A háború végeztével politikai pályán maradt, s maradt a hadseregben. Júniusban kinevezték a 4. Ukrán Front politikai irányító testületének vezetőjévé, június 24-én részt vett a moszkvai Díszszemlén. Egy évig sem tartott megbizatása, mert békeidőben más területen volt 'igény' szervezőkészségére. Hazatért, s előbb 1946 augusztusától 1947 novemberéig a Zaporozsjei, majd 1950-ig a Dnyepropetrovszki területi pártbizottság első titkára lett. Mit jelent Terület, mekkora az, mit ér ez a beosztás? A Terület a szovjet közigazgatás már 'számbajövő' egysége volt. A mellékelt linken Ukrajna közigazgatási felosztása található, a Dnyepropetrovszki Terület az 5-ös.

Oroszország közigazgatási felosztása (példa a Területek eltérő méretére)

Úgy épült fel, hogy egyes tagköztársaságok (tagállamok), aztán a Területek, majd a Járások. Ne vonjunk hazai párhuzamot a járás, megye stb. méretével. Ott, ahol élelmiszerboltnyi területen patika van, ahol 10 lépés a távolság a kassza és az áru kiadásának helyétől, más a lépték. Gondolják sokan, persze, kellett a hely a sorbaállóknak, de ez ettől független. 

2008. november 10-én ünnepeljük emlékezünk meg Leonyid Iljics Brezsnyev halálának 26. évfordulójáról. Azért nem a 25. évforduló kapcsán született ez a cikk, mert akkor rmég nem létezett szeretett blogunk. Ahogy nem létezett még születésének 100. évfordulóján sem, mert az meg még azelőtt volt. Leonyid Iljics 1906. december 18-án született, 76 évet élt. 

Brezsnyev, az ember

Neve egybeforrott a két világrendszer mennyiségi küzdelmével, hogy épp akkor, amikor a tan szerint minőségbe kellett volna átcsapnia a sok mennyiségnek, akkor haljon meg. Életének utolsó két évében már az a Ronald Reagan az Egyesült Államok elnöke, aki a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (SDI)  1983 márciusi beindításával végképp megroppantja a Brezsnyev alatt folymatosan vállvetve küzdő Nagy Medve gerincét.
Egy korszak jelképe volt. Az ún. pangás éveié (a hanyatlás így nem neki jutott). Kétségtelen ő volt Sztálin után (30 év) a második legtovább beosztásban lévő szovjet vezető (18 év).  Ma már a harminc felettiek is többnyire csak hallomásból ismerik ezt az időszakot. Ismerkedjünk meg 'hát vele, tekintsük át e 'korszakalkotó' egyén életútját, némi korrajz kíséretében.

A Korán

Egy nagy hatású könyv, amelyről oly sokan és sokfélét beszélnek, de mégis kevesen ismerik. Olvasni nem olvasták, de tudni vélik, mi is szerepel benne. Történetét nem ismerik, de magyarázzák, tartalmát még kevesebben ismerik, de véleményük van róla. Jöjjék hát egy rövid összefoglaló, afféle kezelési és használati útmutató a Koránról, az iszlám vallás szent könyvéről, amely a muszlimok szemében al-Lāh (Allah) igaz és tévedhetetlen szava, a Mennyekben őrzött tábla (al-lauh al-mahfúz, „a jól őrzött tábla”) pontos másolata.
Pár megjegyzés még elöljáróban: félig-meddig tudományos igénnyel indult blog lévén, igyekszem az arab nevek és kifejezések tudományos átiratát is használni a posztban, legalábbis az első említéskor, ez ne keverjen össze senkit.

Móra Ferenc: Tápéi furfangosok (részlet)

"A pragmatica sanctio-ról is volt egy szép olvasmányunk, mert az is beletartozik az inasi közismeretbe. Alighanem valami akadémikusból lehetett kinyírva, mert egy csöppet értelmetlen volt. (De csak éppen annyira, amennyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpróbáltam a nevezetes és költséges törvényt a gyerekeimnek elmagyarázni a maguk nyelvén. Aki nem aludt, vagy legyet nem fogdosott, az hallgatta is türelmesen."

A XVII. század végén a Habsburgok Duna-menti tartományaiban az öröklés rendjét érintően hasonló volt a helyzet, mint Angliában, - persze más okok miatt, de - célszerű volt azt újraszabályozni. A spanyol örökösödési háború (1701-1714) megindulásával I. Lipót azért döntött így, nehogy az angolokéhoz, netán a spanyol Habsburgokhoz hasonló helyzetbe kerülhessenek.

I. Lipót - még fiatalon	I. Lipót - már nem annyira fiatalon

1703-ban, az akkor 63-éves uralkodónak (2 év múlva meg is hal) két felnőtt fia volt - József főferceg (1678-1711), a későbbi I. József  s Károly főherceg (1685-1740), a későbbi III. Károly, viszont nem volt fiúunokája. De mivel Károly, akit 1701-ben még a spanyol trónra szánt, annak elnyerése feltételeként kiesett volna az öröklésből, így lényegében az utódlást tekintve csak egy. Lipót jól emlékezett a II. Rudolf és II. Mátyás 'okozta' örökösödési válságra, mikor haláluk után (1619) apjuk, I. Miksa harmadik öccséig, Stájer Károlyig, I. Lipót dédapjáig kellett 'visszamenni'. Akkor még dúskáltak hasznavehető örökösben, száz évvel később már nem (családfa, Lipót A1-B2-C4-D2-E3).

A fiatal Don Juan

Don Juan de Austria, a kereszténység lovagja, kora ünnepelt, mindig győztes hadvezére, a szép bastard 430 éve halt meg. Emlékezzünk meg hát egy poszttal a 16. század egyik legjobb hadvezéréről, aki képes volt legyőzni a tengereket uraló oszmánokat, a spanyol birodalom orra alá sok borsot törő németalföldi felkelőket, és rendet tett a lázadozó Granadában. A két részes poszt egyik sanda célja, hogy nyitócikként szolgáljon egy hosszabb, a 16. századi hadvezéreket bemutató sorozatának. Vigyázat, nem rövid, kéretik hát az olvasó, hogy saját érdekében nyisson ki egy jófajta Sierra Cantabria Gran Reserva-t, vagy valami csodálatos sherryt Xerezből.

A fiatal bastard

V. Károly császár, belefáradva a regensburgi birodalmi gyűlés fáradalmaiba, némi kalandot keresve találkozott Barbara Blomberggel, egy regensburgi polgár rendkívül szép, és legalább annyira buta lányával. Az ifjú hölgy azonban bizonyos dolgokban mutathatott némi tehetséget, hiszen 1547. február 24-én életet adott V. Károly bastardjának.

Fehér hun érme

Mint a korábbi postban már írtam, az ötödik században nem tört ki több háború a két birodalom között. Ennek az a nagyon egyszerű oka volt, hogy mindkettőnek akadt olyan ellenfele, hogy egy támadó háborúra gondolni se merjen. A bizánci eseményekről ebben a postban már volt szó. A perzsákat pedig a heftalita (fehér hun) veszély kötötte le. Az előző fejezetben már szereplő V. Varanész és fia, II. Jezdigerd még sikeres háborúkat vívott ellenük, de a nomád taktikát alkalmazó, és elsősorban közép - ázsiai területeikre támaszkodó, ott birodalmat szervező heftalitákat nem tudták megtörni. II. Jezdigerd fia I. Peroz azonban 484-ben katasztrofális vereséget szenvedett a heftalitáktól (csapdába csalták a haderejét), ahol ő is elhalálozott. Ennek az eseménynek természetesen katasztrofális következményei voltak. A heftaliták a győzelmüket igyekeztek anyagi javakra váltani, és elég komoly hadisarcot követeltek. A megválasztott új királynak, Balashnak nem csak a heftalita veszélyt kellett elhárítania, de a főnemesség által támogatott trónkövetelőkkel, Peroz fiaival is kezdenie kellett valamit. Zarehet sikerült levernie, de Kavadh végül pont a heftaliták segítségével megdöntötte az uralmát, és 488-ban lezárta Balash alig 4 éves uralkodását. A heftaliták persze nem önszántukból segítettek neki, hanem kiváló üzleti lehetőséget láttak a dologban, ugyanis egy lekötelezett király nyilvánvalóan szívesebben fizet adót.

Róma I. Theodosius alatt

Ő pedig Theodosius személyesen

Sorozatunkat ott hagytuk abba, hogy a 4. század végén a Szasszanidák kerültek nyerő helyzetbe. A római uralom visszaszorult Szíriára és Kis Ázsiára, elvesztették a fennhatóságukat stratégiai jelentőségű mezopotámiai és kaukázusi térségek felett, és befolyásukat a közben keresztény hitre térő kaukázusi királyságokban. A vitatott térségek a perzsák befolyása alá kerültek, és Róma általános helyzetét nézve nem úgy nézett ki a dolog, hogy a Julianus hadjáratát lezáró béke által kialakított status quo megváltozik. Róma ugyanis 395-ben kettészakadt, és közben egyébként is elérkeztünk a népvándorlás kellős közepére. Nem csak az vált kérdésessé, hogy Róma képes lesz e visszaszerezni az elveszett keleti területeit, hanem az is, hogy egyáltalán túléli e a népvándorlást.
Történetünk kezdetén, az ötödik század elején a kedélyek a két birodalom között lenyugodóban voltak. A kereszténységet államvallássá tevő Nagy Theodosius halála után a keleti birodalomrészt fia, Flavius Arcadius kapta. A folyamatosan fokozódó nemzetközi helyzet miatt a császár fő törekvése nem lehetett más, mint hogy a lehető legtovább megőrizze a békét, és a birodalom egységét, terjeszkedésre nem is gondolhatott. A keleti birodalom nagy szerencséjére persze a népvándorlásban résztvevő germánok, majd hunok legtöbb támadása a nyugati birodalmat érintette. Arcadius nem volt egy erős, és határozott uralkodó, és nem is élt sokáig. Halála előtt az volt a fő problémája, hogy fia uralmát elismertesse, amivel meglepő fordulat következett be a római - perzsa viszonyban: a nagykirályt, I Jezigerd-et kérte fel fia gyámjának (kr. u. 408-ban). A némileg meglepett perzsa uralkodó elfogadta az ajánlatot, vállalta a feladatot. Arcadius elsősorban azért bízta a gyerekét a nagykirályra, mert ezzel el akarta kerülni, hogy újabb fegyveres konfliktus robbanjon ki a két birodalom között, különösen addig, amíg a fia kiskorú, és a központi hatalom gyenge. A megegyezésnek persze nem csak ez volt az eredménye: a közeledés jelentősen javította a perzsiai keresztények helyzetét, akik ettől kezdve szabadon gyakorolhatták a vallásukat egy ideig. Persze, ha azt mondjuk, hogy ez idő tájt Róma (illetve a keleti birodalom, azaz Bizánc) belső helyzete is meglehetősen instabil volt, mivel a gyenge kezű uralkodók helyett jobbjára udvari klikkek uralkodtak, ugyanúgy igaz ez a Szasszanida Birodalomra. A nagykirálynak is meglehetősen összetett politikai viszonyok között kellett lavíroznia a nemesség, az arisztokrácia, a zororasztriánus papság, és más rétegek kívánalmait és érdekei között. Ez történetünk szemszögéből annyiból érdekes, hogy ez a jó viszony pont ezen viszonylag bonyolult helyzet miatt változott meg.

Elképzelés Jugoszlávia határairól 1919-ben

Dalmácia az első világháború után Jugoszláviához került, kivéve Zadart és közvetlen környékét, ami viszont Olaszországhoz. A horvátlakta területek egyesítése tehát elvben ezzel megtörtént (noha nem maradéktalanul, ugyanis Zadar mellett Isztria és Fiume Olaszországhoz kerültek), hamar kiderült azonban, hogy a gyakorlatban ez mégsem egészen úgy történt, ahogy a horvátok szerették volna. A szerb-horvát-szlovén királyság ugyanis szerb vezetéssel jött létre, ők pedig a létrejött államot pedig nem is akarták föderalizálni. A horvát függetlenségi, vagy önrendelkezési törekvések ezzel nem kerültek lényegesen könnyebb helyzetbe, mint az Osztrák - Magyar Monarchiában.
A délszláv népeket egyesítő jugoszláv állam létrehozása horvát részről tulajdonképpen csak a kisebbik rossz volt. Ahhoz, hogy az osztrák, ill. magyar uralomtól megszabaduljanak, szükségük volt a szerbek segítségére, de a szerb - horvát viszony maga is ellentmondásos volt. A 19. század elején - közepén például elég komoly ideológiai küzdelem zajlott a horvát és a szerb értelmiség között a tekintetben, hogy kik tartoznak az egyes népcsoportokhoz, és e tekintetben egymás rovására tervezték létrehozni saját nemzetüket. A szembenállást elsősorban az szüntette meg, hogy mindkét nemzetnek megvolt a maga fontosabb ellensége, és velük megvívandó küzdelme, nem volt értelme a további szembenállásnak. Mivel Szerbia a 19. század végére képes volt önerőből függetlenné válni, és az Oszmán Birodalom rovására terjeszkedni, a XX. század elejére már csak a Monarchiában élő szerbeket nem tudták egyesíteni az anyaországgal (bizonyos területek ugyan csak az 1912-13-as balkáni háború eredményekképpen kerültek szerb uralom alá, azonban ezeknek a területeknek már csak minimális szerb lakossága volt, mint pl. Koszovónak, a Szandzsáknak, vagy Macedóniának). Ebben a helyzetben a horvát elit Monarchiával szembeni önrendelkezési törekvései egy platformra kerültek a szerbek Monarchiával szembeni területszerzési törekvéseivel. Ehhez csatlakoztak aztán a szlovének is. A jugoszlávizmus tehát az egymásra utaltságból nőtt ki, de pontosan nem igazán tisztázták a felek, hogy milyen feltételek mellett kívánnak egy egységes államot létrehozni. Az erőviszonyok alapján pedig a szerbek szabhatták ezt meg, mert nekik volt saját hadseregük, ők voltak nemzetközileg elismert független állam, és persze lélekszámukat tekintve ők voltak a legnagyobb nemzet.

Dalmácia története az 1814-es Habsburg uralom alá kerüléssel újabb fordulatot vett. A háborús pusztítások már lényegében az Oszmán Birodalom egy évszázaddal korábbi visszaszorításával megszűntek, így a tartomány ismét békében élhetett. A felvilágosodás, a liberális szabadságeszmék és a nacionalizmus terjedése viszont újfajta kihívást jelentett a tartománynak. A konzervatív Habsburg birodalom hatalmának alapját a régi rend biztosította. Ez Dalmáciában a korábbi időszakokra is jellemző, a városi előkelők, és a nemesség hatalmának konzerválását eredményezte, ami természetszerűleg nem egyezett a lakosság nagyobb részének az érdekeivel. Dalmáciában ráadásul emögött etnikai konfliktus is meghúzódott, mivel a (valójában részben szláv, vagy dalmát eredetű) tartományi elit olasz nyelvű volt, magát olasznak tekintette, a lakosság nagy része viszont délszláv (horvát, vagy szerb). Az osztrák uralom alatti Dalmácia története tehát nem háborúkról, hanem politikai küzdelmekről szól. A fontosabb politikai törésvonalak a tarka etnikai viszonyok miatt elsősorban a nemzetiségek között keletkeztek, de nem ez jelentette az egyetlen választóvonalat, és jelentős változáson mentek keresztül a 19. század folyamán.

György hannoveri választó - most ténylegesen igaz, hogy "Isten kedvező kegyelméből" - elnyerte tehát az angol ill. 'hát (1707-en túl vagyunk 7 évvel) a brit uralkodói címet. No és persze a kötelezettséget. A hannoveriek londoni népszerűsége azonban csak nem akart magától 'megjönni'. Azért tenni is kellett. Sportnyelven szólva: Gyenge kezdés után erős visszaesés. Kellett valami 'nagyot dobni'. Sikerült. Azt mondják, ebben nagy része volt egy 1717. július 17-i (számmisztikusoknak 1717.07.17) eseménynek. Egy zenés, látványos királyi felvonulásnak, amúgy velencei módra.

Georg Friedrich Handel (1685-1759)

I. György angol király (1660-1729)

Rögtön ugorjunk a közepébe! Georg Friedrich Handel és György (e történetben majd' mindenki György lesz), hannoveri választófejedelem, majd később I. Györgyként angol  (sőt brit!) király élete sokak szemében összekapcsolódik. Handel esetében mindenképp London és a Hannoveri-ház jut eszünkbe. E párhuzamból merít e poszttal induló 3 részes sorozat, melynek főhőse 'il caro Sassone', s mely ugyan kiragad élethelyzeteket, eseményeket, de mely talán jól illusztrálja e két 'uralkodó' viszonyát, s a kort, melyben éltek. 

A varjú (Crow, Absaroka) nemzet

 

A varjak hivatalos pecsétje

Észak-Amerika szívében, a Nagyszarv - hegység (Bighorn-hegység) vidékén a régi indián időkben egy kis lélekszámú, de szép testalkatú, bátor törzs élt: az Absaroka (magyarul varjú, angolul Crow, saját nevükön Absaroka, Apsaloka vagy Apsalokee). Még az egyébként magas síksági indiánok között is kitűnnek szép, magas, arányos testalkatukkal: a férfiak átlagmagassága az antropológiai irodalom szerint meghaladta a 180 cm-t is. A régi időkben a férfiak is hosszú, derékig érő hajat viseltek. Híresek voltak arról, hogy sok lovuk volt. 1853-ban egy amerikai kormányügynök úgy becsülte, hogy minden felnőtt varjú férfinak átlagosan 20 lova van. A sziú nyelvcsalád Missouri-völgyi ágába tartozó nyelvet beszélnek. Legközelebbi rokonaik a Hidatsa vagy más néven Minnetaree törzsbe tartozó indiánok voltak. Hagyományos ellenségeik a feketelábak, a lakoták és a csejennek voltak, míg a kajovákkal és a népörszikkel hagyományosan jók voltak a kapcsolataik. A sosonikkal a kezdeti időkben sokat ellenségeskedtek, később azonban szövetségeseik lettek a nyugat felé terjeszkedő lakoták ellen. Mindig is kisszámú nép voltak, az 1800-as évek elején Lewis és Clark becslése alapján úgy 4-5 ezren lehettek, bár van olyan vélemény is, hogy 1780 körül 10-12 ezer fős népességük is lehetett, amit azonban a fehér telepesek által behurcolt járványok tizedeltek meg a 19. század folyamán. Hagyományosan két csoportra oszlottak, a hegyi varjakra (Mountain Crow) és folyómenti varjakra (River Crow).

Előző részünkben ott tartottunk, hogy kitört a háború. Gondolom vártátok már páran a folytatást, nem direkt húzódott, más dolgom akadt. :)
1977 júliusának végére - alig pár nap alatt - a szomáli támadók Ogaden területének majdnem 60%-át megszerezték, több kulcsfontosságú várossal együtt. Ez több ok miatt sem volt nehéz: Egyrészt földrajzilag Ogaden kelet felől (azaz Szomália felől) nyitott, nincsenek védhető határai, a nyugati szélén kezdődik az etióp magasföld. Másrészt a derg éppen a vörös terrorral volt elfoglalva, amelynek következtében az etióp hadsereg használató része elég erősen le volt kötve másütt, a nem használató része pedig gyakorlatilag felbomlott. A támadás az etiópokat teljesen váratlanul érte, a szomáli előrenyomulás elől gyorsan visszavonultak a tartomány nyugati, jobban védhető részén levő városokba és stratégiai pontokba.

Blogunkon újabb játék kritikát olvashatnak a kedves olvasók, ismét egy újdonságról lesz szó. Az Egyesült Államokban most szeptember 23-án jelent meg a címben szereplő játék. A Firaxis, a körökre osztott stratégiai játékok legendás fejlesztőjének, Sid Meiernek a cége a jelek szerint szereti a remake-eket. Sid Meier korábbi, nagy sikerű játékai közül nem ez az első, amelyet a mai grafikai követelményekhez igazítanak, így járt már a Pirates!, a Railroad Tycoon és maga a Civilization is. A Colonizationnal kapcsolatban is ez a fő probléma: a játék egy remake, semmi több, ennél pedig többet várnánk, fejlődni nem csak grafikusan lehet.

Postunk azok számára, akik nem ismerik az eredeti játékot, vagy a Civilizationt, valószínűleg nem fog sokat mondani. Feltételezem persze, aki történelemkedvelőként nem játszik stratégiai játékokat, az nem is olvassa a postot, ezért aki mégis, azok számára álljon itt egy rövid összefoglaló az eredetiről. Már csak azért is, mert a most megjelent sem különbözik sokban tőle. Az eredeti "col" 1994-ben jelent meg, azaz nem mai játék.  Lényegében az Amerika felfedezése, és az amerikai függetlenségi háború közötti időszakot öleli fel. Maga a Colonization is tulajdonképpen a Civilization egyfajta továbbfejlődése: városokat kell alapítani benne, adott esetben háborúzni - de a mikromenedzsment szerepe itt sokkal nagyobb, ugyanis a lakosság önálló egységekként van jelen. Ezekkel az egységekkel kell aztán nyersanyagokat termelni, azokat feldolgozni, hadsereget kiképezni, azaz nagyjából mindent. Lakosságot (azaz egységeket) három forrásból szerezhetünk: Európából pénzért, vagy keresztekért (a kolóniákon levő papok "termelik"), saját növekedésből, illetve az újvilági indiánoktól megtértek formájában. A játék célja az, hogy kivívjuk a függetlenségünket, de ez nem egyszerű dolog, mert az anyaországnak eléggé nagy hadserege szokott lenni. Összességében a játék azoknak, akik szeretik a gazdaságmenedzselős játékokat, elég kellemes kihívást nyújtott.

Az, hogy mikor és hol született Antonio Bonfini szintúgy vita tárgya (v. 1427 v. 1434, v. Ascoli v. Patrignone (ma: Montalto része) az is, hogy mikor halt meg (v 1502. v 1505). Egyedül az biztos, hogy hova temették. Viszont amennyire biztos, annyira nem megközelíthető. Antonio Bonfinit ugyanis saját végrendelete szerint Óbudán temették el, az 1749-ben épült Szent Péter és Pál Főplébánia templom helyén egykor állott Szent Margit kápolnában. 

Saját maga által fogalmazott sírverse:

 

"Bonfini nyugszik e sírban alant, Picenónak a sarja,

Tisztesség, tudomány, szép szó volt az övé.

Csontjai fekszenek itt, de az ő történeti műve

Már a magyar földé, s ennél semmi se több."

Bonfini feltételezett ábrázolása(Philostratus-kódex) két hitelesnek mondott arcképe van, az egyik a Philostratus-kódexben, a másik a Symposion-kódexben.

Bonfini életével nem foglalkozunk, csak azzal az időszakkal, ami Magyarországi tartózkodása, ill. szűkebben, amit Hunyadi Mátyással tölt el. (Kulcsár Péter fenti életrajzát kifejezetten ajánlom, előtte visszalapozva megismerhető Bonfini műve a "Rerum Ungaricarum decades" (Magyar Történelem tizedei, ismertebb nevén 'Magyar Történet'), melyet még Mátyás kérésére kezdett meg 1488-ban meg, de melyet csak halála után fejezett be.