárok bevételei, s a cigányok értékes mesterségek birtokában (patkolókovács, lakatos, bádogos) jelentős gazdasági szerepre tettek szert. Nomád életmódjuk miatt nem voltak megbízhatóak, ezért munkaerejük biztosítása végett szolgasorba vetették őket, s kijelentették, hogy minden olyan cigány, aki nem tartozik valamilyen úrhoz, az állam tulajdona. 

Ahogy ígértük, a Habsburgokról és a magyar őstörténetről szóló posztunkban, külön foglalkozunk a Magyar Szent Koronát érintő kérdéskörrel. Vajon valóban II. József utasítására törték meg a Magyar Szent Korona egységét? Tényleg Bécsben került rá a két császár, és Geobitzász képe a koronára? Valóban meg kívánták ezzel törni a magyarság tartását, és gerincét? Vagy hatalmi indokok, Bizánc vágyott trónja hajtotta a császárt erre a lépésre? Megpróbáltunk utánajárni.

Az első hamisítási történet

Nincs új a nap alatt, tartja a mondás. A Magyar Szent Korona meghamisítását sem a huszadik század végén találták ki először, hanem ennél jóval korábban. 1880 május 9-10. között Ipolyi Arnold vezetésével egy bizottság vizsgálta meg a koronázási jelvényeket. Ennek a bizottságnak a tagjai a korszak jeles magyar tudósai közül kerültek ki, többek között Henszlmann Imre, Pulszky Károly, vagy Hampel József is részt vett a korona vizsgálatában. A kutatás eredményeiről több helyen is beszámoltak a magyar kutatók, a leghevesebb vita azonban az Egyetértés c. budapesti napilap hasábjain bontakozott ki 1880 május 13.-tól kezdve. A lap megbízható forrásra hivatkozva azt állította, hogy a korona nem lehetett Szent Istváné, továbbá a korona felső része, vagyis a korona keresztpántjai eredetileg nem lehetettek egy korona részei. Következésképpen az az évszázadokig megdönthetetlennek hitt történeti konstrukció, amely szerint II. Szilveszter pápa küldte volna a koronát I. (Szent) Istvánnak, hamis, az istváni korona valójában elveszett. Már a lap hasábjain megjelenik a később oly gyakran hangoztatott "összetákolás" kifejezés. Gyakran ezzel a szóval illetik a Magyar Szent Koronáról alkotott azon elképzelést, amely szerint több különböző részből rakták össze. 1896-ban a milleniumi ünnepségek alkalmával közszemlére tették a koronát, igaz, ekkor pl. a korona belsejét nem lehetett megvizsgálni. A újabb vizsgálatok csak növelték a szkepticizmust a pápai koronaadományozás iránt.

Salvador Allende Gossens (jobbra) és Augusto Pinochet Ugarte (balra), a XX. század második felének két leginkább meghatározó chilei politikusa.

A bevezetésben abbamaradt történetünket ott hagytuk abba chilei részről, hogy kialakult az elnöki köztársaság a 30-as évek végére, és a nagyjából háromosztatú politikai rendszer. Chilének az ez után következő időszaka a radikális uralom kora (1938-52 között). A chilei radikális párt az argentinhez nagyon hasonló eszmerendszereket olvasztott magába, és ahhoz hasonlóan meglehetősen heterogén irányzatok gyűjtőpártja volt. A lényeges különbség mindössze az volt, hogy amíg Argentínában a gazdasági világválság elsöpörte a radikálisokat, Chilében az juttatta a hatalomba őket. A radikális (amely egyfajta liberális ideológiát jelent) kormányzat intézkedései leginkább a három fő liberális eszmény kiterjesztését tűzték ki célul, ennek következtében a chilei társadalom egyre plurálisabbá vált. A világválság utáni időszak világszerte jellemző protekcionizmusa pedig a helyi társadalomban hozott mélyebb változásokat, az addig túlnyomórészt agráriumból élő aktív népesség egyre nagyobb része vándorolt át az ipari és szolgáltató szektorokba, sokrétű, bár viszonylag gyenge ipar épült ki az országban. Ennek következtében a politikai életbe a társadalom egyre nagyobb része kezdett aktívan bekapcsolódni, és természetszerűleg ez komoly politikai átalakulással járt.

Azt tudjuk, hogy Vietnám a 20. században nem épp a francia „gloire” forrása : elpáholták őket a japánok és a vietkongok is. Vajon mi történt a 19.-ben, amikor az események következményeként a három indokínai ország  fél évszázados sorsa mindössze 3 szavazaton múlt az 544-ből ?

 A kínai-francia háború (1883-85) hatásai ugyan elég jelentéktelenek voltak Kínára nézve, de ez volt az egyetlen európai hatalommal vívott szárazföldi küzdelem, ahol Kína nem szenvedett vereséget, és amely bebizonyította, hogy megfelelő vezetéssel és harci szellemmel ellen lehet állni nekik.
 
 Háború a franciákkal
 
Vietnám (északi és középső részének neve kínai eredetű, a délié európai) területén a 17. század óta egy jelentős (kb. 300ezres) katolikus népesség alakult ki – jórészt francia és spanyol papokkal. A gyakori felkelések, incidensek és állami keresztényüldözések egyikét használta ki Francia- és Spanyolország, hogy 1858-ban megtámadja az országot , mely akkor már bő 50 éve egységes, kínai hűbéres  császárság volt a Nguyen-dinasztia uralma alatt. Az ibériaiak úgy keveredtek az ügybe, hogy az ekkor kivégzett papok spanyolok voltak, és halálukat megtorlandó főként  filippínó katonákkal operáltak.
Ezzel egy időben folyt a 2. ópiumháború is, ráadásul a vietnámiak komoly ellenállást tanúsítottak, így csak 1862-re sikerült protektorátust létesíteni az ország legdélibb területén, Kokinkínában, melyet a Tu Duc császár miniszterével aláírt Saigoni Szerződés szentesített.
A franciák a hódítást elsősorban a dél-kínai előrenyomulás bázisának szánták, azzal a céllal, hogy megkerüljék a kínai kereskedelem tengerparti -egyben angolszászok dominálta- gócpontjait. Hamarosan megszerezték az ország középső részét, Annamot is, amit a 2. Saigoni Szerződés legalizált 1874-ben.  Míg a vietnámiak északról kiindulva déli expanzióval hozták létre  országukat, a franciák pont fordított irányban hódították meg azt.
süti beállítások módosítása