IV. (Kun) László kettős pecsétje

A kunok, jászok sajátos, az úrbéresektől (colonusoktól, subditusoktól), de még korábban a többiektől, a betelepülő hospesektől is jelentősen különböző jogállásának emléke apáink emlékezetében annyira erős volt, hogy bár jogaik az 1848-as törvényekkel és általában a 'polgári átalakulásnak' nevezett folyamatban erodálódtak, mégis akként beszéltek róla, mintha az valamiféle sajátos nemesség lett volna, csoportos nemesség, de mégiscsak 'nemesség'. Természetesen nem volt nemesség, ugyanakkor való igaz, hogy egyedi, a szabad királyi városok polgáraiéhoz mérhető, hasonlítható jogállás volt ez, melynek részleteit járjuk most körbe, először azt, hogy mik voltak eme jogállás alapjai, kezdetei, a következő posztban pedig azt, miként alakult át az elmúlt évszázadok során azzá, ami a Redemptióban (1745) részt vevők számára az elkövetkező 100 évben kétségtelen jelentős gazdasági előnyökkel járt. Nagy leleplezés nem lesz, hiszen jelentős irodalma van, sok tanulmány a neten is elérhető, mégis a kun és jász leszármazottakban, elszármazottakban erősödő tájékozatlanságot érezni.

Furcsa cikk  jelent meg szerdán az Index Belföld rovatában. Minden más esetben valamely bulvár oldalon kötött volna ki (ne örüljünk, hamarosan a bulvár médiát is eléri), ha nem épp arról volna szó, hogy a magyar népképviseleti országgyűlésnek írta (= üzente) meg önjelölt királyunk "törvényes igényét a magyar trónra". Mégsem maradt el a nyilvánosság, a Duna TV tudósított eme 'neves' eseményről, amelynek előzményei is volt már tavasszal, március 20-án egy 'előadás', melyről néhány (2) szórvány tudósítás a neten is megtalálható.

Ott tartottunk tehát, hogy 1915. június 22-én valamivel dél után a britek hatalmukba kerítették Bukoba városmagját.

A britek által ejtett hadizsákmány a következő volt:

  • 67 lőfegyver
  • 32.000 darab kézifegyverhez való lőszer
  • A 7,5cm-es C73-as
  • 24 darab hozzávaló lövedék
  • 2 géppuskaheveder, adagoló és tengelyre szerelt kerekek
  • robbanóanyagok
  • kerozin és kenőolaj
  • 1 motorcsónak
  • 9 nagy kenu
  • 2 halászhajó
  • 2 kisebb csónak
Itt az ominózus kép az agyarak rakodásáról. Nagyobb verziója sajnos még nincs meg nekem.

Mivel Német Kelet-Afrika el volt vágva a külvilágtól, a veszteség jelentősnek minősült számukra (30 ezer tölténnyel jó sokat lehet lőni). A zsákmányt a britek részben hazahajózták, részben helyben megsemmisítették. Egy rakat elefántagyart is elvittek Bukobából, melynek további sorsa ismeretlen maradt, leszámítva egy fényképet, melyen a Frontiersmen agyarakat rakod ki Kisumuban. Az agyarak tulajdonosa, egy német tiszt nagyon ideges lett tulajdona elvesztése miatt; olyannyira, hogy BKA-ba való betöréseket szervezett később. Nem tudni, hogy ettől az agyarak visszaszerzését remélte, vagy szimplán csak bosszút akart állni.

Az utászok a kormányzó házához érkezve azt látták, hogy a felrobbantással kinyitni óhajtott széfet már valaki felrobbantotta. Stewart ugyanis elfogadta Driscoll aziránti kérelmét, hogy engedjen szabad rablást katonáinak. 

Gjergj Kastrioti Skënderbeu (Kasztrióta György, Szkander bég) történetének előzményeként nézzük meg egy picit a mai Albánia területén végbemenő eseményeket - mert ezek önmagukban is érdekesek lehetnek. A történetünk itt két szálon fut: egyrészt érdekes az albánok története is, de ez nem esik egybe az adott területen végbemenő eseményekkel.
Ha nem is Ádám-Évánál, de a történetünk jó korán indul: A Balkán ezen részén többnyire illír törzsek éltek, amikor a görög gyarmatvárosok alapítása megindult az ókorban. A mai Albánia területének déli része viszont (nagyjából Vlorë-tól délre - az ë betűt a-nak kell ejteni) az ókori Epirosz része volt - itt görögül beszélő törzsek éltek, de ez az ókori Hellásznak inkább egyfajta Makedóniához hasonló félperifériája volt. A görög gyarmatosítással persze ettől északra is görög gyarmatvárosok létesültek, mint pl. Epidamnosz, a mai Durrës. A következő időszak története nem túl érdekes. A római terjeszkedéssel a teljes terület a birodalom fennhatósága alá került, és a Kr.u. 5. századig túl sok említésre méltó esemény nem is történt errefele. Annyit azért érdemes még megemlíteni, hogy a Jireček (Jirecsek)-vonal áthaladt a nevezett térségen: a déli 3/4-e a görög Balkán, az északi kisebb része pedig a latin Balkán része volt.

Oroszország nemzetközi státusza is drasztikusan megszenvedte a krími vereséget, így  II. Sándor  cár jobb híján a nemrég megkezdett francia orientációt folytatta külpolitikájában. A Napóleon által 6 nap alatt tönkrevert, és csak I. Sándor cár kérésére meghagyott Poroszországot azóta gyengének tartották és lekezelték. Nem véletlenül, hadserege kicsi, még mindig az 1817-es létszámon tartják: mindössze 40.000 újoncot hívtak be évente. Így 1852-ben még elég volt Miklós cár egy intése, hogy Poroszország elfogadja Schleswig és Holstein dán fennhatóságát. Tegnapi szövetségese, Ausztria pedig éppen minap, a krími háborúban hagyta cserben a Medvét. Külön aktualitást adott a gallokkal való barátkozásnak, hogy terítékre került a német államok egyesítése, melyet nem támogatott se a cár, se Miljutyin hadügyminiszter. Azonban váratlan tényező jött közbe: a lengyelek.

A Kongreszusi Lengyelországot 1815 után I. Sándor lengyel királyként uralta. Őt a finnek, mint nemzeti államuk megteremtőjét tartják számon, és a lengyelekkel sem volt szűkmarkú. Az alkotmány és a napóleoni polgári törvénykönyv a leghaladóbbak közé tartozott, választott szejm, saját kormány, nemzeti bank és 30ezres lengyel hadsereg. Nemzeti oktatásügy, pl. 1821-ben már több, mint 1000 általános iskola. Az ipar is elkezdett fejlődni. Az 1825-ben trónra lépett I. Miklós sem nyúlt az autonómiához, de a dekabrista felkelés utóhatása, és az annak számos lengyel szálának felgöngyölítése során alkalmazott túlkapások titkos szervezkedésekhez vezettek. Ezek egyike a cárt képviselő bátyját, Konsztantyin nagyherceget vette Varsóban célba, de elhibázták a merényletet, majd a hozzájuk verődött csőcselékkel együtt több vétlen áldozat után a lengyel hadsereg  két vezető tábornokát (Potocki, Trebicki) lőtték le, mert nem álltak élére  az esztelenségnek. Az oroszok kivonultak Varsóból, hogy maguk a lengyelek állíthassák helyre a rendet, de a helyzet aztán az 1830-as európai változások által inspirálva tovább romlott, és miután a cár nem volt hajlandó tárgyalni velük, kimondták trónfosztását. Kitört az országos felkelés, mely az orosz csapatok visszaérkezésével szabályos háborúba torkollt. Miklós tombolt, de pl. a finnek sem igen értették, hogy mi szükség volt a bajkeverésre: egy önkéntes gárdájuk részt is vett leverésében. A megtorlás brutális volt, az ország elvesztett mindent, teljesen beolvasztották a Birodalomba, és harminc évig lengyelként csak névleg létezett. Az orosz „közvélemény” egységesen felsorakozott a cár mögé, de az európai kiakadt a történteken, és a „barbár” Ázsiát ostorozta, ami jelentősen hozzájárult  politikailag ahhoz, hogy a nyugati hatalmak háborút kockáztathattak a Medvével 23 évvel később.

Ott hagytuk magukra szegény briteket, hogy 1915. június 21-ről 22-re virradó éjszaka majd megvette őket az isten hidege. Fél hatkor Stewart dandártábornok meleg ételt vitetett a vacogó katonáknak. A sereg hadtápközpontja vélhetőleg a 3KAR és a stáb főhadiszállásának partraszállási helyén volt, de az ételt valószínűleg a hajókonyhákban főzték. Stewart ezt követően elrendelte, hogy a 25RF az éjjelre elfoglalt pozíciókból induljon délnek, és a síkságon keresztül hatoljon be Bukobába.

Az előzőekben már idézett Turner közlegény ezt írta naplójába:

Másnap reggel hajnalhasadtakor felkerekedtünk bevenni a települést, és pokoli harcokat vívtunk. Mindennél rosszabb volt pár momentumában. Két, vagy három alkalommal kaptunk halálos géppuska-tüzet.

Angus Buchanan, később Military Cross-szal kitüntetett százados, akkor még a 25. RF közlegénye Three Years of War in East Africa c. könyvében azt írja:

Az éjszakát a dombon táborozva töltöttük, megfagyva, pokrócok és étel nélkül, mivelhogy semmilyen ellátmányt nem hoztunk a villámgyorsra tervezett vállalkozáshoz. [...] Reggel a domboktól a síkságon át a tóig felsorakoztunk és nyomulni kezdtük előre, állandó puska- és géppuskatűzben.

Driscoll alezredes A századát a Bukobába vezető út biztosítására küldte. Frederick Selous, a századparancsnok újabb banánültetvényen vezette keresztül embereit, míg elértek egy lápos vidéket átszelő hídig. Rajtaütést gyanítva igen óvatosan haladtak tovább, a lápot balról megkerülve. Látva, hogy a hídra nem mennek föl, a Schutztruppe valóban ott rejtőző katonái tüzet nyitottak és egyelőre a földhöz szegezték a századot.

A Fusiliers előtt álló lápos vidék Bukobától közvetlenül északra. Ma már szolidan néz ki, száz évvel ezelőtt sokkal vizesebb volt még a tájék.

 

Ligeti Lajos szobra a Városligetben

Akkor, amikor az újabb eredmények inkább II. Béla kora felé mutattak, és már éppen elfogadta volna mindenki ezt a kort, ismét III. Béla korára utaló dolgokat tárt fel az Anonymus-kutatás. Az újabb kormeghatározási módszerek azonban elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy a tudományos álláspont ezt követően nem lendült már ki III. Béla korából, inkább azon belül próbált tájékozódni.

Az eddigi posztokat salátamódszerrel szültem meg: többfajta forrás információit vetettem össze, gyúrtam egységes szöveggé. Ettől most eltérek, és egy az egyben egyik kedvenc forrásomra, Harry Fecitt őrnagyra támaszkodva mutatom be a bukobai hadműveletet, kizárólag brit szemszögből. Ez nem azt jelenti, hogy átadom neki a szót, én csak fordítom a szöveget, mert időnként megjegyzéseket szurkálok bele (illetve, mivel nem egy esszéformába öntött összefoglalót fordítok le, ezért a kontextus tisztázása miatt időnként belenyúlok a mondatok sorrendjébe).  De az információk magva azért világos, hogy tőle származik. A tájképek szintén az ő felvételei. Remélem, tetszeni fognak.

 

A britek bukobai rajtaütése

 

J. M. Stewart dandártábornok 1916-os képe

A britek 1914. novemberi tangai és 1915. januári jasini kudarca után Lord Kitchener megtiltott minden támadó tevékenységet a kelet-afrikai hadszíntér teljes területén. Azonban Tighe dandártábornok kitartóan követelt valamiféle hadműveletet, mellyel helyreállíthatná a brit csapatok megrendült morálját, ezért a War Office engedélyezett egy visszafogott méretű rajtaütést Bukoba ellen, ahol stratégiailag fontos német rádióantenna meredt az ég felé. Bukoba német kikötő volt a Viktória-tó nyugati partján, Muansa mellett a másik viszonylag lényeges, német kézen levő kikötő a tavon, az ugandai határtól nem messze délre. Ez a város volt a Kagera-folyó mentén a belga és brit erőkkel szembenálló német csapatok ellátóbázisa.  A Royal Navy viktória-tavi flottillájának egységeivel Kisumuból indulva szállították a csapatokat Bukobához, ezalatt pedig a Kagera-folyó mentén sorakozó egységek elterelő és erőlekötő célzatú műveletekbe fogtak a terv szerint. J. M. Stewart dandártábornok vezette a hadműveletet.

A Főpolgármestereket bemutató poszt után a város közigazgatását (a hivatalt) ténylegesen irányító polgármesterek pályafutásának főbb mozzanatait, jellemzőit tekintjük át, a tekintélyes irodalom miatt szigorúan csak az alaptémához, azaz Budapest város közigazgatásának 'kettős' vezetéséhez illeszkedve. Természetesen ahhoz, hogy ne csak egy újabb felsorolás kerüljön ki a kezeimből, az is kell, hogy a történelemmel kapcsolatban valami konkrétumot, egyedi, de mégis általános jelenséget is bemutassak, személyük kapcsán. Nos ilyen lesz Budapestnek az 1905. évi nemzeti ellenállásban tanúsított szerepe, valamint a Tanácsköztársaság után hatalomra került keresztény-nemzeti erők szerepére abban, hogy 1920-1925 között miért nem volt Budapestnek főpolgármestere.

Az idei év másik várt játéka pár hete jött ki (a Victoria 2 így egy hónappal beelőzte). Hát megnéztem, kipróbáltam, de előbb lássuk mi is ez. A Civilization annak idején egy híján 20 éve (1991-ben) jelent meg, és a maga idejében egy teljesen új stílust teremtett - igaz akkoriban önmagában a stratégiai játék, mint olyan is csak kialakulóban volt. (Még a C64 korszak végén írták meg az elsőket, mint pl. a Supremacy, vagy az Oil Imperium, alig pár évvel azelőtt.) A játék eléggé fanatikus rajongótábort tudhat maga mögött (lásd: www.civfanatics.com), és már ugye az ötödik folytatásánál tart. A játék lényege egyébként az, hogy egy telepesegységből kiindulva minél fejlettebb, erősebb, nagyobb civilizációt kell teremtenünk. Aki a játékkritikáinkat olvassa, az valószínűleg maga is játszik, és valószínűleg ismeri. Aki pedig nem, annak meg ennél több magyarázat szükségtelen: ki kell a játékot próbálni, kedvcsinálóként meg nézzétek meg a mellékelt képeket.

Anonymus szobra a Városligetben

Az első posztban megismerhettük az Anonymus-szal foglalkozó történészek első generációit. Az újabb és újabb jegyzőjelöltek azonban továbbra is nagy szórást mutattak az időben I. Bélától IV. Béláig. Vass István I. Bélát kimutató érvei után előbb ismét a III. Béla melletti érvek, majd a II. Béla korára utaló érvek kerültek előtérbe.
 

 

 

 

A jelek szerint főszezon van éppen a stratégiai játékok piacán, merthogy az idei év három slágere mellett (Victoria 2., Civilization V., Patrician IV.), néhány másik játék is éppen egy időben jelent meg velük. A Commander Conquest of Americas egyik ezek közül.
A játék természetesen nem hasonlítható az előbb felsorolt kettőhöz, úgyhogy hardcore gamerek számára nem fog komoly kihívást nyújtani. A Commander Conquest elviekben az Újvilág meghódításáról szólna, de leginkább csak kereskedni, és valamelyest harcolni tudunk benne. Ez is tipikus példája a PC-s játékfejlesztésre jellemző "csak semmi újítás, a jól bevált ötletekből dolgozzunk" játékfejlesztési koncepciónak - merthogy semmi új, vagy egyedi nincs benne. A játékot leginkább a Pirates és a Patrician / Port Royale keverékének tekinthetjük, amelyekből kiollózták a fontosabb dolgokat. Ettől függetlenül nem játszhatatlan, pár napra le tudja kötni az embert. De nézzük meg, mi is a feladatunk benne:
A címben szereplő Conquest (= hódítás) igazság szerint mindössze annyit jelent, hogy az Újvilág többnyire atlanti partvidékét megjelenítő térképen olyan 20-30 közötti üres helyen kolóniákat alapíthatunk. Nem kell a bennszülöttekkel harcolni, és a "hódításaink" is pontszerűek lesznek. Ezek a helyek bizonyos nyersanyagokat tudnak előállítani, amelyeket eladhatunk Európában, vagy éppen feldolgozhatjuk, és úgy adhatjuk el Európában. Ez fogja biztosítani az anyagi hátterünket.

Az önkormányzati választás kapcsán tekintsünk át egy kis közigazgatás-történetet. (Általában a választások idején felerősödik az érdeklődés a választások története iránt, amint mutatja ezt a Monarchia választási rendszerét bemutató posztunk.) Most konkrétan önkormányzati választásról lesz szó, azon belül is polgármesterekről, Budapest főpolgármesterének és elődeinek szerepéről, feladat- és hatásköréről, megválasztásának módjáról és a történelmi háttérről.

A címben kicsit komplikáltan fogalmaztam meg, miről akar a poszt szólni, de mire a végére érek, talán derengeni fog. Ha nektek, kedves olvasók nem is, hát legalább nekem. Nincs jobb módja egy téma megértésének ugyanis, mintha megpróbáljuk érthetően elmagyarázni egy laikusnak. Némileg konkrétabban ez az írás arra óhajt kísérletet tenni, hogy kicsit megvilágítsa, mivel volt elfoglalva 1915-ben Német Kelet-Afrika hátországa, hogy a háborús célokat, igényeket támogatni tudja. Vajon hogyan próbált túlélni az anyaország nélkül, mikor gazdasága, egész létezése Németországhoz volt kötve? Milyen módon próbált segíteni magán szorultságában, milyen megoldásokat alkalmazott hiánycikkei pótlására? Ehhez természetesen vissza kell menni az időben, hogy megérthessük, hogyan épült fel a gyarmat gazdasága.

Szizálfeldolgozó gép az egyik gyárban
 

A közelgő önkormányzati választás előtt ugyanúgy felmerült a közéletben a képviselők egyéb hivatal-viselése és üzleti kapcsolatai összeférhetetlenségének kérdése, annak jogi szabályozottsága, ill. etikai kérdései, mint korábbi időkben, minden egyes választás előtt. Lehet, nem lehet, jó-e az úgy, ahogy éppen van, hogyan kellene, hogy legyen. 1990 óta az éppen ellenzékben (vagy hatalmon lévő) pártok aktuálpolitikai elképzelései kapnak teret a sajtóban, s ítéli meg mindenki a saját politikai, erkölcsi nézetei alapján. A kérdés végigkísérte a magyar parlamentarizmus azon időszakait, amikor a választók valós értelemben választhattak, nem csak aközött, hogy elmennek-e vagy sem (Hegel óta tudjuk, ez is egy választás). Az alábbiakban az 1848-tól, azaz az első népképviseleti választástól kezdődően tekintjük át a választhatóság ill. az összeférhetetlenség szabályozását a magyar történelemben. Hosszú lesz (ezért kép sincs), de két részre osztani nem érdemes. Bemelegítésnek ajánlom figyelmébe az olvasónak Így választottak eleink- Az első választások című posztunkat (nem én írtam, ezért sokkal olvasmányosabb).