Történetünket ott hagytuk abba, hogy Telekiék elérték a Rudolf tavat. A felfedezés kevéssé töltötte el örömmel az expedíciót, mert a táj ugyanolyan sivár maradt, mint az út korábbi szakaszán, és a tó vize sós volt, így a vízhiányt sem tudták azonnal megoldani. Eleinte borkősavval tették ihatóvá, de a kietlen, fátlan, szeles és kopár part nem sok jóval kecsegtetett, így március 6-a után csak pár napig haladtak a tó partján, majd úgy döntöttek, hogy a tótól keletre húzódó hegylánc felé térnek el, mert azt remélték, arra valamivel jobb körülmények között haladhatnak. Számításaik be is váltak, mivel nem csak néhány patakot, de nagyobb állatokat is találtak, ráadásul a tó partjára jellemző nagyon erős szél is sokkal gyengébben fújt errefele. Pár napig itt mentek tovább, de aztán visszatértek a tó partjára, ahol viszont újra jelentkeztek a korábbi nehézségek. Itt találkoztak egy kis népcsoporttal, az elmolókkal, akik a tó kisebb szigetein éltek és halászattal foglalkoztak. Nem volt túl sok árujuk, és nem nagyon akartak kapcsolatba kerülni az idegenekkel se, de nem voltak ellenségesek sem.

A Kilimandzsáró környéki kiruccanás után indult az expedíció nehezebb része. Addig Telekiék jól ismert, és afrikai körülmények között civilizált területeken jártak, ahová még elért a zanzibári szultán hatalma. A továbbiakban viszont ennek vége szakadt, az expedíció már senkinek a védelme alatt nem állt, csak saját magára számíthatott. A kitűzött útvonal Baringo tóig vezető része ugyan nem volt teljesen ismeretlen, de alig ismert és veszélyes területnek számított, nem elsősorban a földrajzi körülmények, hanem a lakosok miatt. A Baringó tóig ugyanis a maszájok és a kikujuk földjén kellett áthaladni.

Az expedíció útvonala. Forrás: lazarus.elte.hu

A két birodalom háborúinak sokadik részénél járunk már, és még messze van a vége. (Egy ideig viszont lehet hogy szüneteltetjük a témát, mert lassan a blogot is átnevezhetjük..) Traianus halála után ismét visszaállt a régi rend (ezt a mondatot is sokadszorra írom le, de mit tegyünk, a patthelyzet már csak ilyen), és a már korábban is megismert jelenségeknek lehettünk tanúi..

Marcus Aurelius mellszobra

Traianus hódításai mint tudjuk, éppen egy kettészakadt Párthus Birodalmat kaptak el, és ez az állapot még egy jó ideig fenn is maradt. Végül IV. Vologaszész, (IV. Mithridatész, I. Oszroész ellenfelének a fia) a keleti birodalomrész uralkodója egyesítette a két felet, és nekilátott, hogy a birodalomhoz csak lazábban kötődő vazallusállamokat is alávesse. Innentől kezdve a történet kísértetiesen hasonlít a korábbiakhoz. Ezen államok nagy része Róma számára érdektelen volt, azonban egy nem: Arménia. Vologaszész elkövette azt a hibát, amelyet az elődei is, hogy beleszólt az örmény trónutódlási kérdésekbe, de megpróbálta ezt okosan tenni. Kr. u. 161-ben meghalt a római császár, Antonius Pius, és a párthus uralkodó úgy gondolta, elérkezett az idő arra, hogy fegyveresen nyomatékosítsa elképzeléseit. Azt gondolta ugyanis, hogy az uralkodó halála zavart okoz majd a birodalmon belül, és Róma nem lesz képes reagálni. (Claudius halála után is ezt gondolták, akkor nem jött be.) Amint a császár meghalt, Vologaszész azonnal támadott, és a saját jelöltjét helyezte az örmény trónra. Róma persze ezt nem hagyta és hagyhatta válasz nélkül, és Kappadókiából azonnal egy legiót irányítottak ellene, de ez vereséget szenvedett.