Németh László (1943). MNM, Történeti fényképtár

Ez a poszt annak jár utána, mióta hígak a hígmagyarok, s mióta mélyek a mélyek. Illetve mitől mélyek és mitől hígak, kik is ők tulajdonképpen. Azok-e, akiknek elsőre gondoljuk, hogy ők lennének azok (s ki a 'jöttmagyar' ?), meg egyáltalán ez az egész viszonyítgatás kérdése. Hogy mióta mélyek. Van aki szerint konkrétan 1686-tól (Sárkányos Mozgalom), van aki szerint a XVIII. század közepétől (Németh László), s van aki szerint a kiegyezéstől (Szekfű), de lévén a terminus megalkotása (nem a fogalomé, hanem a terminusé!) 1940 tavaszán, ezért leginkább csak ettől az időponttól hívnak bárkit is mély~nek illetve híg~nak, 'érdeme' szerint. Mert hogy akkor jelent meg ez a megfogalmazás Németh Lászlótól, a Kisebbségben c. művében. E mű keletkezésének történeti hátterét, tekintjük át a II. vh. előestéjének eszmetörténeti körképe kapcsán.

 

A törzsökös magyarok mozgalma

Ez egy szubjektív poszt, de történelem tárgyú. S ha provokatívnak is tűnik, önmagában nem akart az lenni. Olyan mai jelenség kapcsán született, amely, történelmi tárgyú forráskereső kalandozásai kapcsán az olvasónak (nektek, nekem) szembetűnik, s ami ma már talán annyira nem, de a 90-es évek elején épp a társadalom előtt az új helyzet kapcsán felmerült kérdésekre adott válasz következményeként reneszászát adta az alternatívnak nevezett történelemi munkák kiadásának.

E poszt pusztán meg akarja mutatni azt, hogy az, ami ma az alternatívnak mondott történelemszemléletben fejeződik ki leginkább, nem újkeletű társadalmi jelenség. Történelmünkhöz ekként viszonyulni, azt a már-már futballdrukkeri elfogultsággal, merev szemellenzővel tekinteni, értelmezni olyan pótcselekvés, ami nem okvetlen az erre fogékony személy lelke mélyéből ered, hanem olyan társadalmi-történelmi hagyományokon alapszik, amelyek évszázadok során jellemezték a magyarságot, s amely egyfajta reakció a mindenkori kérdésre: "Mit tegyünk? Hol a helyünk?". A múltban is (konkrétan a II. vh. előestéjén is - a posztból kiderül, miért ezt az időpontot emelem ki) és manapság is a múlt felé ekként fordulni a jelenkor (akkor az akkori, most a mostani) megoldatlan - akár közéleti, akár magánéleti - problémáira adott válasz.

 Szomália

Szomália haderejének az alapjait még az olaszok teremtették meg, de 1963-ban a kormányzat oldalt váltott, nem volt ugyanis megelégedve az olasz és amerika segítséggel. A szovjetek viszont hitelt (amelynek a visszafizetéséhez sem  és hadianyag szállítást ígértek, amellyel lehetővé vált egy 20 ezres létszámú haderő felszerelése. A 69-es puccsal még szorosabbá vált a katonai együttműködés, szovjet tanácsadók érkeztek és további felszerelés. A szomáli haderő ennek köszönhetően relatíve jól felszerelt, és a környező államokhoz képest viszonylag modernnek számított. A hadseregfejlesztés módja logikus volt, hiszen népességszámát tekitve (és ezáltal a potenciálisan hadrafoghatók számát nézve) Etiópia 6-7 szeres túlerőben volt, vele szemben tehát egy modernebb és gépesítettebb hadsereggel lehetett képezni ellensúlyt.
 

Az ogadeni háború Etiópia és Szomália háborúja volt 1977-78 között. Mint a legtöbb lokális háború a hidegháború alatt, az események jóval túlmutattak két fejletlen ország konfliktusán, és azért is érdekes, mert a háború pont 30 éve zárult le. Nyilván a konfliktusról magáról még csak - csak hallottak itt Magyarországon, de a részleteiről alig. A következő postsorozat célja ezeknek a részleteknek a feltárása lesz.

Ogaden

Ogaden Etiópia keleti, döntően muszlim szomáliak lakta tartománya. Pontosabban ma már nem annak hívják, hanem Etiópia 1995-ös közigazgatási átalakítása óta szomáli régiónak. De az elnevezés tulajdonképpen lényegtelen. Európai szemmel nézve a konfliktus teljesen logikus és érthető okok miatt következett be: a szomáli kisebbség lakta területeket az anyaország vissza akarta szerezni. Afrikában azonban a dolgok nem ennyire egyszerűek. Nagyszomália létrehozása létező eszme. Ez még nem is meglepő, hiszen Európa is tele van hasonló eszmékkel Nagy Albániától kezdve Nagy Románián át Nagy Magyarországig. Azonban Afrika nem nemzeti, hanem törzsi alapon szerveződik mind a mai napig, vagyis ez a Nagy Szomália inkább a szomáli törzsek egyesítését jelenti, nem pedig a szomáli nemzetét, mert ilyen lényegében nem létezik. A különbség megértéséhez érdemes egy pillantást vetni Szomália mai helyzetére: az állam gyakorlatilag felbomlott, legalább 4 törzsekhez köthető frakció gyakorolja a hatalmat az állam különböző részein. Hogy Afrika nagy részén miért ez a helyzet, az egy érdekes kérdéskör, de túlmutat ezen a poszton. Vizsgáljuk inkább jobban meg a kérdéses területet. Ogaden maga Szomália legnagyobb részéhez hasonlóan egy meglehetősen kopár, száraz terület, ahol földművelésre csak a néhány állandó és néhány időszakos folyó mentén van lehetőség. Lakossága ennek megfelelően eléggé ritka (kb. 10 fő/km2), és nagyrészt legeltető állatenyésztésből él. ( Ez az életmód egyébként a szomáliakat rettegett szomszédokká tette a környező földművelő népek körében, mert előszeretettel rabolták ki szomszédaikat. ) A terület gazdasági jelentősége tehát minimális, infrastruktúrája szintén minimális, geológiailag ugyan nincs túlzottan kikutatva, bizonyos nyersanyaglelőhelyek már ismertek, de bányászat szintén nem folyik a térségben.  Nyugodtan mondhatjuk, hogy nagyjából egy értéktelen félmillió km2-ről van szó.

a németújvári vár

Az 1912-es Vasvármegyei Műtörténeti kiállítás egyik szenzációja volt egy kép, mely a Batthányiak németújvári (ma, és előtte is németül Güssing) vár lovagtermének falán függött azóta már vagy 400 éve, s akkor került először a nyilvánosság elé, s mely Keresztelő Szent János prédikációját ábrázolta, az id. Peter Bruegel egyik kései művét. A festmény közzététele azért hatott meglepetésként, mert az európai művészet-történet úgy könyvelte el, hogy ez az a képe Bruegelnek, "ahol az igazság érvényre jut", de amely sajnos elveszett, s bár ismeretes volt több későbbi másolata, melyekről mind tudták, hogy miben tér el az eredetitől, s azt is, hogy miért  (többnyire hiányzik egy-egy vallási irányultságot kifejező, így a tulajdonosára kompromittáló jelenet), így nem értették, hogy akkor most mégis megvan ("És ezt így hogy?") s hogyan került ez a kép, mely annyi vitát váltott ki a maga korában az eszmeáramlatoktól viszonylag távol, Magyarországra, egy főnemesi család birtokába. Ráadásul a kép akkor is a lovagterem falán maradt, mikor a család átköltözött a lakhatóbb körmendi ill. nagycsákányi (ma csákánydoroszlói) kastélyokba. A megoldás kulcsa egy magyar főúr, Batthyány Boldizsár (1538-1590).
 

Raguza egy 17. századi térképen

A Raguzai Köztársaság története Dalmácia végleges velencei uralom alá kerülése után vált külön a térség többi részétől. Dalmácia tehát tovább darabolódott, de ez a darabolódás nem volt végleges. Raguza nagyobb dalmát városok közé tartozott, különlegességét viszont a helyzetének köszönhette: ő helyezkedett el legkeletebbre (a fontosabbak közül) az Adria keleti partján. Kezdetben a helyzete nem volt különleges. Lényegében minden nagyobb dalmát városnak bizonyos fokú autonómiája volt, és az, hogy melyik ország névleges, vagy nagyon is valós uralma alá kerültek, évszázadonként változott. A belső berendezkedés viszont, amely hasonlatos volt az itáliai városállamokhoz, megmaradt. Amikor Dalmácia visszakerült Nagy Lajos uralkodása alatt a magyar király uralma alá, akkor sem történt semmi különös e tekintetben. A következő uralomváltáskor ugyanakkor Raguza elkerülte a velencei fennhatóságot. Innentől számíthatjuk a de facto független Raguzai Köztársaság létezését, bár a városállam már korábban is viszonylag függetlenül intézhette a dolgait.

Kicsit szakítunk ma a "hagyományokkal", és ismeretterjesztő cikkek mellett teret adunk egy kicsit komolyabb tanulmánynak, remélve azt, hogy kedves olvasóink ugyanakkora örömmel és érdeklődéssel olvassák majd, mint ahogy kicsiny szerkesztőségünk tette.

Következzék hát Álvaro de Sande spanyol katonatiszt magyar fronton végzett tevékenysége, annak minden izgalmával és buktatójával együtt. Médiaszokások szerint közölnünk kell, hogy ezt a tanulmányt csak most, csak Önöknek, csak itt, hiszen eddig még publikálatlan forrásról és tanulmányról van szó. Íme a második rész!

Dalmácia a 16. században

1420-ra Velence megszerezte Dalmácia nagy részét, Raguzát leszámítva (róla később külön, Raguza története ezen a ponton különválik Dalmácia többi részétől). 1437-ben Zsigmond magyar király is elismerte 10 ezer dukát fejében Velence dalmáciai uralmát, és ezzel a magyar királyok névleges fennhatósága is megszűnt a térségben. Bármennyire is szomorú ezt kimondani, de az uralomváltással a helyi városok is jól jártak. Ennek a legfontosabb oka az, hogy a késő középkorra Velence egyértelműen az Adria legerősebb flottájával rendelkezett, és ezáltal képes volt az Adrián folyó kereskedelmet teljesen kontrollálni. Amikor a városok Nagy Lajos hadjáratai után visszakerültek a magyar király fennhatósága alá, Velence kereskedelmi bojkottot hirdetett, ami elég hamar tönkrevágta a városok gazdaságát. Bár a bojkottot az 1380-as években Velence megszüntette, de addigra már a városok többsége elszegényedett, nem volt érdemi hajóflottájuk se, nem tudtak élni az új lehetőséggel. Az újabb velencei fennhatóság tehát megadta azt, amit a magyar király uralma nem tudott: a prosperitás lehetőségét. A városok most már közvetlen velencei fennhatóság alá kerültek, kinevezett grófok, helytartók irányították őket, de ekkor ez már nem zavarta a helyieket, mert ismét bekapcsolódhattak a mediterráneum kereskedelmébe. De ez nem csak a gazdasági prosperitás időszaka, hanem a reneszánsz elterjedéséé is. Ebben az időszakban épült pl. Sibenikben a Szent Jakab katedrális. 

Történetünket ott hagytuk abba, hogy Róma eléggé elpáholta az aktuális perzsa nagykirályt, Narsehet. Narseh halála után fia, II. Hormizd lett a nagykirály, de csak hét évig uralkodott, 309-ben meghalt. Halála után érdekes események következtek. Volt neki három fia, amelyek közül a legidősebbet ugyan megkoronázták, de csak pár napig uralkodott, mielőtt felkoncolták. Mivel a nemesség nem akart bajlódni a másik kettővel, az egyiket megvakították, a másikat pedig börtönbe vetették (később kiszabadult valahogy, és a rómaikhoz menekült), és megkoronázták a Hormizd terhes feleségének a hasában levő magzatot. Na ő lett végül a király utóda, II. Sápur néven. Római fülekben ez a név nem csengett túl jól..

Kicsit szakítunk ma a "hagyományokkal", és ismeretterjesztő cikkek mellett teret adunk egy kicsit komolyabb  tanulmánynak, remélve azt, hogy kedves olvasóink ugyanakkora örömmel és érdeklődéssel olvassák majd, mint ahogy kicsiny szerkesztőségünk tette.
 

Következzék hát Álvaro de Sande spanyol katonatiszt magyar fronton végzett tevékenysége, annak minden izgalmával és buktatójával együtt. Médiaszokások szerint közölnünk kell, hogy ezt a tanulmányt csak most, csak Önöknek, csak itt, hiszen eddig még publikálatlan forrásról és tanulmányról van szó.

Aurelianus által veretett érme Palmyra legyőzése után

Történetünket ott hagytuk abba, hogy az első római - Szasszanida összecsapás is döntetlennel zárult. A konfliktust lezáró Lucius Domitius Aurelianus kr. u. 270-275 közötti uralma már a birodalom 235-284 közötti anarchikus időszakának végét jelképezi. Ugyan teljesen neki sem sikerült ezt lezárni, de a birodalom egységét helyre tudta állítani. Róma tehát felívelő pályára állt, eközben Perzsia viszont éppen ellenkező pályát futott be: a Szasszanida államot megalapító Ardashir, majd a fia, I. Sápur után kevésbé tehetséges uralkodók kerültek a trónra. Ez leginkább azért érdekes, mert az előző háborús periódusban sem volt képes Sápur még egy polgárháború sújtotta Rómával szemben sem komolyabban területet szerezni. (Kétségtelen, hogy sikereket tudtak aratni, de ezt nem tudták hosszú távú nyereségre váltani). A Szasszanidák megjelenésével persze az kétségtelen, hogy a perzsa fél sokkal kezdeményezőbb lett, ezzel szemben Róma pedig egyre passzívabbá vált, a kérdés az volt, hogy ez így is marad e, vagy megváltozik.

Olümpia (Olympia) Görögország déli részén, Eliszben (Elis), ennek Piszatisz (Pisatis) nevű részén található, mintegy 15 km-re a Ión-tengertől. 275 km-re Athéntől és 127-re Spártától. Tulajdonképpen egy völgy az Alpheios folyó völgye, a konkrét helyszín mindössze 1/2 négyzetkilométer terület. A szent-ligetként nevezezett terület a történelem egyik legnevezetesebb eseményének adott otthont az ókorban már a messzi múltban, s ez napjaink egyik legismertebb eseményének 'forrása' is (pontos helye). Miért éppen itt, s mi is ez tulajdonképpen? (Illusztráció helyett: a www.flickr.com számos remekbe szabott képet őriz az Olympia+Greece keresőszavakra).

A játékok kezdete a messzi múltba vész. Az Eliszből Olümpiába vezető út neve Szent-út volt, s Hellasz vidékeiről még további 6 út vezetett e helyre. A hely fekvésénél fogva alkalmas volt az istenek tiszteletére, az itt élő, egymást váltó, vagy egymással keveredő népek a hely szent jellegét hagyományképpen vették át. Olümpia (Olympia) nem volt város, még csak falu sem, lakossága nem volt sohasem, kivétel az a néhány pap, hivatalnok, akik a szent helyen végezték feladatukat. Ellenben híres jóshely volt.

1552. július 9-ről esne szó. Drégely ostromáról és Szondi György haláláról.

Maga Drégely vára szemben Nagyoroszival, a Drégelypalánk néven lévő mai településtől délre, előbbihez közelebb, erdős területen található. Jól ellenőrizte a Börzsöny keleti oldalán É-D irányban tartó útvonalat. Ott ahol a Börzsöny keleti nyúlványa 444 m magas önálló hegyként emelkedik (relatív magassága 230m) Tőle délre, nem messze, van ennél magasabb csúcs.
A török építette Drégelypalánk felöl, északról nézve jól mutatja e korabeli ábrázolás palánkát, a várat és mögötte a Börzsönyt.

Dalmácia a XI. század végére ismét két különböző (sőt rövid ideig három) kultúrkör vonzáskörébe került. Rövid távon azonban a horvát állam felemelkedésével a dalmát városok elkezdtek egyre jobban visszaintegrálódni a hátországba. Bár latin jellegük még mindig megmaradt, sőt, erősödött is a XI. század közepén, mivel a Pápa nyomására az egész horvát királyságban a latin liturgiát tette a király kötelezővé, de a megszaporodó forrásokban egyre nagyobb számban jelennek meg a szláv személynevek is. A városok mögötti területeken grófságok, hercegségek alakultak, amelyek hol szimbiózisban, hol konfliktusban álltak a városokkal. Velence hódítása ezt az egyre szorosabbá váló kapcsolatot törte szét, de XI. századi uralmát egy új erő kezdte veszélyeztetni: a Magyar Királyság.

A waterloo-i győzelem kiaknázásáról írott 1. részben említettem volt, hogy Rothschildék felemelkedése igazából 1806-ban, a francia csapatok Hessen-Kasseli (azon belül konkrétan frankfurti) bevonulásától kezdődik. Ez olyan momentum, ami az akkor már tartományi szinten ismert, kereskedelemmel, hitelezéssel és egyéb pénzügyletekkel (mint pénzváltás) foglalatoskodó családot az európai események közepébe helyezte, lehetőséget nyitva olyan tranzakciókra, melyek az egyik háborús félnek (a későbbi győztesnek) nyújtott pénzügyi szolgálataival (mint forrásbevonás, pénzszállítás, pénzváltás) egyik elsőszámú, mindenesetre megkerülhetetlen partnerévé tette, módot biztosítva a győzelemmel a legerősebb kontinentális befolyás megszerzésére.