A besózott Karthágó

Nincs ember a Földön, aki ne ismerné Karthágó lerombolásának és sóval behintésének legendáját. A harmadik pun háborúban a római csapatok háromévnyi harc után földig rombolták Karthágót, és a város helyét felsózták. Ebből a legendából azonban valószínűleg egy szó sem igaz, mégis elterjedt a közbeszédben, pedig már magyarul is olvashatunk erről a témáról.

Karthágó a sózás előtt....

Várossózás az ókori forrásokban


Brian Herbert Warmington magyarul is elérhető könyvében az alábbiakat írja: "Végül a föld színével tettek egyenlővé mindent, ami még állt a városban, Scipio ünnepélyes formák között átkot mondott a romhalmazra; ekével barázdát vonatott, abba sót hintett annak jelképéül, hogy a hely örökre lakatlan pusztaság marad." Nem csak Warmington, de mások sem adják meg Karthágó besózásának pontos lábjegyzetét. A besózás legendájáról legutóbb Németh György írt a Karthágó és a só című munkájában, amelynek alapján amúgy ez a poszt is készült.

A megkerült cirkáló

Újabb brit tengeri egységek érkeztek a térségbe, hogy megtalálják és elsüllyesszék a Könisberget. A HMS Chatham kiscirkáló, amelyhez később csatlakozott a HMS Dartmouth és  HMS Weymouth módszeresen átkutatta NKA partvidékét. Dacára az alapos kutatásnak, nem találtak semmit. A megoldás az Intelligence-től érkezett. A Lindi kikötőjében korábban elfogott és szétszerelt Präsident nevű német teherhajót újra átvizsgálva olyan iratot találtak, hogy szállítson szenet Salele állomásra. Salale a Rufidzsi-folyó deltavidékének folyami kikötőcskéje volt, és a britek eddig el nem tudták képzelni, hogy ennek köze lehetne a Königsberg elködléséhez. Azonban,  mikor elfogták a 350 tonnás Adjutantot is, és ugyanilyen parancsot találtak rajta, gyanakodni kezdtek, hogy az utasításnak nem sok értelme volna, ha nincs ott senki, akinek a szénre szüksége van. Márpedig az Indiai-óceánon csak egy német hajónak volt valószínűsíthetően ilyen igénye, a kámforrá vált Königsbergnek. A HMS Chatham cirkáló ezért október 30-án ellenőrizte a megnevezett helyet.

Először a partvidéken európaiakat vett észre, majd a partraszálló különítménye elzavarva őket német megfigyelő posztra bukkant. Kisvártatva a bennszülöttek is megerősítették az információt, hogy egy nagy hajó úszik a folyón. A partraszállt matrózok közül az egyik egy magas fa tetejére felmászva megpillantotta a sűrű mangroveerdőből kikandikáló, lombokkal álcázott árbócokat. A turpisságot sikerült leleplezni, a Königsberget vizuálisan azonosították. A Chatham jelére a Weymouth és a Dartmouth is a Rufidzsi torkolatához indult.

A Chatham tüzet nyit a Salale mellett horgonyzó német hajókra. Zölddel a német partvédelmi állások helye jelölve. A térképek a richthofen.com oldaláról származnak.

Mindhárom brit cirkáló modern volt, valamint nagyobbak és erősebb fegyverzettel is rendelkezetek (152 mm-es főfegyverzet). November 2-án a Chatham behajózott a deltába, s kihasználva nagyobb lőtávját tüzet nyitott a két német hajó vélt rejtekhelyére, de eredményt nem ért el. Három napon át ismételte a támadást, s végeredményben a Somalin 13 km-ről olyan súlyos sérüléseket okozott, hogy az kigyulladt, majd elsüllyedt. A Königsberget csak megkarcolni sikerült, valamint beteríteni a fedélzetét jelentős mennyiségű iszapos trutymóval. Looff pár kilométerrel feljebb navigált folyón, még mélyebbre bújva a zegzugos deltavilág és erdő rejtekébe - és zátonyra futott egy homokpadon. A Königsberg billegett, de nem borult fel, és az esők által felduzzasztott Rufidzsi áradásának beköszöntével le tudott veszkődni a zátonyról. A brit cirkáló nem tudta követni a sekély folyóban, mivel nem voltak hajózási térképei a folyóról, s ezért fogalma sem volt a mélységéről. Megpróbáltak egy kis merülésű torpedónaszádot utánaküldeni, de ezt a próbálkozást a deltában felállított lövegek visszaverték. 

Ezt a poszt az SMS Königsberg cirkálóval foglalkozik, két szerkesztő közös erőfeszítéseként. Eredetileg a Kelet-Afrikához kapcsolódó sorozat miatt akartam róla írni, de rájöttem, hogy ismereteim kissé féloldalasak; lehetne belőle egy teljesen neki szentelt poszt is, ha segítenek. Szerencsére Cs szerkesztő önzetlen csóka és belecsapott a tenyerembe; íme az eredmény.

SMS KÖNIGSBERG (Manowari na bomba tatu - a háromkéményű hadihajó, ahogy a bennszülöttek nevezték)

1900. augusztus 14-én az egységes kínai állam megszűnt létezni. Akkor még nem sejthették, hogy fél évszázadra, sőt azt sem, hogy az ország történelmét ettől kezdve  ennyi időn keresztül javarészt külföldön írják.

Pribina fejedelem szobra Nyitrán

Az alábbiakban Kacsinecz Krisztián posztját olvashatjátok. A 822-ben összehívott frankfurti birodalmi gyűlésről érkezik az utolsó híradás, amely az avarokról tudósít. Ugyanekkor egy új név tűnik fel, amely talán egy a frankok számára addig ismeretlen etnikumot jelöl, a „Marvani“ (morvák). Ők lesznek történetünk főszereplői.
Moravia Magna elődjeiként hagyományosan a Morva és a Nyitrai Fejedelemséget jelölik meg, melyek az agonizáló Avar Kaganátus északi romjain keltek életre a 8/9. század fordulóján. Két fejedelem nevét őrizték meg a frank krónikák: a morva Mojmírét és a nyitrai Pribináét (Priwina).
A morva fejedelemséget értelemszerűen (bár nem egyöntetűen) nagyjából a mai Morvaország területére, a nyitrait meg a mai Nyugat-Szlovákia területére helyezik. A két fejedelemség közti természetes határvonalat a Kis- és a Fehér-Kárpátok szolgáltathatták. A különálló, egymástól független fejedelemségek létezésére utal az is, hogy míg a morva területek a Passau székhelyű püspökség érdekszférájához tartoztak, addig a nyitrai fejedelemséget a salzburgi érsekség vonta oltalmazó szárnyai alá. (Mojmírt és családját a passaui püspök, Reginhar keresztelte meg. Pribina, aki ugyan csak később vette fel a kereszténységet, Nyitrán templomot építtetett, melyet 828-ban a salzburgi érsek, Adalrám szentelt fel.) A két fejedelemség szláv lakossága közötti etnikai vagy kulturális különbség ugyanakkor minimális volt. A folyó vagy a fejedelmi székhely nevéből származó, feltételezett Moravania illetve Nitravania megjelölés kezdetben csak a fejedelemre és közvetlen környezetére vonatkozhatott, később értelmeződött át az egész népre, vagyis az adott fejedelem alattvalóinak közösségére.

Francisco Franco

A spanyol polgárháborúról szóló sorozatunkat a belchitei ütközettel fejeztük be, amely 1937. augusztus 24-e, és 1937. szeptember 6-a között zajlott. 1937 végére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az addig bizonyos tekintetben kiegyenlített erőviszonyok megváltoztak: az északi országrész bukásával a nacionalisták teljes haderejükkel a Spanyol Köztársaság maradéka ellen fordulhattak.


A terueli téli ütközet


Franco az északi győzelme tudatában (1937. okt. 21-én esik el az utolsó északi város, Gijón) átszervezte erőit: az ún. Manőverező Hadseregbe vonta össze a támadásra leginkább alkalmas erőit, mint pl. Yagüe gyarmati alakulatait, míg a Déli és a Központi Hadsereg feladata alapvetően védelmi volt, jelesül az andalúziai, illetve a madridi térség megtartása. Franco ekkorra már szinte teljes tüzérségi és légi fölényre tett szert, a Condor-légió Junkers-52-eseit átadták a spanyol pilótáknak, míg a németek többnyire Heinkel-111-esekbe, valamint Messerschmitt-109-esekbe ültek át. A köztársaságiak számára továbbra is az utánpótlás jelentette a legnagyobb gondot: az egyre jobban érvényesülő nacionalista tengeri blokád mind hatékonyabban süllyesztette el a szovjet szállítmányokat. A köztársasági kormányzat életében még egy változás volt: október 30-án a kormányzat Valenciából Barcelonába költözött, annak biztos tudatában, hogy nagyrészt felszámolta a szakszervezeti, valamint a Generalitat részéről jelentkező különállást. 1937 őszén tehát a harcok a korábbinál kisebb intenzitással folytak, Franco azonban megkezdte az előkészületeket egy Madrid elleni általános támadásra, amelyet a korábbi Guadalajaránál az olaszok által vívott csata mintájára észak-északnyugat felől indítottak volna a főváros irányába.

A környék térképe

 A tangai poszt megírása után úgy döntöttem, hogy egy sokkal rövidebb lélegzetű bemutatást a longidói ütközet is érdemel, amely a hadjárathoz szorosan hozzátartozott (egyik szerkesztőtársam meghatározása szerint  ez a "kistestvér"). Ezúttal mellőzöm a gyarmatok, a főszereplők részletes bemutatását, a fogalmak tisztázását és a historikus megalapozást is. Aki ezekre kíváncsi, vagy nem érti valamely terminust, ebben a posztban utánaolvashat.

A célkitűzés

A tangai partraszállás műveletének támogatására az Indian Expeditionary Force C (IEF C) parancsot kapott Arthur E. Aitken ideiglenes vezérőrnagytól, Brit Kelet-Afrika katonai parancsnokától, hogy Namanga irányából Moschi elfoglalásának céljával támadást indítson. Az elsődleges cél von Lettow-Vorbeck csapatainak lekötése volt, hogy azok ne vehessenek részt Tanga védelmében a kritikus időpontban.

Lenin agitál (1917)

Lenin 140. szülinapjára (1870. ápr. 22.) egy rövid áttekintővel emlékeznénk, amely nem annyira róla, hanem az orosz szociális mozgalmak "elhajlásairól", a hatalomért folytatott harc általuk előszeretettel használt egyik eszközéről, a politikai gyilkosságaikról szól (s Iljicsnek azokhoz való viszonyáról). Azokról a gyilkosságokról, amelyben 'a cél szentesíti az eszközt' machiavellista gondolata valósul meg a "vigyük az eszmét a tömegek közé" 'lenini gondolatával' karöltve (persze nem a gyilkosság, az arra való felbuzdítás a lenini gondolat, az már évtizedekkel előtte az orosz szociális mozgalmak sajátja volt).

Ajánlom ezen írást Némedi Lacinak, aki megismertetett a mondással, miszerint a kutatást befejezni nem lehet, csak annak aktuális állását lehet összefoglalni.

Tanga, 1914. november 4.

Reggelre körülbelül végzett a flotta az aknamentesítéssel, s így tisztázták, hogy a B partszakasz biztonságos. Át is irányították a partraszállást oda. A 28. hegyi üteg mellett a rendelkezésre álló műszaki alakulatok, köztük a Faridkot utászok sem szálltak partra, így a harcban egyáltalán nem vettek részt. Utólag nyilván azt mondták, hála istennek érte, de a harc folyamán társaiknak szüksége lett volna tudományukra és felszerelésükre. Az Észak-Nyugati Vasúti Önkéntesek ütegének sem volt lehetősége beleszólni a harc kimenetelébe. Nekik páncélvonatokon való szolgálat volt a specialitásuk amúgy.

A Maximhoz megszólalásig hasonló MG 08, a németek sztenderd géppuskája.

A KAR katonái Maximmal.

Az ütközet döntő fegyverneme a géppuska lett, mint majd később meglátjuk. A britek zászlóaljanként kettőt állítottak hadrendbe, de csak a 2. Loyal North Lancashireiek, a 101-es gránátosok és a 61. királyi utászok birtokoltak ilyen fegyvert a háború kitörése előtt. A Radzsputiakat és a 98. gyalogzászlóaljt az Indiából való kihajózás előtt szerelték fel velük, a Palamcottahi könnyűgyalogságot pedig csak a partraszállást követően. Ezeknek a csapatoknak semmiféle harci tapasztalata nem volt a géppuskákkal kapcsolatban, sőt, még csak kiképzést sem kaphattak rá, vagyis a géppuskás team-jeik hatékonysága eleve kétes volt.  Gyakorlatilag harc közben kellett volna kitapasztalniuk, mi a hatékony működtetésének a tudománya. Az indiai hercegségek által kiállított és felszerelt Imperial Service zászlóaljak egyáltalán nem rendelkeztek géppuskával. Mivel a 61-es utászokat tartalékban tartották, ezért a tűzvonalban csak a 2. Loyal North Lancashire és a 101-es gránátosok géppuskásaira lehetett biztosan számítani – az tehát 4 géppuska a 15 némettel szemben, mely utóbbiakat ráadásul jól pozicionált és kiépített állásokban helyzetek el.

Ajánlom ezen írást Némedi Lacinak, aki megismertetett a mondással, miszerint a kutatást befejezni nem lehet, csak annak aktuális állását lehet összefoglalni.

Erőgyűjtés

A háború első két hónapjában kisebb rajtaütések zajlottak Kenya és Német Kelet-Afrika határán. Lettow-Vorbeck készletek rablására és különösen az Uganda-vasút elleni szabotázsakciók végrehajtására vezényelte északi egységeit. Gazit szeptember végén és október elején német támadások érték (Mombasát akarták elfoglalni, csak nem sikerült), melyeket a helyben állomásozó King's African Rifles (KAR) egységei visszavertek. Mindkét félnek minimális hadereje volt a térségben. A brit KAR java része Brit Kelet-Afrika nyugati részében törzsi felkelések pacifikálásán fáradozott, a Schutztruppe pedig mindössze kb. 260 német katonából és 2500 bennszülött aszkariból állt a harc kitörését megelőzően.

Ajánlom ezen írást Némedi Lacinak, aki megismertetett a mondással, miszerint a kutatást befejezni nem lehet, csak annak aktuális állását lehet összefoglalni.

1914. novemberének elején a német és a brit kelet-afrikai haderő összecsapott egy nagyvárosi szemmel jelentéktelen kis kikötő birtoklásáért. Angol nyelvterületen 'Battle of the bees', azaz a méhek csatájának is címezgetik. Ha jól figyeltem Számvéber Norbert okfejtéseire a Hadtörténeti Délutánokon, akkor a csata az a döntő összecsapás, amin a háború sorsa múlik, minden egyéb pedig ütközet, tehát helyesebb volna a méhek ütközetéről írni. De mivel a méhek csatája baró hangzású, ezért a cím csata lesz - ha bárki kérdezi, akkor pedig természetesen ütközet, ki beszélt másról?

Hogy a szituáció érdekességét kellően ki tudjuk élvezni, először meg kell ismerkedni a helyi körülményekkel, nem éppen röviden, de remélem, nem is unalmasan.

Német Kelet-Afrika megalapítása

Német Kelet-Afrikát 1885-ben egy Karl Peters nevű, brutális konkvisztádor-utazó hasította ki a kontinensből. Eljárási módja nagyjából az volt, hogy fenyegetésekkel, erődemonstrációval, üveggyöngyökért földet vásárolt a helyi törzsektől, uralkodóktól. Bismarck kancellár nem az az ember volt, aki az afrikai gyarmatosításért lelkesedett volna,  sokáig semmilyen gyarmatosítást nem volt hajlandó támogatni. NKA ezért létrehozása után megmaradt egy magántársaság kézében, amelynek neve most nem lényeges.

Német Kelet-Afrika sematikus térképe

A két bevezető rész után itt az idő, hogy a lényegre térjünk, és nézzük meg, hogy egészen pontosan hogyan is szabályozta az állam a nemzetiségi kérdést. Ezen a ponton már érdemes kategorizálni, ugyanis számtalan terület létezik, amely szabályozásának lehet nemzetiségi vetülete is. Természetesen a legfontosabb és legközvetlenebb szabályozás a nemzetiségek elismeréséről (avagy el nem ismeréséről) szól, de fontos még az oktatás, a nyelvhasználat szabályozása. Ámde egy elméleti nemzetiségpolitika nem egyetlen eszközét jelentik a törvények és rendeletek: ide tartozik még mindenképpen a propaganda, vagy olyan, látszólag nemzetiségekhez nem kötődő rendelkezések, amelyek a gyakorlatban viszont hatással vannak a nemzetiségi viszonyok bármilyen aspektusára, mint például a regionális politika.  Szerteágazó területről van tehát szó, és mivel ez továbbra is egy blog, mi pedig műkedvelők, nem professzorok vagyunk, ezért ez a poszt is a teljesség igénye nélkül (de érthetően) fog a témáról szólni.

Az 1848-49-es forradalomnak nagy szerepe van abban, hogy a nemzetiségi kérdés felszínre került - merthogy látszólag a magyar elit előtte nem is igen vett tudomást a kérdéskörről. A szabadságharc fontos tapasztalata volt, hogy Kossuthéknak rá kellett döbbennie arra, hogy az országban élő nem magyar etnikumúak bizony nem repesnek az örömtől, hogy a magyar lett a hivatalos nyelv, illetve attól, hogy a központi hatalom az országba kerül. Az etnikai ellentétek ugyanakkor a szlovák számazású Kossuthot meggyőzték arról, ahhoz, hogy a bécsi irányítástól az ország megszabaduljon, szükség van arra, hogy a nemzetiségekkel egy olyan kiegyezés jöjjön létre, amelynek következtében ők is magukénak érzik az országot. A forradalom bukása után azonban ez az irányzat háttérbe szorult, 1867 után Eötvös miniszterségét leszámítva nem jutott szóhoz. Ennek gyakorlatilag az a logikus oka, hogy az 1867-tel kvázi a hatalmát átmentő elit nem akart a hatalomban osztozni a nemzetiségek képviselõivel. A nagy nehezen visszaszerzett uralmukat nem voltak hajlandóak megosztani. A nemzetiségi küzdelmekben egyébként is viszonylag sok anakronisztikus elem fedezhetõ fel. Kissé most ellent fogok mondani magamnak, mert a véleményem szerint a Szabadságharc alatti etnikai színezetű harcok nem elsõsorban etnikai ellentétként fogandóak fel. 1848-49-ben ugyanis alapvetõen a kiváltságokkal rendelkezõ nemzetiségi rétegek fordultak a forradalom ellen: a határőr szerbek, az erdélyi románok, akik már régóta a negyedik nemzet szerettek volna Erdélyben lenni (de a partiumiak nem), illetve az erdélyi szászok, akik kiváltságaikat, vagy pedig esetlegesen kivívandó kiváltságaikat féltették a magyaroktól. A forradalommal azonban nem fordultak szembe a magyarországi kisebbségek (bár azt sem lehet mondani, hogy támogatták volna). A jobbágyfelszabadítás alapvetõen pozitívan érintett mindenkit.

Kedves Olvasóink !

A Történelem Mindenkinek szerzői ez úton kívánnak minden olvasónknak Kellemes Húsvéti Ünnepeket. A húsvéti készülődés (kinek munka, kinek szünet) valamennyiünknek, szerzőknek és olvasóknak is egyéb ünnepköri foglalatosságokkal jár. Ezért történelmi elmélyedések helyett folytatjuk játékos sorozatunkat, ezúttal két locsolkodás, méteres kalácsok, sonka-hegyek s piros tojások között néhány történelmi tárgyú (híres) festmény egy-egy részletével, mint a feladvánnyal. A megoldásokat a moi62@mailbox.hu címre kérjük. (Vigyázat, a feladványoknak nincs a húsvéti ünnepkörhöz közvetlen kötődése.)

A sztyeppei népeket bemutató sorozatunk következő sorszámát a jászok húzták. A sok kihalt, beolvadt, asszimilálódott nép közül a magyar őstörténetet érintően talán a legjelentéktelenebb szerepet játszó nép volt, amely - a kunokkal együtt - elmondhatja,  hogy rendelkezik a rossz vendég jellegzetességével: azzal együtt, hogy későn érkezik, sokáig marad. Kései érkezésük a magyarok körébe mégis jókorinak bizonyult, ennek köszönhették jogi értelemben vett különállásukat, végeredményben időleges fennmaradásukat (azaz később olvadtak bele a magyarság tengerébe, mint a korábban érkezett, s korábban asszimilálódott besenyők, úzok). Ez az időlegesség azonban relatív, mert épp elégséges volt ahhoz, hogy maradandó nyomot hagyjanak a magyar jogrendszerben. Hatásukban a kunokkal együtt emlegetik őket, mégis közös történetük számtalan eltérő vonást mutat, nem csak a középkor, hanem a Redemptio utáni évszázadokban is. Mert ők, akárcsak a kunok, annak ellenére, hogy az oszmán hódítás hatására - közvetve - mégis csak beolvadtak a magyarságba, itthagyták a jász ill. a kun tudatot, ami megannyi immár magyar honfitársunkban ma is benne él. Azaz mégis jó sorszámot húztak. Ebben a posztban most a sztyeppei történetüket idézzük fel (későbbi, magyarországi történetük, közigazgatásuk, annak változása - a letelepedett kunokéval együtt - pedig külön témakör lesz).