A kr.u. 1-ben megkötött egyezmény a két hatalom között felosztotta az érdekszférákat. Azonban, stratégiailag inkább a perzsákat sújtotta: Örményország római klienskirályság lett, amelyben bár nem állomásoztak legiók, és nem volt közvetlen irányítás, csak a Róma által kinevezett és jóváhagyott király uralkodhatott. Ez a párthusoknak azért volt fájó és veszélyes, mert Örményországon keresztül vezetett a legbiztosabb út Iránba, és így aki birtokolta Örményországot, az a Párthus Birodalom központi területeit is könnyen veszélyeztethette. Az egyetlen ok, hogy az egyezmény megkötése után még évtizedekig nem tettek érdemi lépéseket a status quo megváltoztatására az volt, hogy a párthus uralkodó család tagjai egymást gyilkolászták, ami egészen I. Vologaszész hatalomra kerüléséig eltartott. Neki is volt két testvére, de az esetleges lázadásukat azzal tervezte leszerelni, hogy nekik is ad egy - egy országot. Ez az ő esetükben egyébként nem jelentett semmi különöset, ugyanis a Párthus Birodalom nem egy centralizált államalakulat volt, hanem inkább egy közvetlenül az uralkodó által uralt terület, és a királytól függő viszonyban levő királyságocskák egyfajta egysége. Pacorus nevű öccsének Media Atropatene-t adta (ez a terület jobbjára a mai iráni azerbajdzsánt jelenti - ez nem összekeverendő az ilyen nevű államtól, ami ettől északra van), a másik tesónak, Tiridatésznek meg Örményországot szemelte ki. Ezzel volt egy kis probléma: örmény király ugyanis csak az lehetett, akit Róma nevez ki, és nem tűnt túl esélyesnek, hogy arrafele is rábólintanak erre az egyébként remek tervre.

A carrhaei győzelem a párthus királyt további lépésekre sarkallta. Először, a Surena hatalmas sikerére féltékeny uralkodó elfogatta és megölette sikeres tábornokát (ez, mint tudjuk, ritkán jó lépés). Majd a rómaiak mellé álló örmények ellen vonult. Örményországot még sikerült megszereznie, de a felbátorodott uralkodó ez után római területre, Szíriára támadt (51-ben), itt viszont már nem ért el komolyabb sikereket, Cassius Antigonea mellett megállította őket. Végül a küzdelem a status quo mentén ért véget pár év múlva, mivel egyik fél sem erőltette a további harcokat.

Az első részt azzal zártuk, hogy az 1514. évi XXV. tc. megtiltotta a jobbágy költözését (de maga a tilalmi törekvés nem ettől az időponttól ered). Ennek a rendelkezésnek azonban nem volt meg a társadalmi-gazdasági alapja, ezért nem ment át a gyakorlatba. Egyrészt az agrárgazdaság fellendülése szívóhatást fejtett ki a munkaerő iránt, másrészt a telekkatonaság intézménye (mely elválaszthatatlan a jobbágyság intézményétől) a birtokosok katonaállítási kötelmei miatt szintúgy 'haderő' igénnyel jelentkezett. A népesség viszont lényegesen nem gyarapodott. Azaz a jobbágy szabad költözésének lehetősége és tiltása, mindig a birtokosok, azok rétegeinek gazdasági és politikai érdekei s nem a jobbágyság - mint a XIX-XX sz-i parasztság előzménye - társadalmi erejének függvényében változtak. (később a jobbágyfelszabadítás sem lesz az, mindahány jobbágylázadás és felkelés ellenére sem)

Ez az írás egy 5 részből álló sorozat első tagja. A családnevek kialakulása témánál merült fel, hogy a betelepülő, ’szökött’ jobbágy új környezetében gyakran új nevet nyert, ill. hogy – az adó- és közigazgatás fejletlen volta miatt (milyen legyen akkor még?) – erre a névcserére könnyen módja nyílott. Sorozatunkban a fenti témához kapcsolódóan, a 'korban maradva' az alábbi témákat érintjük: 1. a jobbágy röghöz kötése, 2. a szabad költözés joga, 3. Mária Terézia úrbérrendezése, 4. jobbágytelkek típusai, 5. jobbágyfelszabadítás.

Ez egy rövid történet. A hír is kurta: 1919. április 12-ére (történetesen egy szombati napra) virradó éjszaka Moszkvában, a Kazanyi pályaudvar rendező pályaudvarán  15 vasúti munkás 10 óra munkával megjavított 3 gőzmozdonyt.

Szláv - avar betörések bizánci területre

Az avarok, szláv szövetségeseikkel hamar Bizánc ellen fordultak. Az avar nagykagán, Baján elfoglalta Sirmiumot (Szávaszentdemeter, vagy Sremska Mitrovica) nem sokkal a letelepedésük után, ezzel rést ütött a Duna menti védvonalon, és a Szerémség területére építve egy bázist is létrehozott, ahonnan a félsziget déli és középső területei is könnyen elérhetővé váltak. Mivel a birodalom 572-től háborút vívott a Szasszanida Perzsiával is, nem tudott érdemi erőket átcsoportosítani nyugatra, hogy az avar támadásokat megállítsák. A félszigetet akadálytalanul prédálták az avar és szláv erők, hol együtt, hol külön: 583-ban a szlávok egészen a Peloponnészoszig jutottak, 584-ben elfoglalták az érdemi ellenállást kifejteni addig sem tudó Singidunumot (Nándorfehérvár, vagy Beograd), és Viminacumot, ezzel még szélesebbé vált a rés a védelmi vonalon. Ugyanebben az időben rabolták ki Athént is, ami teljesen elpusztította az ókori várost. 586-ban a félsziget egyik legnagyobb és legfontosabb városának számító Thesszalonikit is ostrom alá vették, de végül nem tudták elfoglalni. Ezek csak példák, de a földrajzi nevekből jól látható, hogy az egész félszigeten akadálytalanul mozoghattak, Bizánc nem volt képes érdemi erőt kiállítani ellenük egészen 591-ig, amikor végül lezárult a háború Perzsiával. A korszak egyetlen érdemi ütközete Adrianopolisnál zajlott le 584-ben, egyébként bizánci győzelemmel végződött, de nem volt ennek sem érdemi befolyása a harcok menetére.

Ahhoz, hogy még biztosabban meg tuduk érteni, mi is vezetett odáig, hogy egy kicsiny sziget vegyes eredteű, vegyes kultúrájú népe először ittasan, majd a sikereketől megittasulva nekiment a korszak legnagyobb hatalmú uralkodójának, nézzük meg, kik voltak azok, akik az esményeket irányították, és milyen szövetségi rendszerek mentén alakultak ki az erősviszonyok. Nézzük meg, kedves olvasó, hogyan került Károly Róbert a magyar trónra csak azért, mert egy francia tiszt nőket molesztált Palermóban...

Jusztiniánusz halála után Bizánc hirtelen több fronton is védekező háborúkra kényszerült. Itáliát a longobárdok rohanták le, 572-ben újabb háború tört ki a Szasszanida birodalommal, és ezzel egyidőben megszaporodtak a barbár rajtaütések a Duna mentén. A térségben még korábban, újabb barbár népek jelentek meg, a szlávok. Bizánc ugyanakkor, mivel két másik fronton is le volt kötve, hosszú ideig nem is foglalkozott komolyabban a veszéllyel, amelyet a szlávok jelentettek. Amikor aztán lehetőségük nyílt az ellencsapásra, már majdnem késő volt.

Rendhagyó posttal jelentkezünk ma, mivel nem mondhatni, hogy szorosan a történelem tárgykörébe tartozna egy játékkritika. De mivel a történelmet kedvelő ember általában játszik olyan stratégiai játékokkal, amelyek valamilyen formában a történelmi eseményeket modellezik, és mert meztelen lányokat mégsem rakhatunk ki, ezért úgy gondoltuk, hogy belefér egy ilyen téma is. A dolognak ráadásul aktualitása van, mert egy hete jelent meg hivatalosan a Paradox Interactive Europe Universalis : Rome című játéka.Aki nem ismerné őket esetleg, ők alkottak olyan etalonnak számító játékokat, mint az Europe Universalis sorozat, a Crusader Kings, a Victoria, vagy a Hearts of Iron 1 és 2, úgyhogy velük kapcsolatban nagyon magasan van a mérce. Viszont jelen esetben messze nem sikerült megütniük se azt, úgyhogy senkinek sem javaslom, hogy megvegye a játékot. A Rome egyértelmű csalódás, bár a játékpiac jelenlegi tendenciáit és a legutóbb tőlük megjelent Europe Universalis 3-at nézve ennek már látszottak a jelei.

Egy véres mise előjátéka