2009. szeptember 5-én "Királylányok messzi földről - Magyarország és Katalónia a középkorban” címmel nyílt időszaki kiállítás  nyílt a Magyar Nemzeti Múzeumban. A kiállítás apropója a legnagyobb aragóniai uralkodó, I. (Hódító) Jakab születésének 2008-ban ünnepelt 800. évfordulója volt, ennek kapcsán kezdte el szervezni 2005-ben a Katalán Történeti Múzeum, mely kiállítási anyag mostantól látható Budapesten, s mely 8 ország 38 intézményének 303 műtárgyát mutatja be 2009. november 29-ig megtekinthetően. 

Posztunkban a kiállítás beharangozójában említett személyek révén a középkori aragóniai-magyar dinasztikus kapcsolatokat tekintjük át kifejezetten a genealógiai kapcsolatok, leszármazások és a történeti környezet, események viszonylatában. 

Aragónia 4 cölöpös zászlója a XIII. századból  (pár szó a 'cölöpökről' (heraldika) Aragónia címere és zászlaja ugyan 1499-tól hivatalos, de előzményei 1173-ig, II. Alfonzig nyúlnak vissza	Árpád-sávos lobogó

 A "Mandzsu-kor" sorozatban részletesebben szó volt már  mindegyik Kínában újonnan megjelent nagyhatalomról, kivéve azt, amelyik a 19. század végétől a legmeghatározóbb szerepet játssza majd. 

Az 1. kínai-japán háború (1894-95) alaposan átrendezte a távol-keleti hatalmi viszonyokat –kiiktatván a játékból a modernizálódni nem tudott/akart szereplőt-, de még inkább előkészítette a terepet a két iparosodott ázsiai nagyhatalom közötti összecsapáshoz. Azonban a nagy játszma végső nyertese és a csendes- óceáni térség igazi „nagykutyája” mégsem közülük kerül majd ki, sőt nem is a Japánt támogató Brit Birodalom lett az, hanem az 1898-ig magát külpolitikailag kvázi szerényen meghúzó Egyesült Államok.

Mihályunk eseményekben gazdag élete az előző rész végén még nem ért véget. A keresztény szövetség fokozódó nehézségei (1596: mezőkeresztesi vereség, Eger eleste) Erdélyben is a helyzet eszkalálódásához vezetett. Nem feltétlenül részletezném a magyar történelem eme szakaszát itt, hiszen sokfele olvasható, és valószínűleg közismert, ime az Erdély történetének megfelelő része. A lényeg az, hogy Báthory Zsigmond többszöri lemondása, majd visszatérése után végül nagybátyját, Báthory Andrást próbálták egyfajta kompromisszummal erdélyi fejedelemmé tenni a hívei (Zsigmond ugyanis nem igazán volt már alkalmas a pozícióra, teljesen hitelét vesztette). Ez azonban azt is jelentette, hogy az addigi Habsburg-erdélyi szövetség (amely Zsigmond lemondása, majd visszatérése miatt amúgy is eléggé megroggyanóban volt, nem beszélve arról, hogy az erdélyi nemesség többsége sosem támogatta igazán) kvázi megszűnik, és a fejedelemség lengyel befolyás alá kerül. Mivel akkor a lengyelek és a törökök pont jó viszonyban voltak, ez se a Habsburg uralkodónak, se Mihályunknak nem tetszett, utóbbinak leginkább azért, mert egy semlegesedő Erdély a megmaradó szövetségesétől is elvágta volna, és hát meglehetősen romlottak volna a kilátásai a túlélésre, noha formálisan ekkor már béke volt közte és a török között. Zsigmond lemondásával a hűbérura amúgy is Rudolf császár lett, aki anyagilag is segítette vazallusát, hogy sereget tudjon kiállítani. Ráadásul a székelyek, akiknek a török elleni háború hozta meg a felszabadulást, a visszarendeződés, ahol is az őket korábban alávetett helyzetbe kényszerítő főnemesség visszaszerezte a hatalmát (mert Báthory András megválasztása gyakorlatilag ezt jelentette, hiszen ő krakkói bíboros volt azelőtt, nem is Erdélyben élt), na szóval ez a székelyeknek nagyon nem volt érdeke, pláne, hogy 1596-ban a fejedelem (még Zsigmond) visszavonta a felszabadításukat.

Következő "sorozatunk" (valószínűleg nem lesz túl hosszú) a román történelem 'nagy' alakjaival foglalkozna. Miután a címben, és az első mondatban már hemzsegnek az ironikus megfogalmazások (és nem ígérhetem, hogy ez nem lesz részben így a továbbiakban), azért vegyük kicsit komolyabban a témát. Természetesen a román történelemben is voltak olyan történelmi személyiségek, akik joggal érdemelték ki a megbecsülést (pl. Helmuth Duckadam - nem, ő német volt, ezen még gondolkodnom kell akkor). Ha egy ilyen nevet kellene mondani, akkor a címben említett úriember, Vitéz Mihály (azaz Mihai Viteazul) valószínűleg az elsők között merülne fel, mivel nem véletlenül hívják őt Vitéznek. Természetesen, ahogy ez lenni szokott, román részről hajlamosak kissé eltúlozni a szerepét, illetőleg övezi némi eufémizmus is. De nézzük meg ki is volt ő valójában, és mit tett nagy Romániáért. :)

Exegi monumentum aere perennius. Horatiusnak a halhatatlanság tudataként jelmondattá vált költői gondolatát vette át Puskin is, alig fél évvel halála előtt, 1836-ban - akkor persze nem tudta, hogy fél év múlva meg fog halni -, szóval amikor önnön magának emléket állítva, nimbuszát a Sándor-oszlophoz mérte. (1836. aug. 21-én kelt verse ekként fogalmaz (Horatiusé ford: Zoltán Vilmos ford: Kosztolányi D.  ill. Puskiné oroszul valamint ford: Dsida J.)

Kezdjük a posztot egy kis földrajzzal. Baktria több különböző dolgot jelent: egy városnak is a neve, egy régiónak, és egy az előbbivel többé, vagy kevésbé megegyező államnak. A város, Baktria a mai afganisztáni Balkh város szomszédságában volt található, mostanság kezdték el feltárni. Ez a város volt a névadója, és fővárosa a róla elnevezett régiónak. A régió, Baktria azonban nem azonos a mai Afganisztánnal, így a poszt címe felszínes, és inkább figyelemfelkeltő. De mivel mostanság ez a trendi az Indexen is, így nincsen vele semmi gond. Baktria ugyanis a Pamír és a Hindukus közötti területet jelenti elsősorban, amely középpontjában az Amu-Darja folyó folyik. Ez a medence nyugat felé nyitott, és meglehetősen szélsőséges éghajlatú: télen hideg, nyáron forró, és a csapadék általában kevés, az Amu-Darja, és mellékfolyói azonban lehetővé teszik a növénytermesztést viszonylag nagy területeken. Éppen ezért az ókori viszonyok között meglehetősen termékeny területnek számított. A négy nagy ókori folyamvölgyi kultúra (Egyiptom, Mezopotámia, Indus és Sárga-folyó völgye) mellett tulajdonképpen Belső-Ázsia két nagy folyamának (az Amu-Darjának <görögül Oxusz> és a Szir-Darjának <Jaxartész>) a völgye is ott volt az ókori civilizáció bölcsői között, csakhogy itt különböző okok miatt a civilizáció nem sugárzott ki annyira a környező területekre. Egyrészt, mert nem alakultak ki itteni központú nagy birodalmak a két folyó menti földrajzi széttagoltság, és a sztyeppevidék barbárainak közelsége miatt.

Manhattan utcáin 

Az Amerikadeutscher Bund felvonulása 1939-ben New Yorkban

1933 után a nácik is megjelentek az Egyesült Államokban. Hasonlóan az olasz fasisztákhoz, ők is a helyi német emigráns közösség segítségével hozták létre politikai szervezetüket. Hitler még hatalomra sem jutott Németországban, a náci párt máris létrehozta a legnagyobb emigráns német-amerikai szervezetek (Friends of New Germany, Free Society of Teutonia, National Socialist Party és a Swastika League) összevonásával a Német-Amerikai Bundot (Amerikadeutscher Bund - DAB). Hasonlóan az anyaországi példához, a nagy gyűjtőszervezet három területi Gaura és kisebb Orstgruppékra oszlott. Német nyelvű hetilapokat, német iskolákat és helyi Hitlerjugend-csoportokat, valamint rendszeres kiképző táborokat szerveztek. Hitler nagyobb összegeket küldött a DAB-ot vezető Fritz Julius Kuhnnak. A Bund gyorsan növekedett: 1937. októberében a New York-i Madison Square Gardenben szervezett tömeggyűlésen 1150 egyenruhás bundista rohamosztagos vonult fel náci indulókra. A DAB népszerűségének tetőpontját 1939-ben érte el, amikor New Yorkban, a Washington születésnapjára szervezett gyűlésen 22.000 ember előtt mondhatta el Kuhn híres beszédét, amelyben Roosevelt elnököt következetesen Frank D. Rosenfeldnek nevezte, és a Jew Deal néven emlegetett New Dealt az amerikai bolsevik-zsidó összeesküvés merényletének tartotta a régi világrend ellen.

Brit Sherman Szicíliában

Adott egy mítosz: a Szicíliát 1943-ban megszálló szövetséges haderők lepaktáltak a szicíliai maffiával, hogy azok segítséget nyújtsanak az olasz és német erők elleni küzdelemben, és a Mussolini által majd két évtizeddel korábban megsemmisített maffia ennek a támogatásnak köszönhetően jött létre újra, és azóta erősebb, mint valaha. A leghíresebb legenda szerint egyes amerikai egységek olyan sárga selyemzászlók alatt vonultak be egyes szicíliai helységekbe, amelyeken egy nagy hímzett fekete L betű jelezte: a katonák a híres gengszter, Lucky Luciano szövetségeseiként vannak jelen a szigeten.
A háború alatt a maffia segítette a haditengerészetet a hadianyag- és élőerőszállításhoz létfontosságú New York-i dokkokat ellenőrizni és kézben tartani, sőt, a maffia még Hitler meggyilkolását is tervezte, hogy ezzel is segítse a szövetségeseket – cserébe a háború után gyakorlatilag odadobták nekik Szicília szigetét jutalmul.
Mint minden nagyobb mítosznak, ennek is van valóságalapja – mint majd láthatjuk, nem is kevés...

Az etruszkok architektúráját nem lehet a görög, avagy a római építészet mértékével mérni. Míg a legtöbb antik civilizáció számára az építészet volt a legfontosabb kifejezési forma, addig az etruszkok nem hagytak ránk monumentális építészeti emlékeket. Ennek alapvető oka az, hogy az etruszkok kőtömbökből álló falszerkezeteket kizárólag a hadászati építményeknél (városfal) és a sírok esetében alkalmaztak. A vallási jellegű és a polgári épületeknél masszív kőtömbök használata csak az alapokra korlátozódott, míg a magasabb részeket könnyebb anyagokból építették (fa, kőtörmelék, nyerstégla, égetett agyag). A könnyen málló anyagok alkalmazását Romolo Augusto Staccioli az etruszkok spontaneitás iránti szeretetével és a mulandóság felé fordulásával magyarázza. Massimo Pallottino praktikusabb okokat jelöl meg: a carrarai márványbányák kiaknázása csak a római korban kezdődött meg. Mindenesetre tény, hogy ezekből az épületekből az utókor számára csak az alaprajz és egy-két díszítőelem maradt fenn. Az épületek alakjának, küllemének rekonstruálásában azonban nagy segítséget jelentenek a lakóházak és templomok alakját utánzó hamvurnák és kisméretű épületmodellek, továbbá a lakóépületek homlokzatát és belső elrendezését másoló sziklasírok, sírházak. Tulajdonképpen ez utóbbiak képviselik az etruszk építészet maradandóságát.

Raúl Alfonsín

Raúl Alfonsín kormányzata nehéz helyzetben vette át a hatalmat a katonáktól. Alfonsínnak azonban komoly tekintélye volt, azon kevés ügyvéd közé tartozott ugyanis, akik még a junta uralma alatt felvállalták olyanok képviseletét, akiknek hozzátartozóit  meggyilkolták, vagy eltűntek - nem mellesleg ezzel a saját életét kockáztatta akkor. Amikor megválasztották, sikerült további ismert, népszerű és tekintélyes argentinokat megnyernie, így a felálló kormánya nagyon kedvelt volt kezdetben. Alfonsín egyébként a radikálisok jelöltjeként nyert, az argentin politikai élet kétosztatúsága továbbra is megmaradt, ahol egy alapvetően balközép radikális párt, és egy balközép (és minden egyéb irányzatot is ötvöző) peronista párt versengett egymással, akik között az ideológiai különbség elsősorban a nemzeti érzéshez, és egyéb szimbolikus dolgokhoz való viszonyban volt, gazdaságpolitikai elképzelésekben nem nagyon, lévén mindkettő szeretett populista lenni.

Történetünket  anno ott hagytuk abba,  hogy a két ország összehasonlítása kapcsán megnéztük, hogy Chilében milyen eredményekre vezetett a szabadpiaci gazdaságpolitika, és mekkora szerepe volt ebben a Pinochet-rezsimnek. Argentína története hasonló fordulatot vett 1976. március 24-én, a hadsereg itt is átvette a hatalmat. Bár a helyzet hasonlatos a chileihez, de itt gyökeresen más körülmények között került erre sor. Egyrészt, a katonaság itt nem a regnáló politikai erőkkel szembenálló ellenzéket testesítette meg. Isabel Perón kormányzatával nem az volt a probléma, hogy olyan politikai nézetrendszert képviselne, amely a hadsereg számára elfogadhatatlan (mint Allende Chilében), hanem a fő probléma az volt vele, hogy nem volt képes fenntartani a rendet az országban. Ez azt jelentette, hogy már a 60-as évek végétől kezdve viszonylag rendszeres volt a különböző szélsőbal szervezetek részéről az, hogy terrorcselekményeket követtek el kormányzati intézmények, illetve alkalmazottak/tisztségviselők ellen. A 70-es évek peronista kormányzata sem volt képes ezt megfékezni, annak ellenére, hogy elvben a peronizmus is sok baloldali elemet tartalmazott, ugyanis az 1973-as Ezeiza repülőtéren megesett mészárlás kettészakította a mozgalmat egy jobb, és egy baloldali részre. Mivel Perón a jobboldaliak mellé állt, a baloldal szélsőséges elemei önállósodtak. Perón halála után (harmadik) felesége, Isabel Perón lett az elnök, de gyengekezű vezető volt, a peronisták jelentős része nem is fogadta el legitim vezetőnek. Végső soron tehát egy általános politikai válsághelyzetben vették át a katonák a hatalmat, hogy a helyzetet stabilizálják.

Egy játék, amelynek már a címe is történelmi. Vagy legalábbis azt sugallja, hogy fontos történelmi eseményekhez van köze. Lássuk csak, mi is történt 1404-ben?  Hát olyan rettentő sok minden nem.. De akkor miről is szól ez a játék? 

Az Anno sorozatot sokaknak valószínűleg nem kell bemutatni, mert ez már a negyedik része. (Ravasz módon indult az Anno 1602-vel, majd jött az 1503, aztán az 1701, végül az 1404. De az első kettő sorrendje lehet hogy fordított - sokat nem számít). Azt ugyanakkor nem feltételezem, hogy túl sok rajongója lenne a sorozatnak, engem legalábbis maximum pár napig voltak képesek a korábbi részek lekötni. Aki nem ismerné, egy építkezős, és terjeszkedős játékról van szó, ahol egy szigetekből álló "Újvilágot" kell kolonizálni. Tulajdonképpen a sorozat mindegyik része egy RTS, amelyben a legfontosabb az építkezés, ez utóbbi miatt nem jelenthető csak az ki, hogy a Dune2 egy újabb klónjával állunk szemben - mert itt tényleg nem az az elsődleges, hogy lezúzzuk az ellenfelet. Ettől egyébként még lehetne jó, csak az a baj, hogy nem az.

Ahmed Ibn Fadlan tizedik századi arab utazó-író, aki 921-922-ben a Volga mentén élő bolgárokhoz tartó követség tagja volt. Erről az „Utazás a Volgához” című munkájában számolt be. Műve az egyik legfontosabb forrásunk a svéd származású volgai ruszok és tágabb értelemben a vikingek történetének kutatásában. Furcsa, hogy a legrészletesebb egykorú leírások a vikingekről világuk pereméről származnak. Az arab források oly kiválóan tájékoztatnak bennünket az úton lévő skandinávok mindennapi életéről, ruházatáról, szokásairól, magatartásáról, temetkezési rítusairól és hadviselési módszereiről, hogy általuk a viking terjeszkedés a kor egyik legelevenebb élményévé válik.

A 8. század végén földindulásszerű változás indult el egész Európában. A vikingek kimozdultak a skandináv területeikről és a korábbiakhoz képest gyökeresen új módszereket alkalmaztak. A forrásokban ebben az időszakban már elkülöníthetők a norvégok, a dánok és a svédek. Az első kettő működési tere nyugat, a svédeké kelet volt. Működés alatt egyaránt érthetünk kalózkodást és rablást, de kereskedést is. Ezek a hajósok a kínálkozó lehetőségek szerint könnyen átvedlettek rablóból kereskedővé, vagy megfordítva. A norvégok a 8. század végétől Skóciában és Írországban nemcsak fosztogattak, hanem le is települtek. A dánok ugyanezt tették Angliában és a Nyugati-Frank Királyságban. A svédek az oroszországi folyókon eljutottak a Fekete- és a Kaszpi-tengerig, onnan pedig Bizáncba és Bagdadba. 

A vikingek terjeszkedése